Pápai Közlöny, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-01 / 40. szám

2. ebben segítségünkre lesz a józan köz­vélemény. Ennyit egyelőre figyelmeztetésül. Ha idejét fogjuk látni, erősebb hangon is fel fogjuk emelni szavunkat ezen strébe­rek ellen s leálcázzuk őket annak módja és rendje szerint. Sok titkos szállal van­nak s a háttérben sok egyén sütkérezik abban a tudatban, hogy fondorkodásaik ily alakban nem fognak napfényre jutni, de ha azt hiszik ezek a titkos strébe­rek, hogy mi nem láljuk őket egyenként, csalatkoznak s ha nem hagynak fel ezzel az üzelmekkel, ráolvassunk. Re­méljük hogy erre nem fognak alkal­mat szolgáltatni. Azzal végzük, amivel kezdtük, hogy : Vigyázzunk a stréberekre ! Pollatsek Frigyes. PÁPA KÖZLÖNY 1899. október 1. Felhívás olvasóin­khoz A „PETŐFI-HÁZ" létesítés érdekében. A nemzeti kegyelet, mely Petőfi Sándor dicsteljes halála 50 ik évfordu­lóján az országos ünneplésekben oly fényesen nyilatkozott meg, most törek­szik megmutatni mély és szilárd jelle­mét az által, hogy legnagyobb magyar költőnk nevének, ereklyéinek művei dicsőségének, eszméi világgá terjeszté­sének egy diszes csarnokot kiván emelni, diszéül a főváros­ és az egész ország­nak „Petőfi ház”1- at. Tudvalévő már igen tisztelt olva­sóink előtt is, hogy a kormányzat, ép úgy mint a főváros, egyenként sietett magáévá tenni a „Petőfi Ház" eszmé­jét, mert a nemzeti élet e kiváló zász­lóvivői azonnal átlátták, hogy ennek megvalósítása nem puszta kegyelet tény, hanem a mély fennkölt, szintoly gyakorlati becsű kultúrpolitikai köve­telmény is, a nemzeti közművelődés erőteljes fejlesztésére. Pantheont emelni egy világhódító magyar költői alak és irodalmi eszmény propagálására : ez a leggyőzedelmesebb hódító politika, mely csakis elismerést és barátokat szerez nekünk az egész művelt Nyugaton, de gáncsot vagy ellenségeskedést nem szülhet sehol. Ehhez a kultúrpolitikához — a magyar kormány és Budapest székes­főváros után — hozzá csatlakozni a magyar nemzeti társadalomnak is elen­gedhetetlen erkölcsi kötelessége. Hisz Petőfi az ő fényes költői szellemének örökbecsű kincseivel a ma­gyar nemzet összeségét ajándékozta meg, illő hogy e nemzeti közkincsek és az ő kegyeletes emlékezete, a ma­gyar nemzet együttes áldozatkészségé­ből létesülő „Petőfi ház”-ban leljenek örök otthont! Egy magyar szívű, bár még né­­­met ajkú község hazafias vezérembere, „Petőfi, ház" alapjához pénzadomá­nyával ekként járul: „A Petőfi, Ház lé­tesítésével a magyar nemzet önmagát be­csüli meg !”. Bár jól tudjuk mi, hogy a magyar társadalom hazafi­as áldozatkészsége sok oldalról van igénybe véve, de számít­hatunk ezúttal is tisztelt olvasóinknak nerms ügy­ek iránt mindig megnyilat­kozó­­ áldozatkészségére. Nem kívánjuk mi, hogy ki-ki erején felül áldozon, de kérjük, hogy mindenki erejéhez mérten hozza meg ez alkalommal,­­ha mindjárt fillérekben is, igaz hazafiúi áldozatát, hogy majd a „Petőfi Ház" alapkőleté­telénél elmondhassuk : „Építette az egész magyar nemzet !” Mai nappal tehát rendszeresen be­vezetjük a gyűjtéseket a „Petőfi Ház” javára olykép, hogy a befolyt hazafias pénzadományokat lapunkban nyilváno­san és névreszólóan nyugtázzuk és azokat minden hó végével a kezeléssel végleg megbízott „Pesti hazai első taka­rékpénztár 1” -hoz szolgáltatjuk be. Ismételjük Jókai Mór és Bartók Lajosnak ez ügyben nem régen a ma­gyar nemzethez intézett lelkes szózata e jellemző szavait: „A nem egy-egy nagy erszény ezrei, hanem ezrek fillérei segít­sék felépite­ni a Petőfi-Házat !” Hazafias tisztelettel A szerkesztőség. Levél a szerkesztőhöz. Tekintetes szerkesztő ur ! Figyelemmel kisérve azon közleménye­ket, melyek a „Pápai Újság­"ban tek. szer­kesztő ur személye ellen voltak irányítva és olvasva azon választ, melyben szerkesztő ur eljárását ezen támadásokkal szembe kívánta igazolni, azon meggyőződésre jutatott, hogy ezen személyes hajsza csakis a kenyér irigység­nek tudható be. De hát mi is indíthatta mások Győri Gyulát ezen támadásokra ? Bebizonyított tény sőt mint hatlom nem térhetvén ki a reá cáfoló bizonyítékok elől kénytelen volt beismerni, hogy ennek lapját több nagyobb szabású cikkel vette igénybe s ekkép kiderült, hogy lapjának mun­katársa volt. Ha tehát munkatársa volt, úgy solidáris volt lapjával, melynek egyik rovata az „Az hirlik" és épen ezen „Az hírlik" ro­vatot kifogásolja támadásában.