Pannonia, 1899. október-december (28. évfolyam, 244-300. szám)
1899-10-22 / 244. szám
Kassa, l&SS. Előfizetési árak: Egész évre 16 ft. —kr. Fél évre 5 ft. - zr Negyedévre a ft. 50 kr. Egy bóra 1 ft — kr. Egyes szám ! Hirdetések a legolcsóbb dijszabás szerint felvétetnek kiadóhivatalban : írj Nauer Henrik könyvnyomdájában Kassán Kossuth Lajos utcza 16. szám alatt. Vasárnap, október 22. XXVIII. évff., 244. szám. Hirdetések felvétetnek: Bpesten: • Általános Tudósítói: Eckstein B. Goldberger A. V., Blockner J. Fischer J. D. — Bécs, Den: Mosse Rudolf, Haasenstein & Vog 1r, Schalek Henrik, Oppelik A., Danneberg ]., Dukes M. — Frankfurt: Daube G.L. & Co. — Hamburgban : Károly, & Liebmann. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztőségi hová a kéziratok és levelek intézendők, Kassán a Kossuth Lajos utcza x6. szám alatt. Főszerkesztő : LEKLY GYULA. Felelős szerkesztő : MIKLÓS GYULA. Kiadóhivatal, ahová a hirdetések és előfizetési pénzek küldendők. Kassán Kossuth Lajos utcza 16. Oláh fészkelődések. Kassa, okt. 21. (L.Gy.) Az orientalista kongresszus Rómában csak a napokban nyert befejezést, az abban résztvett nemzetek küldöttei ma már újra otthonukban vannak s ki babérjain, ki fiaskóin nyugszik. Ha a kongresszuson történteket higgadt komolysággal mérlegeljük, lehetetlen örömmel meg nem emlékezni azon honfitársainkról, kik ott működésükkel egyrészt becsületet szereztek a magyar névnek s másrészt azon oláh fészkelődéseket s túlkapásokat, melyek az olasz ég alatt buja tenyészetre számítottak, leszállították megérdemlett nívójukra s a magyar névre dobott sarat méltóságosan visszavetették a dobálok arczába. Igazán arczunkba kergeti a vért az a házaló politika, melyet a mi oláhaink oly perfid módon űznek a magyar állam ellen. Szerencsét próbáltak a franczia sajtóban, hol otromba hazugságokat kiáltottak világgá s mikor onnan kidobták őket, az olasz sajtót igyekeztek megnyerni a maguk czéljaira s a magyar állam befeketitésére; majd az interparlamentáris konferenczián próbálgatták kibontani agitácziós zászlójukat, legutóbb pedig az orientalista kongresszust akarták felhasználni önző és igaztalan ózdijaikra. De ennek a legutóbbi kirohanásnak is ugyanolyan lett a kimenetele, mint a többi próbálgatásnak s a nagy apparátussal megindított akczió a nyelvöltögetés nívójára alacsonyodott le. Ha volna csak a legkisebb jogos alap is ahhoz az árulkodó fekete politikához, amit az oláh hazaárulók jónak látnak folytatni, egy szavunk sem lenne, de aki ismeri az ő, meg a mi viszonyainkat, aki tudja azt a politikai s társadalmi szabadságot, melyet a nemzetiségek velünk egy alapon, egyformán élveznek ebben a lehurrogott hazában, az valóban nem tudja, ha boszankodjék-e az alávaló hazugságokon, avagy szánalmas mosollyal honorálja a vakmerő besúgásokat. Most már a művelt világból alaposan kikoptak s valóban kiváncsiak vagyunk arra, hogy honnan fogják ezután szerte kiabálni, hogy a magyarok elnyomják a Magyarországon élő oláhokat, hogy a magyar állam nem engedi érvényesülni az ő nemzetiségüket, hogy nyelvüket, kultúrájukat, szabadságukat eltiporja a barbár magyar. Igazán nevetséges, hogy az oláhok mesélnek olyat, hogy a magyar állam a nemzetiségeket erőszakosan magyarosítja. Ugyan tudnának-e nekünk mutatni csak egy eleven oláhot, akit elmagyarosítottunk ? Erre Urecchia bizonnyal nem volna képes, de mi mutathatunk egész vidékeket, melyek el vannak