Pannonia, 1897. augusztus-szeptember (26. évfolyam, 61-110. szám)

2. oldal. — 61. szám. „PANNÓNIA“ Nyelvében él a nemzet. Ezen mondás mindinkább valósul, s min­den igazi hazafi őszinte és benső örömmel tapasztalja, hogy a magyar nyelv évről-évre óriási mérvben terjed, s hogy oly vidékek lakói, a kik még egy évtized előtt meg sem értették a magyar szót, most már nemcsak törik azt, hanem folyékonyan beszélik a zeng­­zetes hazai nyelvet. A kormány az utóbbi években oly sok gondot fordított a magyar nyelv terjedésének előmozdítására, oly nagy áldozatokkal létesí­tett még a legelhagyottabb vidékeken is községi, elemi és népiskolákat, a­mint azt egy euró­pai nemzet sem cselekedte ily rövid idő alatt és oly nagy terjedelemben, sőt felfedezte és létrehozta a nemzeti nyelv terjedésének leg­biztosabb faktorát, a kisdedóvó iskolákat. Kassa városa sem zárkózott el ezen ha­zafias mozgalomtól, s iskolákra, tanerőkre annyit áldozott, mint kevés város az országban. Meg is van a látszata, az eredmény el nem maradt, s már alig van Kassán ember, kivéve talán a legújabb idevándoroltakat, a­ki nem értené édes hazánk nyelvét, a ma­gyar szót. Kassa környéke, a közelfekvő falvak la­kósága még részben tót ugyan, de az is ma­gyarosodik mióta minden falusi iskolában magyar nyelven tanítanak. A fiatalok tudnak már magyarul, csakhogy ritkán beszélnek, még gyakorlottabbak a tót nyelvben, mivel az üresekkel csak tótul közlekednek. Ha ve­­lünk beszélnek, szinte tótul kezdik, s csak tőlünk függ, hogy magyarra fordítsuk a szót. Gyakran történt velem, hogy ha tótul szólí­tott meg valami falusi vagy külvárosi ember, azt mondtam neki: »N­em tudok tótul!« Eleinte kételkedve nézett rám, nem akarta elhinni, de miután erősen maradtam állításom mellett, végre ő is megszólalt magyarul. Az is megtörtént, hogy valamely fiatal tót suhanczot megdorgáltam, miért nem be­szél magyarul, ha tud. Azt adta feleletül : »Szégyenlem magam, mert tót ruha van rajtam, olyan furcsa az, ha tót ember beszél magyarul! A magyar nyelv tehát határozottan ter­jed, s pedig legkivált tizenöt év óta. Annak­­előtte nem igen, mert voltak falvak, a közel környékén is, a­hol a falusi iskolában egye­bet nem tanultak, mint tót vagy orosz nyelven imádkozni. Most azonban egészen másképpen áll a do­log. Terjednek az óvodák, s ezen intézmény az, mely leginkább terjeszti és megerősíti a magyarságot. Itt ugyanis a kisdedek közt gyökeredzik meg tökéletesen és válik valódi anyanyelvvé a magyar nyelv. Szép és magasztos feladat az óvónők feladata, minden tiszteletre méltók, s az ered­mény meglepő ott, a­hol lelkiismeretesen tel­jesítik kötelességüket. Ezen ok, tudniillik a magyarság örven­detes terjedése, s azon körülmény, hogy ha­zánk nyelvét városunk minden német ajkú lakója már­is érti, indított bennünket, kik a közreműködésre vállalkoztunk arra, hogy az eddigelé, egy negyed századig német nyelven megjelent »Pannóniát« magyarrá változtassuk, s továbbra is a közügy szolgá­latára szenteljük.­­ a béke. (gl.) A­mi még három nap előtt kizárt­nak látszott, íme ma már befejezett tényként áll előttünk. Parlamentünknek egymással ha­dakozott pártjai békét kötöttek, békét, mely egy pártra nézve sem lealázó. Ezen örvendetes békekötés első­sorban Szilágyi Dezsőnek, a képviselőház kitűnő el­nökének az érdeme, aki hatalmas egyénisé­gével, csorbitlan tekintélyével, finom tapin­tatával, két égbevonhatatlan szabadelvűségével és ellenállhatatlan logikájával közvetítette a harczoló pártok közt a békét. Elismerés illeti a békekötésért az egye­sült ellenzékeket is. Igaz ugyan, hogy az obstructionális hadjáratot nem azért indították, mert a büntető perrendtartás életbeléptetésé­ről szóló törvényjavaslatnak 16. §-ában or­szágos szerencsétlenséget láttak volna, hiszen az ellenzéki képviselők túlnyomó többsége, úgy a néppárthoz tartozók, továbbá az Ug­­ron­ párthoz és a nemzeti párthoz tartozók nagy része tényleg nem is barátja a sajtó­­szabadságnak, míg az ellenzékekhez tartozó képviselőknek azon része, mely a sajtósza­badságnak őszinte híve, tisztában volt magá­val az iránt, hogy a 16. §. nincsen ugyan szerencsésen formulázva, de távol van