Pannonhalmi Szemle, 2017 (25. évfolyam, 1-4. szám)
2017 / 1. szám
98 NÉMETH TAMÁS ismeretek és analógiák forrása, determinatív erő, hovatovább sors, amely részvételre csábítja a rituális játékokra fogékonyakat. Úgy vélem, e mítoszértelmezés, noha több ponton érintkezik a későbbi szövegekben kiteljesedő kertészi emlékezetpoétikával, talán annak leglényegesebb tabuját sérti meg - mégpedig a zsidó történeti gondolkodás által kialakított eljárással. Yosef Hayim Yerushalmi a témának szentelt nagy hatású monográfiájában leszögezi, hogy a bibliai zsidóság kultúrájában az emlékezetírástudó kultúráról lévén szó, sajátos módon nem volt rászorulva a történetírásra, mivel a közvetítés leghatékonyabb eszköze a rítusba oltott elbeszélés volt, és hogy az emlékezés kereteit itt nem a távolságérzetet keltő visszapillantás, hanem az újraaktualizálás, múlt és jelen eggyé olvasztásának szándéka jelölte ki.21 Yerushalmi ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a történetírás hiánya nem jelenti egyszersmind a történelem hiányát - sőt, döntő szerepet tulajdonít a zsidóságnak a mai értelemben vett történeti tudat alapjainak kialakításában. A zsidók szerinte alapvető jelentőséget tulajdonítottak a történelemnek: „Ha Hérodotosz volt a történetírás atyja - írja -, akkor a zsidók a történelem értelmének atyái voltak."22 Mivel pedig emlékezeti kultúrája fenti jellegzetességeinek következtében a zsidóság a bibliai elbeszélések ismerős struktúráival oldotta fel a sors zavarba ejtő különösségeit,23 tehát voltaképpen a Hayden White-i kiterjesztett metaforák sajátos prototípusát alkotta meg,24 ráadásul egy teleologikus történelemszemlélet által determinált hitrendszert épített fel, így nem nehéz belátnunk, hogy ebben a tekintetben Kertész a zsidó történeti hagyománnyal (és az általa erősen befolyásolt nyugati történelemmodellekkel) szemben alakította ki mítosz- és történelemfelfogását. Schmidt ellenben megértési kísérletével épp e hagyomány szellemében cselekszik, és a radikális értelemtulajdonítás útjára lép - vagyis lényegében maga is egy ideológia fogságába kerül. Jóllehet legfőbb becsvágya az alkotásban megőrizni egyéniségét, végül ő sem talál kiutat a világ általános totalitásából. Sőt, felismerve a mitikus Rend25 megváltoztathatatlanságát, a „szer 21 Yerushalmi, Yosef Hayim: Zádor. Zsidó történelem és zsidó emlékezet, Osiris - ORZSE, Budapest, 2000,24., 59. 22 Uo. 26. (Kiemelés tőlem - N. T.) 23 Uo. 40-50. 24 White amellett érvel, hogy a történeti elbeszélés azonosítható történetekké formálja, azaz cselekményesíti az események sorozatait, ezáltal pedig meghatározott típusú cselekményszerkezetek alkotórészeiként kódolja őket. A történelmi narratívák így kiterjesztett metaforákká válnak, amennyiben úgy teremtik meg az olvasó számára az ismerősség, vagyis az érthetőség illúzióját, hogy az elbeszélt események összességét a saját irodalmi kultúrájukból megismert történettípusokhoz hasonlítják. (White, Hayden: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás, in uő: A történelem terhe, Osiris - Gond, Budapest, 1997, 73-87.) 25 A második változat kissé obskúrus kulcsszava.