Pannonia, 1898. január-március (27. évfolyam, 1-73. szám)

1898-01-01 / 1. szám

2. oldal. — 1. szám. „PANNÓNIA“ és előttünk áll az uj év, amelyről, mint a ma született gyermekről, senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz belőle, hogy mit rejt magában s mit fog hozni. Valósággal koporsó és bölcső között állunk, szivünket a különböző érzelmek járják át s elménkben a reflexiók tornyosulnak össze. A koporsó a múltat zárja magában s ha megkönnyebbülve sóhajtunk fel, hogy az a sok nehéz aggodalom, az a sok kellemetlen érzés s az a sok kinos küzdelem, mely a múltat jellemezte, végre itt van bezárva a koporsóba, mint letűnt s elmúlt érzés és cselekmény, __ nyomában ott kullog kétkedő és biztató reményünk is, a mint tekintetünk a bölcsőre vetődik s fürkészve kutatjuk a jövendő titkát Az emberi társadalmak annyi egymástól elütő s nagyban különböző egyedekből állanak, hogy az egyesek szempontjából a legkülönbözőbb érzelmek fűződnek a letűnő ó-év se születő újévhez. Az elmúlt évvel soknak az öröm és édes boldogság virágaiból font koszorújából egy-egy hervadt levél, letört virágszál hullott ki. Soknak pedig a nehéz bánat s kinos szenvedések súlyos lánczából vágott le az idő vasfoga egy-egy lánczszemet. Ezek itt a biztató remény örökzöldjével vonva be magukat, örülnek a beköszöntő újévnek s azok ott az emlékezés édes szárnyain búsulva gondolnak a letűnt évre, mert a repülő idő távolabb ragadja őket azoktól, kiknek emléke elválhatlanul a múlttal van egybeforrva. Mennyi különböző érzelem, mennyi elütő gondolat! S az idő egyikkel sem törődve, rohan a természet örök törvénye szerint, s vele halad az ember is, mig eléri azt az útjelzőt, mely véges lényének végső határát mutatja, hol elenyészik s az idő tovább halad fölötte . . . Nemzetek életében egy év parányi kis idő s mégis néha sokat számít egy-egy népnek sorsában. Hiszen egy év, avagy annak csak egy napja is elégséges arra, hogy egy nemzetnek jövője beláthatlan időre biztosítva, vagy hosszú időre veszélyeztetve legyen. Ha az elmúlt évet vizsgáljuk nemzetünk szempontjából, ki fogja tagadni, hogy mint a második ezredévnek első esztendeje azt a nemzeti büszke örömet, melynek rezgő hullámzásában született a most letűnő év, mennyi aggodalommal, mennyi küzdelemmel keserítette meg! Állami életünk egyik sarokköve inog bele most is. És letűnésével, az újévnek küszöbén egy nagy kérdőjel áll előttünk, mely semmi biztatót nem ígér. S igazán nem tudjuk, ha örüljünk-e az 1897 elmúlásának, avagy sajnálkozzunk az 1898 születésén ? De higyjünk és reméljünk! A magyar nemzet egy ezredévet élt már át e hazán s ha a második ezer első esztendeje szomorú emlékeket hagy is szivünkben a jövő biztató reménysége nélkül, csüggednünk nem szabad. Ha e nemzet elég erős volt s a sajtoló sors haragját egy ezredévig túl bírta élni a maga nemzeti hibái és fogyatkozásainak egész lánczolatával, túl fogja élni ezt az előttünk álló reménytelen évet az utána következők hosszú sorával is. E föltevésre jogosít a magyar nemzet történelmében arany fonál gyanánt végighúzódó igazság, hogy e nemzetnek erényei mindig nagyobbak voltak, mint hibái és a komoly veszedelmekben akarata mindig erősebbnek bizonyult, mint az őt üldöző sorsnak akarata. A közeledő nehéz napokban — hiszem a magyarok istenét — meg fogja szállni nemzetünket az ősi erény s független államiságunk hajóját el fogjuk vinni arra a sima nyűgöt viz tükrére, melyen büszkén s méltósággal haladhat kijelölt utján. Ebben a hitben, ebben a reményben száll el ajkainkról az a köszöntés, melylyel ma az emberek egymást üdvözlik: adjon Isten boldog újévet! 