oláhosítva Igaz, hogy ez a mi hibánk, mert a magyarságnak nincsen elegendő asszimiláló ereje. Hiszen ha bennünk nem volna olyan példátlanul magas fokú türelem, ha úgy bánnánk el a Tribunával és a Narodnie Novinevel, mint teszem az oroszok a finnországi lapokkal, vajjon meddig léteznék a nemzetiségi sajtó ? A „PANNÓNIA“ TÁRCZÁJA. A semmiházi. — A Pannónia“ tárczája. — írta : Zsoldos László. Kormos altábornagy, a mokány katona, életében talán először, a füle tövét vakarta: — Tyhü, erre valóban nem számítottam. Mert a kegyelmes ur kitűnő hadvezér volt ugyan, s kivált az utolsó buziási királygyakorlatok óta általában első taktikusunknak ismerték el, de most olyan ellenféllel került össze, akivel szemben ész, higgadtság és haditudomány csak annyit használ, mintha teszem az égő háztetőt permetezővel akarnak eloltani. Ez az ellenfél Luczi volt, a kemény katona bájos, barnafürtű gyámleánya. Ez a karcsú, szeleburdi, sőt gyámapjának véleménye szerint semmiházi teremtés rossz fát tett a tűzre, s épen ezért az altábornagy minden tekintélyét és szigorát latba vetve, úgy nyitott be az imént hozzá, mint a förgeteg. — Micsoda bolondokat csinál itt maga nekem, Luczi? A kis, ősz olasz társalkodónő, aki oly régen élt Magyarországon, hogy már csak szimulálta, mintha nem tudna magyarul (mert, ha kisül, hogy jól beszél magyarul, menten leszáll a társalkodónői ázsiója), összekulcsolta térdén a kezét. — Drága szűz Máriám — gondolta olaszul — mi lesz ebből ? — Micsoda bolondokat ? . . . kezdte újból a szigorú katona, haraggal ütve kardja markolatára, mert mérgében még a kardot sem oldta le az előszobában. Luczi, a semmiházi, rámeresztette nagy, sötétbarna szemét a borzasztó férfiúra. Csak nézte egy-két pillanatig, aztán, mint akit csiklandoznak, halkan, búgva nevetni kezdett és minden különös teketória nélkül nyakába ugrott a gyámjának : — Édes, haragos generálisom ! És odafúrta fürtös, összeboglyozott fejét a mellére, a molnárkék tábornoki kabátra, miközben nem lehetett biztosan tudni, hogy kaczag e, vagy pedig sír az elfödött arczával. — De a kegyelmes Luczi . . . Luczi, — nógatta hogy — világ ur megrökönyödve, miveléletében olyan legényember lévén, a ki keveset forgott nők körül — most valósággal esetlennek és tehetetlennek érezte magát a leánnyal szemben. A signorina sűrűn hányta magára a keresztet, miközben a szoba sarkából epekedő szemmel leste a fejleményeket. A napsugár pedig becsillan az ablakon , és ahogy Luczi, mint valami szép, szilaj csikó, egyszerre fölvetette a fejét, végigsiklott rajta, vakító fehér sávot vonva fölhevült, nyitott ajkú arczán, és könnyű, mosó, fehér blouse-on, mely elül, pihegő keble fölött, mint a fujdogált pehely szállt föl — le, föl — le. — No ! — szólt gyöngéden, bár keményen akarta, az altábornagy. — A leány újra ránézett. Mosolygott, és úgy kezdett beszélni: — Hát, — hát . . . Tovább nem bírta, mert most már igazán sírva fakadt. Gyorsan a szeme elé kapta batiszt kendőjét, és alig fojthatva vissza a hangos zokogást, beszaladt a szobájába. — Mi lelte a kisasszonyt ? — kérdezte gyanakodva a kegyelmes úr. Azután be sem várva a kis olasz feleletét (úgyis hiába várt volna rá), mint akinek valami az eszébe jutott, életében talán először megvakarta a füle tövét : Tyhü, — erre valóban nem számítottam. Bizonytalan léptekkel, elgondolkozva Luczi szobája felé indult. Közben erős X--a.p~j.riks mai szám lO oldalra, terjed