attól, hogy a sajtószabadságot veszélyeztesse, ha­nem indították ezen hadjáratot azért, mert arra számítottak, hogy támogatást nyernek a szabadelvű pártnak a 16. §-sal elégedetlen tagjai részéről, hátuk mögött lesz továbbá az egész sajtó és ezzel a nagyközönség és így könnyű lesz a Bánffy-kormányt megbuktatni. Igaz ugyan az is, hogy az egyesült ellen­zéknek ezen számítása tévesnek bizonyult, mert a szabadelvű pártnak a 16. §-sal elége­detlen elemei sokkal nagyobb bajnak tartva a kormány­válságot, mint a 16. §-nak tör­­vén­nyé váltát, nem voltak hajlandók az egyesült ellenzékeket ezen küzdelemben tá­mogatni, de a sajtónak józan része és a nagy­­közönség is látva, hogy a — valóban nem is nagyon veszélyeztetett — sajtószabadság meg­mentése nem is czélja ezen küzdelemnek, hanem csak eszköz a kormány­buktatásra, nem támogatta az ellenzékeket obstruáló küz­delmükben. Nem kevésbbé igaz az is, hogy az ellenzékeknek ezen küzdelme nem ered­ményezhette a kívánt sikert. De az ellenzékek, mihelyt belátták, hogy a megkezdett hadjárat­nak folytatásával veszélyeztethetik a szólás­szabadságot, tehát a parlamentarizmusnak legértékesebb kellékét, hajlandóságot mutat­tak a küzdelemnek beszüntetésére. Ezen ön­­mérsékletekkel és higgadtságukkal megkímél­ték az ellenzékek a parlamenti szólásszabad­ságot a fenyegető korlátozástól és ez által hervadhatlan érdemeket szereztek a magyar parlamentarizmus körül. De elismeréssel kell adóznunk a szabad­elvű pártnak és az ezt vezető kormánynak is. Ők a legnagyobb türelemmel és önmeg­tagadással nézték az egyesült ellenzékeknek két hónapon át folytatott obstruáló eljárását. Bámulatraméltó higgadtságukban őrizkedtek attól, hogy akár szóban, akár tettben az ellen­zékeket ingereljék és ez által a helyzetet még inkább elmérgesítsék. És a midőn a parla­mentarizmusnak megmentése céljából orvosló intézkedésekhez kellett folyamodniok, egye­lőre a legenyhébbet, az üléseknek csak egy órával való meghosszabbítását választották. A midőn pedig arról szereztek meggyőződést, hogy az ellenzéki pártok komolyan keresik a megegyezést, államférfim bölcseséggel és mérséklettel méltányos feltételeket szabtak, tartózkodva olyan követelésektől, melyeknek teljesítése az ellenzékekre nézve lealázó lenne. Ez által lehetővé tették, hogy a felizgatott kedélyek lecsillapuljanak és a béke állan­dóvá legyen. Állandó béke, azaz olyan helyzet, hogy a parlamenti pártok nem ellenséges indulattal törjenek egymásra, hanem mint komoly mun­kát végző higgadt emberek sine ira et studio védjék meg ellentétes álláspontjaikat, elvei­ket, nézeteiket, erre van parlamentünknek szüksége és akkor nem lesz meddő a mű­ködése. Ha ez lesz eredménye a most kötött békének, akkor nem lesz okunk a két havi időveszteséget és a kiállott izgalmakat saj­nálni. Egy kis tévedés. Kardos Ella kisasszony bejött a nagy­városba, hogy egyet-mást vásároljon és egykori iskolatársát a zárdából, Mócsy Ilonkát meglátogassa. Miután mindent beszerzett, keztyüt, czipőt, nap­ernyőt és nyakfodrocskát, még tíz koronája maradt a pénztárczában, s ő elhatározta, hogy elmegy a fény­képészhez és levéteti magát. S ezt joggal tehette, hisz oly takaros, csinos leányka volt, hogy kár lett volna az utókort ezen emléktől megfosztani. .. Megkérte barátnőjét Ilkát, hogy jönne vele, de ez el lévén foglalva, nem engedhetett kívánságának, biztatta azonban, hogy csak menjen a Zrinyi utczába, a 34. sz. alatti házban lakik egy ügyes és olcsó fényképész, különben csinos fiatal ember, aki igen szép képeket szokott készíteni. — Földszint vagy az emeleten ? — A második emeleten balra. — De nem lesz illetlen, ha egyedül megyek oda ? — Éppenséggel nem. Igen művelt és jó hírben álló fiatal ember, kinél sokan fordulnak meg, épp a mai lapban is van egy hirdetése. És Ellácska elment, megállott a 34. számú ház előtt, megtekintette a kapun kifüggesztett csinos fényképeket és egészen bátran baktatott fel a má­sodik emeletre, melynek kissé sötét lépcsőházában megkopogtatta a keze ügyébe eső jobboldali ajtót. Szőke szakállú, csinos fiatal ember, elegáns nyári öltözetben nyitott rögtön ajtót, s megpillantván a fiatal hölgyet, pirulva