1898. január 1. A kassai püspök pásztorlevele. Dr. Bubics Zsigmond, Kassa egyházmegye püspöke, XIII. Leo pápa hatvanéves áldozárságának évfordulója alkalmából a következő pásztorlevelet bocsátotta ki, mely a megye minden kath. egyházában a január 2-án tartandó hálaadó szent mise után fel fog olvastatni, s mely nekünk is beküldetett. Krisztusban szeretett Híveim ! Nagy, igen nagy és magasztos eseménynek emléke az, amelynek ünneplésére a mai napon az Isten házába összegyülekeztetek. Oly ritka eseménynek emlékét ünnepeljük ma, a minővel az isteni gondviselés csak legjobbjait, az Isten szent szolgálatában mindig hű és jámbor fiait tünteti ki, és ezeket is vajmi ritkán. Az a nagy esemény, melyről hozzátok szólni akarok, abból áll, hogy egyházunknak látható feje, dicsőségesen uralkodó szent atyánk XIII. Leó pápa Ő Szentsége Isten irgalmából immár megérte azt a napot, mely hatvanadik évfordulója annak, amikor ő első ízben mutatta be az Úr oltáránál a vértelen áldozatot, azaz első ízben mondotta el a szentmisét. Hatvan esztendő az Úr szolgálatában! Ugyebár szeretett Híveim, nagy hosszú idő ez, hiszen egymagában majdnem annyi, mint két emberöltőre való idő. És ha még tekintetbe vesszük azt, hogy milyen istenes, jámbor, az Egyháznak és az emberiségnek tett szolgálatokban letelt hatvan esztendő volt ez, akkor mély alázattal kell leborulnunk Isten szent oltára előtt, hálát adva neki azért, hogy ily ritka kegyelemmel ajándékozta meg azt, a ki immáron húsz esztendeje tartja szilárd kezében az Anyaszentegyház kormányrudját, és igazgatja annak járását a világ háborgó tengerén. Régi szép szokás az az anyaszentegyházban, hogy ha valamely pap betölti papságának huszonöt esztendejét, ezt az alkalmat ünnepélyesen ülik meg a hívek ; azt mondjuk ilyenkor, hogy az illető ezüstmiséjét tartja. Ebben a kegyelemben számosokat részesít az isteni gondviselés, és ha valaki az Úr hű szolgájában ötven esztendőt ér el, ami már keveseknek adatik, ezt még nagyobb ünnepélyességgel szokták a hívek megülni, ez az úgynevezett aranymise. Aki ezt megéri, annak fürtéi már megfehéredtek, hangja már elgyengült, kezei reszketnek, midőn Krisztus szent testét és vérét imádásra felmutatja a népnek. A hivek, kik aranymisés lelkipásztoruk köré sereglenek, hogy tőle áldását vegyék, elfogult szívvel tekintenek fel reá, s az a gondolat ébred fel lelkekben: íme kedves lelkipásztorunk, a jó Isten irgalma elvezetett Téged az emberi életnek ezen kevesek által megért szakához; ki tudja, minő rövid ideig fogunk ezentúl már látni! — Az égbe készülő keresztény léleknek egy fontos állomása ez, amelyet keveseknek adatott meg jelentékenyen túllépni. De a kiknek ez mégis megadatott, azok méltán dicsekedhetnek azzal, hogy kiválasztott szerettei az Istennek, a kit ez felül tett az embereknek; a kinek az Isten az ily hosszú élet kegyelmét megadta, azzal rendszerint különös czéljai vannak. Ezen kevesek, az isteni kegyelem ezen kiválasztottjai közé tartozik a mi szentséges atyánk XIII. Leó pápa is. Még nem oly rég, 1888-ban ülte ő meg pappá felszenteltetésének félszázadát, és mondotta el arany miséjét. 