Pápai Közlöny, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-01 / 40. szám
2. ebben segítségünkre lesz a józan közvélemény. Ennyit egyelőre figyelmeztetésül. Ha idejét fogjuk látni, erősebb hangon is fel fogjuk emelni szavunkat ezen stréberek ellen s leálcázzuk őket annak módja és rendje szerint. Sok titkos szállal vannak s a háttérben sok egyén sütkérezik abban a tudatban, hogy fondorkodásaik ily alakban nem fognak napfényre jutni, de ha azt hiszik ezek a titkos stréberek, hogy mi nem láljuk őket egyenként, csalatkoznak s ha nem hagynak fel ezzel az üzelmekkel, ráolvassunk. Reméljük hogy erre nem fognak alkalmat szolgáltatni. Azzal végzük, amivel kezdtük, hogy : Vigyázzunk a stréberekre ! Pollatsek Frigyes. PÁPA KÖZLÖNY 1899. október 1. Felhívás olvasóinkhoz A „PETŐFI-HÁZ" létesítés érdekében. A nemzeti kegyelet, mely Petőfi Sándor dicsteljes halála 50 ik évfordulóján az országos ünneplésekben oly fényesen nyilatkozott meg, most törekszik megmutatni mély és szilárd jellemét az által, hogy legnagyobb magyar költőnk nevének, ereklyéinek művei dicsőségének, eszméi világgá terjesztésének egy diszes csarnokot kiván emelni, diszéül a főváros és az egész országnak „Petőfi ház”1- at. Tudvalévő már igen tisztelt olvasóink előtt is, hogy a kormányzat, ép úgy mint a főváros, egyenként sietett magáévá tenni a „Petőfi Ház" eszméjét, mert a nemzeti élet e kiváló zászlóvivői azonnal átlátták, hogy ennek megvalósítása nem puszta kegyelet tény, hanem a mély fennkölt, szintoly gyakorlati becsű kultúrpolitikai követelmény is, a nemzeti közművelődés erőteljes fejlesztésére. Pantheont emelni egy világhódító magyar költői alak és irodalmi eszmény propagálására : ez a leggyőzedelmesebb hódító politika, mely csakis elismerést és barátokat szerez nekünk az egész művelt Nyugaton, de gáncsot vagy ellenségeskedést nem szülhet sehol. Ehhez a kultúrpolitikához — a magyar kormány és Budapest székesfőváros után — hozzá csatlakozni a magyar nemzeti társadalomnak is elengedhetetlen erkölcsi kötelessége. Hisz Petőfi az ő fényes költői szellemének örökbecsű kincseivel a magyar nemzet összeségét ajándékozta meg, illő hogy e nemzeti közkincsek és az ő kegyeletes emlékezete, a magyar nemzet együttes áldozatkészségéből létesülő „Petőfi ház”-ban leljenek örök otthont! Egy magyar szívű, bár még német ajkú község hazafias vezérembere, „Petőfi, ház" alapjához pénzadományával ekként járul: „A Petőfi, Ház létesítésével a magyar nemzet önmagát becsüli meg !”. Bár jól tudjuk mi, hogy a magyar társadalom hazafias áldozatkészsége sok oldalról van igénybe véve, de számíthatunk ezúttal is tisztelt olvasóinknak nerms ügyek iránt mindig megnyilatkozó áldozatkészségére. Nem kívánjuk mi, hogy ki-ki erején felül áldozon, de kérjük, hogy mindenki erejéhez mérten hozza meg ez alkalommal,ha mindjárt fillérekben is, igaz hazafiúi áldozatát, hogy majd a „Petőfi Ház" alapkőletételénél elmondhassuk : „Építette az egész magyar nemzet !” Mai nappal tehát rendszeresen bevezetjük a gyűjtéseket a „Petőfi Ház” javára olykép, hogy a befolyt hazafias pénzadományokat lapunkban nyilvánosan és névreszólóan nyugtázzuk és azokat minden hó végével a kezeléssel végleg megbízott „Pesti hazai első takarékpénztár 1” -hoz szolgáltatjuk be. Ismételjük Jókai Mór és Bartók Lajosnak ez ügyben nem régen a magyar nemzethez intézett lelkes szózata e jellemző szavait: „A nem egy-egy nagy erszény ezrei, hanem ezrek fillérei segítsék felépiteni a Petőfi-Házat !” Hazafias tisztelettel A szerkesztőség. Levél a szerkesztőhöz. Tekintetes szerkesztő ur ! Figyelemmel kisérve azon közleményeket, melyek a „Pápai Újság"ban tek. szerkesztő ur személye ellen voltak irányítva és olvasva azon választ, melyben szerkesztő ur eljárását ezen támadásokkal szembe kívánta igazolni, azon meggyőződésre jutatott, hogy ezen személyes hajsza csakis a kenyér irigységnek tudható be. De hát mi is indíthatta mások Győri Gyulát ezen támadásokra ? Bebizonyított tény sőt mint hatlom nem térhetvén ki a reá cáfoló bizonyítékok elől kénytelen volt beismerni, hogy ennek lapját több nagyobb szabású cikkel vette igénybe s ekkép kiderült, hogy lapjának munkatársa volt. Ha tehát munkatársa volt, úgy solidáris volt lapjával, melynek egyik rovata az „Az hirlik" és épen ezen „Az hírlik" rovatot kifogásolja támadásában. Ha annyira megmételyenzendőnek tartotta ezen rovatot a társadalomra nézve ugy miért szegődött ezen lap kötelékéhez? Ha valaki nem azonosítja magát egy