Pápa és Vidéke, 1920 (15. évfolyam, 1-113. szám)

1920-07-01 / 26. szám

XV. évf. 26. szám. Csütörtök — Pápa, 1020. julius 1. PAPA ES ligjtlinlh minden nop, ünnepek kMeléuel. Előfizetés: egy hóra 20 K. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatalt Török Bálint u. 1. se Telefon 11. Figyelő. „Dobbal nem lehet verebet fogni" — tartja a közmondás. Tudja ezt jól minden gyerek, azért inkább parittyával lövi le. A szociáldemokraták azonban — úgy látszik — nem hisznek a közmondásokban sem, mert ők dobbal, sőt nagyágyukkal kezdték a bojkottot Magyarország ellen abban a naiv hiszemben, hogy a dobszótól és ágyúdörgéstől ijedt verébként fogunk karmaik közé esni. A dobszó megvolt: az egész világot telekürtölték a „dühöngő fehér terror"-ról szóló rémmesékkel. A külföldi sajtó azután ágyúzni kezdett: heteken át mást sem tett, mint csak habzó szájjal uszított a fehér Magyarország ellen, ahol — szerintük ! — munkásokat visznek a vágóhidra és minden izraelita polgártársnak bocskorszíjat hasítanak a hátából az Ébredők, ijedős lábszárcsontjaiból pedig fütyülőt készítenek Prónayék. A Bécsbe szökött kommunisták lapjában, a Bécsi Maar Újságban Gábor Andor, a pesti kabaréöltő, ugyanis mint az emigráns kommunisták ihletett költője nem átallotta azt írni, hogy a gajdeszba küldött elvtársak és zsidók huílahegyei előtt Horthy, a „főbandita" ellovagolt és miután láthatóan gyönyörködött a sok halottban, magyar szokáshoz köpött együtt. A külföld azonban híven nem ugrott be ezeknek a betyárhistóriáknak. Kénytelenek voltak hát a negyvenkettes ágyúhoz fordulni: az internacionalista szakszervezetek központi irodája elrendelte Magyarország ellen a bojkottot. A jó Ausztria persze rögtön beugrott nekik: bojkottált bennünket abban a naiv hiszemben, hogy egy hét múlva kénytelenek leszünk majd beadni a derekunkat s akkor megint ő diktálhat majd nekünk, mint a régi jó időkben tette évszázadokon át. Azonban csalódni fáj még Ausztriának is, mert a bojkott nem úgy ütött ki, mint azt gondolták. Az ő bojkottjuktól nem hogy a világ kereke állott volna meg, de még csak a göcseji vonaté sem. Amellett, hogy a bojkott ellenére is átsiklik hozzánk három-négy árukkal megrakott vonat, a bécsi piacról teljesen eltűnt az olcsó magyar élelmiszer, aminek következtében úgy mennek fölfelé az árak, mint a magasba szálló pacsirta. A nép emiatt természetesen elégületlen, amit az ellenforradalom szervezői nagyon ügyesen kihasználnak. Egy szép napon a bécsi bojkott egészen felborul és maga alá temeti az osztrák vöröseket. Biztos, hogy így lesz, mert az ugyan meg nem történhetik, bármennyire is várják a Lajtán túl, hogy az éhes gyomor bojkottálni tudja a tele lisztes hombárt. Olyat még nem pipált a világi Simonyi Semadam kormánya megbukott. Végre Ie szalad ki önkéntelenül is a szánkon. Négy hónapi kormányzására úgy fogunk visszaemlékezni, mint a semmittevés szomorú korszakára, amely alatt a magyar lét vagy nemlét súlyos problémái közül egyetlen egyet sem oldottak meg, csak meddő pártharcokat vívtak az alkotó munka helyett. Nem is időzünk sokáig a letűnt kormánynál, minden figyelmünk arra irányul, ki jön utána. Jön-e a pusztában kiáltó próféta, akinek szavára munkához látnak a forradalmak által felszaggatott magyar ugaron? Ára 80 fillér. Előszó. Új jövevények