1893 ban töltötte be püspökké szenteltetésének félszázadát, s talán emlékezni fogtok még arra, minő általános örömben úszott ez alkalommal az egész katholikus egyház, és minő Istennek tetsző módon ünnepeltük mi is azt a napot. És íme az isteni irgalom és szeretet most ismét egy, az eddigieknél talán még fényesebb, még jelentőségteljesebb napot derített fel reánk: azt a napot, melyen betölt szentséges atyánk áldozárságának hatvanadik esztendeje, melyet az ezüst és arany után méltán neveztek el gyémántmisének, a mennyiben a gyémánt sokkalta nagyobb értékű és ritkább dolog az ezüstnél és aranynál és nagyobb becsűnek tartatik az emberek által. S ha már ritka az a pap, a ki megéri aranymiséjét, a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, hogy valaki gyémántmiséjét megérje. Ez a ritka alkalom szentséges Atyánk életében az épen most felderült esztendőnek első napján következett be. 1837. deczember 31-én szentelte fel ő Odescalchi bibornok áldozárrá, és másnap, 1838. január 1-én mutatta be ő első szent miséjét az Urnak. Ha erre a napra nem esett volna újév napja úgy azon tartottuk volna meg e nagy esetném emlékét; igy azonban czélszerünek véltem ezt a ír napra halasztani. Krisztusban szeretett Híveim ! Mindnyájan tudjátok azt, minő nagy és magattos ünnep az, mikor az ifjú, ki magát Isten szóig latára szenteli, befejezvén tanulmányait és elérvén kellő kort, pappá szenteltetik. A mikor azután az olavór hideg vízbe gyorsan bele önteni. Azután az öntött ólmot óvatosan ki kell venni és a formákat megfejteni. — Hogyan megfejteni ? — Hát, hogy mit jelent az öntött forma. Érti ? — Itt a bibi. Én ugyanis sem az álom, sem az álomfejtéshez nem értek! — Pedig ez a legkönnyebb ! Halálfő halált jelent. Kard , vagy sisak, hogy katona lesz. Gyűrű, hogy megházasodik. — Értem, értem. Ostor, hogy kocsis lesz ; csizma, hogy csizmadia; toll, hogy hó lesz stb. Köszönöm szépen. — Csókolom kézit nagyságos úr! Jól van, jól. Ezzel hazafelé vettem az utat, észrevettem azonban, hogy a rendőr, aki a koldus asszonnyal való hosszú beszélgetésemet megfigyelte, nyomban követ. Ki tudja, mit gondolt felőlem ? Hogy talán a templom kincsei után tudakolódtam ? Utánam jött, hogy lássa, hol lakom, s ha valami templomrablás történnék, rögtön nyakon csíphessen. Tudvalevőleg manapság a legtisztességesebbnek látszó egyének közt is léteznek tolvajok. Hány bank és pénztári hivatalnok vetemedik lopásra ? Hány kleptomániában szenvedő úr és úrnő szokott a boltokban lopni, továbbá a két nagy világbolondító, Lombroso és Krafft Ebing állítása szerint, minden hülye és epileptikus ember, végre a közeli rokonok házasságából származó gyermekek, mind hajlandók lopásra és gyilkosságra. Haza érkezve, feleségem nem csekély örömére elmondom ólomöntési tudományomat. Beköszöntött a várva várt Szilveszter. Az asztalra helyeztünk egy nagy, vízzel telt pléh favorit, pléhkanalat és az öt ólomdarabot. Én pedig meggyujtottam a stearin gyertyát. — Engedd először a gyerekeket, — jegyzé meg feleségem. — Az ő jövőjük fekszik leginkább szivemen ! A legkisebbik lányom volt az első. Óvatosan emeltük ki a vízből az öntvényt. — Ez egy főzőkanál! — kiáltott fel feleségem. — Jó háziasszony lesz belőle. — Ugyan, mi jut eszedbe ? — mondám én. — Már hogyan volna ez