­ Ha annyira megmételyenzendőnek tar­­totta ezen rovatot a társadalomra nézve ugy miért szegődött ezen lap kötelékéhez? Ha valaki nem azonosítja magát egy lap irányával, úgy távol tartja magát egy ily laptól, de ő azzal, hogy ezen lap hasábjait több ízben igénybe vette, nemcsak hogy jó­indulatával ajándékozta meg ezen lapot, de annak irányával is megegyezett. Ehhez azt hiszem nincs szükség bővebb magyarázatra. A „Pápai Újság" szerkesztőjét tehát nem az „Az hírlik" rovat bántotta hanem az Ön lapjának elterjedtsége szúrt szemet neki s mindenáron iparkodott a „Pápai Köz­löny" ártalmára lenni. Ezen célját azzal akarta elérni, hogy Önt személyében támadja meg s ezzel lehetetlenné tegye. Az előzmé­ Andor elővette a fényképet és oda­nyújtá ! — Itt van a barátnőd. — Áh Ella ! ? — Ő igen. Őt szerettem, imádom, őt bálványozom ! — És ő téged. Kérdé mohón a leány. — Ő nem szeret mást szeret mást. — De biztosan tudót ezt ? — Tudom, ma tudtam meg. Elláéknál voltam a parkban egyedül. A lombok által elrejtett helyen ültem, midőn hátam megett léptek neszét és beszélgetést hallottam. Aka­ratlanul fültanuja voltam beszédjüknek, mert ketten voltak, Ella és Szalmay Feri. — Szalmay Feri ! ? kiáltott fel akarat­lanul a leány, miközben reszketés futotta át tagjait. Azon név említése szivébe nyilallott, szivét őrületes dobogásra készte. Bátyja ész­revett valamit, csodálkozva nézett nővérére : — Mi lett ? miért sápadtál el ? — Én ? dehogy válaszolt a leány za­varát palástolni akarván csodálkozom, hogy Szalmay Feri hisz kebel barátod de hát mit beszélgettek ? — Búcsúztak épp ; Ella azt mondta Ferinek : „ Nagyon örvendek, hogy kitárva előttem keblét, szivét s csak annyit mondha­tok, hogy bizhatik bennem." Feri erre meg így felelt: „De még in­kább boldoggá tett nagysád engem őszinte vallomása által, igyekezni fogok, hogy bizal­mát kiérdemeljem és hiszem, hogy kölcsönös vallomásunk az oltárhoz vezetend engem is, Kegyedet is." — Diduska mialatt fivért beszélt, egész­­ testében remegett,­­s hogy Andor ezt ne ve­­­gye észre, lassan kivonta kezeit fivére kezé­­­ből. De hirtelen szédülés fogta el, nagyon elhalványult szép arca, annyira hogy midőn fivére reá tekintett, megrémülve hallgatott el és ijedten kérdezte : — Diduskám, mi bajod, te rosszul vagy! — Jaj ! sóhajtott fel a leány, itt oly nehéz s szivére nyomta kezét. Andort egész valójában megrázta egy gondolat, mely hirtelen agyába villant és va­lami balsejtelem által késztetve rémülten kiáltott fel : — Leány ! te te szereted Ferit ? ! A leány nem tudott szóhoz jutni, összeszok­ta valami a torkát s egyszerre fuldokló zokogás­sal borult oda fivére vállára. Szere­­te Szalády Ferit az első szerelem legtüzesebb szenve­délyével. Bátyja elbeszélése lerántotta sze­relmi egéből és szerető szivének oly határtalan fájdalmat okozott, hogy nem bírta azt fivére előtt elnémítani. A csalódás fáj, a reménytelen szerelmi érzet tudata, nagy kínokat okoz. Ott sírta a gyönyörű ifjú lány e kínos fájdalom könnyeit bátyja kebelén. A bátyja meg vele sirt és összefolytak az egyazon fájdalom sajtolta könyek. — Hát így vagyunk sóhajtott Andor, én jó­­ kis szegény Diduskám, hát nagyon szereted ? A leány leküzdötte némileg a bensejé­ben forrongó vihart, letörölte könnyét, s fá­radtan hajtotta keblére fejét. — Szerettem, mondta tompa hangon de már vége. Kiszakítom emlékét szivemből, ha összeszakad is bele, de ő ne tudjon meg soha semmit. — Ugy édes légy csak erős, erősebb mint én, mert én nem tudlak vigasztalni sem. Hát mivel érdemeltük mi e bánatot, kétszere­sen fáj a tudat, hogy te is szenvedsz. A leány mélyen sóhajtott, s elmerülten hallga­tott. Csendesség lett a szobában. A délutáni napsugarak fénylő sávokat húztak a szoba falaira és bevonták aranyos színnel a két ifjú, csalódott szerelmes bánatos vonásait. Egyszerre gyors léptek zaja és erős kopogás riasztotta fel őket, s a második pillanatban Szalmay Feri lépett a szobába. A leány rdegen köszönt és szobájába sietett. Otthon ledőlt egy női arckép s megteltek szemei ism­ét kön­nyekkel : előtt, — Ó drága jó anyám, te látod szen­vedésemet, ismered e fájdalom nagyságát, hozzád könyörgöm őrködj onnan felülről felettem, légy védő angyalom, mert szükségem van egy vezérlőre, ne­hogy nagy a kétségbeesésbe rohanjak. Ó ha élnél, ha szerető anyai kebleden, panaszkod­hatnám el bánatomat . . Szegény jó fi­vérem ő is . . Felállt. Magában kérdeztem ,vajjon miért jött Szalmay , de­­ nem­ gondolhatott tovább, mert nagy zajjal tárult fel az ő szobájának ajtaja és azon Ella repült be nagy vigan. De megdöbbent, látva *Didának komoly, a szokottnál halványabb arcát, — Jó napot Dida, mi bajod . . talán roszkor jöttem

Next