lap irányával, úgy távol tartja magát egy ily laptól, de ő azzal, hogy ezen lap hasábjait több ízben igénybe vette, nemcsak hogy jóindulatával ajándékozta meg ezen lapot, de annak irányával is megegyezett. Ehhez azt hiszem nincs szükség bővebb magyarázatra. A „Pápai Újság" szerkesztőjét tehát nem az „Az hírlik" rovat bántotta hanem az Ön lapjának elterjedtsége szúrt szemet neki s mindenáron iparkodott a „Pápai Közlöny" ártalmára lenni. Ezen célját azzal akarta elérni, hogy Önt személyében támadja meg s ezzel lehetetlenné tegye. Az előzmé Andor elővette a fényképet és odanyújtá ! — Itt van a barátnőd. — Áh Ella ! ? — Ő igen. Őt szerettem, imádom, őt bálványozom ! — És ő téged. Kérdé mohón a leány. — Ő nem szeret mást szeret mást. — De biztosan tudót ezt ? — Tudom, ma tudtam meg. Elláéknál voltam a parkban egyedül. A lombok által elrejtett helyen ültem, midőn hátam megett léptek neszét és beszélgetést hallottam. Akaratlanul fültanuja voltam beszédjüknek, mert ketten voltak, Ella és Szalmay Feri. — Szalmay Feri ! ? kiáltott fel akaratlanul a leány, miközben reszketés futotta át tagjait. Azon név említése szivébe nyilallott, szivét őrületes dobogásra készte. Bátyja észrevett valamit, csodálkozva nézett nővérére : — Mi lett ? miért sápadtál el ? — Én ? dehogy válaszolt a leány zavarát palástolni akarván csodálkozom, hogy Szalmay Feri hisz kebel barátod de hát mit beszélgettek ? — Búcsúztak épp ; Ella azt mondta Ferinek : „ Nagyon örvendek, hogy kitárva előttem keblét, szivét s csak annyit mondhatok, hogy bizhatik bennem." Feri erre meg így felelt: „De még inkább boldoggá tett nagysád engem őszinte vallomása által, igyekezni fogok, hogy bizalmát kiérdemeljem és hiszem, hogy kölcsönös vallomásunk az oltárhoz vezetend engem is, Kegyedet is." — Diduska mialatt fivért beszélt, egész testében remegett,s hogy Andor ezt ne vegye észre, lassan kivonta kezeit fivére kezéből. De hirtelen szédülés fogta el, nagyon elhalványult szép arca, annyira hogy midőn fivére reá tekintett, megrémülve hallgatott el és ijedten kérdezte : — Diduskám, mi bajod, te rosszul vagy! — Jaj ! sóhajtott fel a leány, itt oly nehéz s szivére nyomta kezét. Andort egész valójában megrázta egy gondolat, mely hirtelen agyába villant és valami balsejtelem által késztetve rémülten kiáltott fel : — Leány ! te te szereted Ferit ? ! A leány nem tudott szóhoz jutni, összeszokta valami a torkát s egyszerre fuldokló zokogással borult oda fivére vállára. Szerete Szalády Ferit az első szerelem legtüzesebb szenvedélyével. Bátyja elbeszélése lerántotta szerelmi egéből és szerető szivének oly határtalan fájdalmat okozott, hogy nem bírta azt fivére előtt elnémítani. A csalódás fáj, a reménytelen szerelmi érzet tudata, nagy kínokat okoz. Ott sírta a gyönyörű ifjú lány e kínos fájdalom könnyeit bátyja kebelén. A bátyja meg vele sirt és összefolytak az egyazon fájdalom sajtolta könyek. — Hát így vagyunk sóhajtott Andor, én jó kis szegény Diduskám, hát nagyon szereted ? A leány leküzdötte némileg a bensejében forrongó vihart, letörölte könnyét, s fáradtan hajtotta keblére fejét. — Szerettem, mondta tompa hangon de már vége. Kiszakítom emlékét szivemből, ha összeszakad is bele, de ő ne tudjon meg soha semmit. — Ugy édes légy csak erős, erősebb mint én, mert én nem tudlak vigasztalni sem. Hát mivel érdemeltük mi e bánatot, kétszeresen fáj a tudat, hogy te is szenvedsz. A leány mélyen sóhajtott, s elmerülten hallgatott. Csendesség lett a szobában. A délutáni napsugarak fénylő sávokat húztak a szoba falaira és bevonták aranyos színnel a két ifjú, csalódott szerelmes bánatos vonásait. Egyszerre gyors léptek zaja és erős kopogás riasztotta fel őket, s a második pillanatban Szalmay Feri lépett a szobába. A leány rdegen köszönt és szobájába sietett. Otthon ledőlt egy női arckép s megteltek szemei ismét könnyekkel : előtt, — Ó drága jó anyám, te látod szenvedésemet, ismered e fájdalom nagyságát, hozzád könyörgöm őrködj onnan felülről felettem, légy védő angyalom, mert szükségem van egy vezérlőre, nehogy nagy a kétségbeesésbe rohanjak. Ó ha élnél, ha szerető anyai kebleden, panaszkodhatnám el bánatomat . . Szegény jó fivérem ő is . . Felállt. Magában kérdeztem ,vajjon miért jött Szalmay , de nem gondolhatott tovább, mert nagy zajjal tárult fel az ő szobájának ajtaja és azon Ella repült be nagy vigan. De megdöbbent, látva *Didának komoly, a szokottnál halványabb arcát, — Jó napot Dida, mi bajod . . talán roszkor jöttem