főzőkanál ? Ez egy valóságos huszárkard ! A huszárok közé fogsz kerülni! Feleségem szemrehányólag tekintett rám és csendesen mondá: — Gondold meg, hogy nem vagyunk egyedül. — De kérlek, én csak megfejtem a dolog jelentőségét. S mit gondolsz, mire a kis Miczi nagy lesz, az emanczipáczió annyira előre fog haladni, hogy a nőkből is katonák lesznek, ami egészen helyes, legalább megvédhetik magukat az anarkisták támadásai ellen. — Ugyan hallgass már, ha mondom ! Elhallgattam, s ezzel tovább folyt az ólomöntés. A másik lányomnak az öntvénye nagyban hasonlított fejes káposztára. Én ezt úgy magyaráztam ki, hogy savanyú káposztás kofa lesz belőle. — Szegény gyermek ! — mondá feleségem könybe lábbadt szemmel. — Neked jobb sorsot kívántam volna. — Már miért ? — jegyzem meg. — Semmiféle állást sem szabad megvetnünk. S hidd el, hogy tekintettel a szocziáldemokráczia előrelátható győzelmére, sokkal jobban szeretem, ha belőle jómódú savanyú káposztás kofa lesz, mint valami nyomorult milliomos. No hiszen, előtted semmi sem szent, még a gyermekeid jövője sem ! — kiáltott fel a feleségem roppantul felháborodva. Te csak nem tudsz felhagyni a vicczeléssel. Fiam terebélyes fát öntött. — Erdész lesz belőle. — Vagy kertész. — Vagy pediglen favágó. Én fogpiszkálót öntöttem magamnak. — Ez annak a jele, hogy holtomiglan lesz mit ennem. — Feleségem végre elefántot öntött. Ez az elefánt az, ami köztünk, kik eddigelé a legszebb egyetértésben éltünk, meghasonlást szült. Mindnyájan törtük rajta a fejünket, hogy mi lehet annak a jelentősége. Én különbnél különb magyarázatot adtam, de feleségem valamennyi megfejtés butaságnak mondott. Mondtam neki, hogy Indiába fog utazni vagy pedig Afrikába. Hogy hosszú életű lesz, akár az elefánt, hogy állatkerti igazgató vagy pedig menazséria tulajdonosnő lesz, mindhiába, feleségem mindeme magyarázatot elvetette. Tisztelt Szerkesztő Úr ! Ezen ólomelefántnak benyomása alatt írom e sorokat, mert nem nézhetem tovább feleségem kínjait, ki egyébről sem beszél, mint ezen elefántról, ki folyton e miatt czivakodik; s ö, ki annak előtte egy a pallóra cseppentett szteárin pecsét miatt hetekig el tudott házsártoskodni, most még a fehér abroszon ejtett tintafolttal sem törődik, s nekem a legrosszabbtól kell tartanom. Ne nehezteljen tehát, hogy ezen családi ügyben önhöz fordulok és azon kérdésemre, hogy vajjon mit jelenthet a Szilveszter éjszakáján öntött ólom elefánt, becses tanácsát kikérem. Az egészen mindegy, hogy a vezérczikkben, a tárczában vagy pedig a szerkesztői mondanivalóban tetszik nyilatkozni, de mindenesetre kérem a megfejtést, már csak feleségemre való tekintettel is, ki máris elefantázia okozta rögeszmében szenved. Teljes tisztelettel Krasznai: Mi ugyan nem érzünk magunkban hivatást arra nézve, hogy ólomelefántok fejtegetésével foglalkozzunk, egyik álom és ólomfejtő munkatársunk azonban azt sütötte ki, hogy a Szilveszter éjszakán öntött elefántnak kétféle jelentősége lehet: Szellemi és anyagi. E szerint, ha levélíró neje jelenleg sovány, rövid idő múlva, ha nem is elefántnyi súllyal, de mégis annyira meg fog hízni, hogy bálba többé nem fog menni, ha pedig máris kövér, mégis lesz annyi esze (az elefántok tudvalevőleg a legokosabb állatok) hogy bálba többé nem fog kívánkozni, ami a házi kiadásokra nézve kétség kivül jótékony hatással lesz. Szerk.