Pápai Közlöny, 1896 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

VI- évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Pápa, 8896. november S. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. 45. szám. Á Y Közérdekű független hetilap. Megjelenik minden vasárnap. HIRDETÉSEK, és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében. Választások után. Minden háborúnak vannak győztesei és csatavesztői. A harc idején 110 a harcvágy. A harcz az önbizalmat fokozza, vagy a lemondás érzetéhez vezet. A harcz baráti szivekben kérlelhetlen ellenséget támaszt. A harcz rombolás kultusza. Nemzetek tragédiája a volt, ha tul nagyon áhították a harczi dicsőséget. Városunk társadalma is harczot vivott, melyben országos jelszavak, egyéni érdekek, felekezeti eltagoltság és szenvedelem vivták alkotmányos tusáikat. A harczi klenódiumok az utcza sarába mártva, szivekben ellenszenv, bizva biztatás, másfelől lethargia, tartson senki sötét látásúnak, hogy Ne harcz tér sötét vigasztalhatatlanságát lá atom, a lezajlott háború megfélemlitő tüneteit. Ha pátriánkon nem igy volt, szerencse, a hol az amúgy is erőtlen társadalom duzzogva vonul szét s megorrolja, hogy nem egy politikai hiten voltak a harcok idején: az egy nagy átok a társadalmi érintkezésre és nagy szerencsétlenség a közre nézve. Minden választáson megtörtént, hogy itt-ott decomponálta a társadalmi osztályokat az alkotmányos mérkőzés és ennek szomorú következményét a köz minden vonalon megsínylette , hanem a mostani még szomorúbb kimenettel és választás következményekkel kecsegtet. Eddig a közéleti jelsavak válaszották el, most a fé lviemeli gyúanyag, robbantja föl Pápa társadalmat. Eddig a világesemények második vívmányát, az ember és ember közötti egyenlőséget respektáltuk, most a választási harcok közben behurcoljuk az új gyúanyagot, hogyan imádja embertársunk az ö Istenét. Minden társadalmi mozgalmunk balsikere, vagy erőtlensége közben csak arra vetthettünk, hogy kicsiny és nem tart össze. társadalmunk Mintha ezzel a választással az utolsó hidat is elégették volna, melyen a magyar társadalom átmehetett volna, hogy egyesüljön. Az emberekben elkeseredés, izzó gyűlölet, csömör és szilárd elhatározás érik, hogy a közéletnek munkálkodásukat nem szentelik, mert az felettébb háládatlan. Ki adja meg ennek az árát ? A köz. Azok a közügyek, melyeket így lanyhatagul nagy ímmel-ámmal szolgáltunk. Ismételjük, hogy e sötét képet inkább általános tapasztalatok alapján rajzoljuk, de ki tagadná, is a választás keserűséget, hogy nálunk elkedvetlenedést támasztott? A minek pedig nem szabadna lenni. Nincsen ez jól tisztelt győzött és legyőzöttek ! Annak a harcznak, melyet most vívtunk, nem szabad uszitó hatalommal bírnia a társadalom szétválasztására, a zászlók begöngyölitettevén, számüzzük a keserűséget, a mely szivünkben meggyúlt. Oly kevesen vagyunk, hogy nekünk sem meglankadni, sem lönbözni nem szbad. Tekintsük összekaez alkotmányos mérkőzést a meggyőződés erőpróbájának s nyugodjunk bele, ha S^erl^es^íd ü^enzí. A nyulaprólék kapri-sance-szal, A habos Kugler-sütemény, Felér a legdicsőbb eposszal , szebb százszor, mint egy költemény. Manapság, sajnos, a poézis ott van a konyhaasztalon, Azért ajánlom önnek én is : Ne irjon verset asszonyom. Nem ritmikusabb Goethe verse, Mint ön, amikor mosolyog És csókjánál, becsületemre Szebb páros rímet nem tudok. Önmaga is egy kész poéma — Remélem, nem veszi zokon, Ha mégis, önnek szól e téma : Ne írjon verset, asszonyom. Hogy milyen szép a kézimunka, Sok mindent tudnék mondani, Vagy megvetendők-e korunkba' A toilette száz gondjai Y Hogy hova kell gyöngy, hova nem kell, Mi legyen disz a, asztalon , Ne bíbelődjék ütemekkel, Ne irjon verset asszonyom. Ha zsong fejében a poézis, A zongoráján verje ki. Tudom, hogy ez becses fejét is Nagyon megörvendezteti. A holdvilág szonáta erre igen alkalmas mondhatom, Vagy Offenbach egy operettje — Ne irjon verset asszonyom, Ha majd egyszer átjárja lelkét Egy ismeretlen nagy öröm, S ön dolgozik a pici vendég Számára egy kis fejkötőn — Nem kell ahhoz se tinta, Se bíbelődni versszakon, Beismerem hogy ön megirta A legszebb verset asszonyom. A szeszélyes szép asszony. — Nem láttátok Krivánnét tegnap sétatéren , egy csapat pillangó uracskói körülvéve, kiknek mindegyike rózsa ajkára egy-egy mosolyt kivánt deríteni. Kérdé társait a csinos kadét. S el volt ragadtatva a szép démon vénusi alakja által, nem győzve dicsérni annak magasztosságát. Oh ! ha megismerkedhetnék vele, ha beszélhetnék vele, ha sötét szeme éjszakájába tekinthetnék ! sóhajt a boldogtalan szerelmes , nem is sejtve, milyen pokol lakozik tündére szivében, nem is gyanítja, mily sivár annak a szép asszonnynak lelke. — Barátom, szól egy tiszttársa, ki a harczra edzett katonát árulja el, ki szokva a kartács tüzeléshez ép ugy, mint a szép szemek szikrázó ostromához, — szép asszonyod fölséges jelenség, de csukához hasonló módon kisiklik rajongói hálójából, hogy annál nagyobb vággyal halászszanak utána és ha kifárasztotta őket, pajzán mosolyával ha HoIára fakad ; azt hiszem, te sem lesz sokkal szerencsésebb. — Fogadjunk ! az asszony enyém lesz ! — Áll a alku ! kiáltanak egyszerre vagy hatan. — S a fogadás megtörtént, mintha csak futtatásról lenne szó, egyik sem sejté a fogadás szomorú végét. — Halljátok ! Ha mához egy hónapra a szép Krivánné nem lesz az enyém, nagy lakomát csapok és a lakoma után ... de társai közbe váglak : — Azt a bolondot nem fogod tenni ! A czimborák munkához láttak, fényesnek ígérkező tánczestélyt rendeztek, melyre csak a város szépei természetesen hivatalosak levének. A meghívók kézbesítését a tisztikar vállalta el, így került kadétünk Krivánékhoz.