vagyunk, természetes, hogy az első kérdés, amely felénk hangzik, ez: kik vagytok? Itt a felelet reá. Fiatalok vagyunk, akiknek színes álmaik, soha le nem bukó idealizmusuk van. Tenni, alkotni vágyó erők kirobbanása vagyunk. Gazdag szegények vagyunk, akik missziót érzünk magunkban a másik nagy táborhoz: a szegény gazdagokhoz. Hogy mink van ? Az egyik kezünkben evangéliumos könyv, a másik kezünkben entente-korrektúrát nem ismerő magyar címe, a szivünk, fiatal, hatalmas impulensektől, merő dinamikától élő, szivünk tele e kettő nagy szeretetével. Álmaink, ábrándjaink, ambíciónk, forró vágyaink, hatalmas reményeink, decrescendo-kat nem ismerő bizalmunk van. Magyar kereszténységünk és keresztény magyarságunk van, ugye, hogy gazdagok vagyunk!? Ugye, hogy van mit osztogatnunk! ? Azt is kérditek: mit akarunk? A felelet végtelenül egyszerű: önzetlenül, pihenés nélkül, minden nap dolgozni akarunk. Tengernyi a munka, romokat kell eltakarítani, az új honfoglalás hatalmas munkáját kell elvégezni, gyászruhás lerongyolódott Hungária mint egy leégett ember jön közöttünk kérve, könyörögve, hogy segítsünk rajta. Hát mi ezt akarjuk! Erőinket túl nem becsülve, de az apathia kényelmes köpenyébe sem bújva a nagy nemzeti reneszánsz munkájából ki akarjuk venni a minket megillető részt. Keresztény magyarságunk szeretetétől izzó lelkünk fűti majd át minden sorunkat: ennek az életet teremtő hőnek akarunk minden társadalmi rétegbe levezető csatornái lenni. Társadalmi, politikai történelmi problémákkal van tele, a levegő; a nagy történelmi dráma, amelyet — ki tudja hány év óta szövöget az ember, új fázishoz, új felvonáshoz ért; az új irány megjelölése, az új útmutató fölállítása ennek a kornak a föladata. Tudjuk jól, hogy ezt a világtörténelmi problémát nem mi fogjuk megoldani, hogy a magyar nemzet sorsát nem mi fogjuk meghatározni, de teljesen átérezzük, hogy itt a csekély erőkre is vár szerep, hogy a hatalmas, évszázadokra kiható eredő sok szerény, kicsiny összetevőből születik majd meg. Ez akarunk mi lenni, semmi más! Különben a névjegyünk ez: Keresztény politikai napilap. A „keresztény" jelző nem konjunktúrás, divatos termék, hanem moralitásunk világnézetünk kifejezője. Ez a jelző e lap homlokán pirulni sohasem fog. Ez más szavakba öltöztetve annyit jelent, hogy komoly lap akarunk lenni, telve az igazság szeretetével. Revolverünk nincsen, bizánci hajlamaink sincsenek, egy cenzorunk, egy perdöntő fórumunk van: az igazság. Akinek velünk szemben az a kifogása, hogy fölöslegesek vagyunk, hisz van már bőven fővárosi keresztény sajtóorgánum, az rossz pszichológus. Az nem tudja, hogy a hatásra kiváltódó visszahatás annál élénkebb, minél közelebb áll egymáshoz a hatás a reagáló. Egészséges decentralizációra van szükség a napisajtó terén, hogy a sajtó közvéleményt kialakító hatása az igazságnak mefelelő lehessen. Ezért nem vagyunk mi fölöslegesek. Amit irtunk, a lelkünkből gördült ki. Ennek az Előszónak nincs más célja, mint hogy gondolatfolyamatokat indítson meg. Szentül él bennünk a tudat, hogy ezeknek a gondolatfolyamatoknak nem lesz más vége, mint a mi létjogosultságunk és missziónk elismerése. Ennek nyomán viszont kihajt olvasóközönségünkben a számunkra az, amit mi olvasóinknak már e számmal hozunk: a szeretet. Isten nevében vágunk neki az új útnak.