köszöntött, felkérvén őt, ke­gyeskednék a szobába lépni. A szoba szépen bútorozott elegáns szalon volt, de sehol sem lehetett látni fényképészeti készülékeket. Ez volt nyilván az elfogadó terem. És a fiatal ember oly zavartnak látszott, kissé ügyetlen kézmozdulattal kínálta meg a látogatót ülés­sel; nem volt olyan merész fellépésű, mint rendesen a fotográfusok­. Nagysád bizonnyára olvasta hirdetésemet? — Igenis, egy barátnőm figyelmeztetett rá vagy félóra előtt. — És nagysád oly gyorsan elhatározta magát? — Kell is ahhoz hosszú gondolkodás. De ne­kem nincs sok időm, holnap ismét haza utazom. — Ah I nagysád nem idevaló ? De hát csak beszélgessünk egy kissé, hogy egymással megismer­kedjünk. — Ezt én egészen fölöslegesnek tartom. Mutasson inkább néhány női arczképet, hogy tudjam magamat tájékozni. Fiatal leányokat, kiket már felvett. — Sajnálom, de efélékkel nem szolgálhatok. Nagysád az első, a­ki megtisztel. — No ez furcsa dolog! Barátnőm pedig azt mondta, hogy.............. — Bocsánat, de nem gyaníthattam, hogy nagy­sád oly nagy súlyt fektet a tapasztalatokra, — jegyzi meg kissé gúnyosan a fiatal ember. — Tehát ne beszéljünk erről. Hogyan nézek ki jobban, ülve vagy pedig állva ? — Oh, nagysád minden helyzetben elragadó. Kivált előttem, a­ki sohasem fáradnék ki bájainak szemlélésében — jegyzé meg udvariasan a fiatal ember. — Hagyjuk el a bókokat! Azután mondtam már, hogy kevés az időm. Lássunk a felvételhez! — De kérem, hisz az nem megy olyan gyor­san. Az ember nem határozhatja el magát rögtöné­­ben. Annyit azonban mondhatok, hogy nagyság arcza nekem rendkívül tetszik. — Nagyon le vagyok kötelezve. De úgy hiszem, hogy az Önnek egészen mindegy, akár szép, akár csúnya valaki. A fő a kereset. 1897. augusztus 1. Búcsúztató és üdvözlet. A színművészet és a sajtó a kultúra két legha­talmasabb tényezője. Mindkettő oktat, mindkettő munkája áldásos, gyümölcsöző, sikert hozó. Az első hajlékát ma temetjük. Mindannyian összeszorult szívvel álljuk körül a ravatalt. És megszólal a kalapács zenéje, csákány zsi­bongó zaja, a feszítő vas fülsiketítő moraja. E bábeli zajba belevegyül az örömujjongás melódiája. Hiszen örülünk. Nagysokára is meglesz, a­mit már alig re­méltünk. Ledül a régi rom, s helyébe épül hatalmas palota. Mely díszére válik Kassa városának, de hazának, s főleg a színművészeinek ! S ime összeomlanak, egymásra dőlnek falak, a­melyek között két emberöltőn át levénk. Rövid idő és semmi sem maradt hely templomából. Igébe. Kötelességének megfelelt: mehet! Jöjj! Hatalmasabb, szemkápráztatóbb, legyen ez! — Elég nagysád ! Ne sértegessen ész­­vei. Lehet ugyan, hogy az én hirdetésem­­ felhatalmazza. De türelmetlenkedését tekintve kérdem, miként ítéljek oly fiatal leány fölet­­gánosan jön valamely fiatal emberhez, ha tréfát űzzön? — Én tréfát űzök? Uram, ön, úgy látsz, kém, egy kissé hóbortos! — ezzel felkelt Ella, de elhagyja a szobát. A fiatal ember szinte felemelkedett és erős izgatottság látszott erőt venni rajta; arcza kipirult, szemei szikráztak és karjait a leány felé nyújtva, reszkető hangon mondá: — Őrültség, az igaz, ha az ember egy papír­lapra bízza egész élte boldogságát, mint én cseleked­tem, midőn ajánlatomat közzétettem. Őrültség vala­mely leánynak felajánlani kezét, a­kit alig ismer, s a­ki oly különös magaviseletet tanúsít. Szivemet azonban nagysád látása oly szenvedélyre ragadta, hogy bár boldogságomra vagy kárhozatomra szolgál­jon, kész vagyok önt nőül venni. Ella már most tökéletesen meg volt róla győ­ződve, hogy eszelőssel, hogy őrülttel van dolga, körülnézett, hol a csengetyű, hogy segítségért csen­gethessen, miután azonban sehol sem látott villamos jelzőt, az ajtó felé sietett, hogy idejekorán mene­külhessen. -- L - * A fiatal­ember azonban megpillantván szándé­kát, útját állotta és megragadván kezét, esengve kö­­nyörgött, mondaná meg legalább nevét és lakását, s ne fosztaná meg azon szerencsétől, hogy viszont­láthassa. . Ella azonban kiragadta kezét és felrántván az ajtót, nagy ijedelmére és meglepetésére, az ekként megvilágított lépcsőház túlsó oldalán, megpillantotta a balra eső ajtót és azon a fényképész czim-feliratát.

Next