Pápai Lapok, 1874 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1874-08-02 / 14. szám

ipar- és kereskedelemre csökkentő hatását — a vásárjognak az említett községek részére leendő engedélyezését ellenzi. Olvastatott Czink János rendőrkapitány jelentése, melyben ellene a csizmadia sátrak elhelyezése tárgyában hozott tanácsi határozat végrehajtásának megakadályozása céljából Kalmár Istv. Vágó Ign. és Vágó László városi képviselő részéről tett hivatalból, elmozdítás célzó fenyegetésekért és szóvali sértésekért elégtételt kér. A közgyűlés a végrehajtásnak alapul szolgált határozat jogossága kérdésének elbírálását mellőzve, az eljáró városi tisztviselő bántalmazásáért a panaszlottak tettei felett roszalását fejezi ki. Az ügy tárgyalása folyamán egy képviselő a tanukén szereplő egyik legbuzgóbb s tekintélyes állású városi tisztviselő ellenében sértő kifejezéseket használván, széksértési birságban elmarasztaltatni inditványoztatott; ő azonban szavait nyomban visszavonta, ez által az ügy békés uton kiegyenlítve jön. A jegyzőkönyv hitelesítésével Brader Sámuel, Horváth Kálmán, Pék Antal, Szelestey Lajos és Tarczi Dezső képviselők bízattak meg. h, s, Rosz szokásaink. II. Menjünk tovább. A magyar ember áldomást iszik, ha elad valamit; áldomást fizet, ha vesz valamit. S ha még a kellő józan mértéket megtudná tartani ! De csak az első üveg bor drága, a többi szóba sem jön, — folyik mint tenger, mig birja erszényünk, mig virágzik hitelünk. Mi megünnepeljük, megtartjuk dúsan teritett asztalunk mellett születés- és névnapjainkat. Sokkal jobban tudjuk azt, mely napokon s mely falukban esnek a bucsuk, ezek a dőzsölő időt s pénzt emésztő dinom-dánumok, mint azt, hogy mikor kezdődik a tavasz vagy ősz. Csuda-e azután, ha a folytonos tivornya és dologtalanság után habár lassacskán is, de elfogy vagyonunk. Csoda-e habár halk léptekkel, de biztosan bekopogtat ajtónkon a nyomor, e páncélos férfiú. Csoda-e, ha birtokunk egymás után száll idegen kézre s vele a hazai föld nem magyar kezekre !! Nálunk ünnepnapok sem arra valók, hogy azokon Istennek az elvett jókért hálát adjunk, s jövőre segítő kegyelmét kérjük, vagy ha úgy tetszik, hogy azokon a hét fáradalmi után magunkat kipihenjük, s a következő hét napjaira erőt mentsünk. Dehogy ! Ha már vasárnap vagy egyéb ünnepnapot ülünk, már akkor csakugyan többféle és jobban készített ételeket kell ennünk. Már akkor többet s egész a részegeskedésig kell innunk össze-vissza mindent, egészségünk legnagyobb rontására, vagyonunk lehető pazarlása végett. Sőt megtoldjuk a vasárnapon az úgynevezett „blau Montag"-gal, hogy még azon összeget is elfecséreljük, mi tegnapról még tán véletlenül megmaradt, hogy még azon helyeket is meglátogathassuk, hová az előző nap rövidsége miatt el nem juthattunk. Ezen utóbbi ros szokásnak kimaradhatatlan következménye az, amit ismét saját szemeinkkel láthatunk, hogy városunkban gomba módjára szaporodnak a korcsmai s egyéb mulató helyiségek. Ezek pedig a társadalomnak véleményem szerint élősdi növényei, életerőt szívó nadályai. Szólljak-e a kártyázásról, erről a testet és lelket egyaránt gyilkoló, oly ijjesztő, oly óriás mértékben elterjedt ros szokásról. Hány családot juttatott már tönkre ezen ördögi szenvedély , mely elvakítja az édes atya, a családfő józan látását, hogy meg ne lássa a sínylődő családi kört; : mely bedugja az édes atya füleit, hogy ne hallja az éhség miatt otthon síró gyermekei kínzó sírását. Nagy hibája társadalmunknak azon elterjedt valódi félszeg magyar közvélemény , mely a munkát lealacsonyítónak, megbélyegzőnek tartja. — A társadalom kicsinye és nagyja, örege és ifja méltó vággyal csak arra törekszik, hogy mielőbb gond és minden munka nélkül élhessen. Mily balvélemény ez. Mily rosz szokás ! A munka az Istennek legnagyobb áldása. Jól mondja hazánk koszorús költője Jókai Mór ,,az imádkozás után a munkálkodás a legszebb isteni tisztelet." Igaza van. A munkálkodás fűszerezi ételünk, italunk s alvásunkat, a földi lét ezen legszükségesebb szent háromságát. A munkálkodás tartja főn egészségünket, edzi tagjainkat, nyújt önérzetet a bajok között. Mint őrző angyal megóv bennünket minden résztól, minden gonosztól. Hisz a henyélés az ördög párnája. És ami fődolog: a munkálkodásnak, a a munkakedvelésnek ikertestvére a józan takarékosság, a vagyonosodás, a gazdagodás eme sarkköve. Lehetne még tovább is folytatni e sorozatot, de szabadjon hinnem, hogy a felhozottak is eléggé meggyőzhették bármelyikünket is arról, mik annak okai, hogy a társadalom majd minden osztálya, különösen a középosztály, oly feltűnően elnyomorodik. Vessük el tehát mi előbb rosz szokásainkat vagy ha ezt azonnal teljesen nem tehetjük, legalább módosítsuk, vonjuk szűkebbre. Nagy köz van a józan mértékletesség s a tönkretevő pazarlás közt. Meg lehet tartani az összokásokat, de nem kell azokkal elszegényítő fényűzést űzni. Inkább a benső, a valódi nagyságra törekedjünk, mint szappanbuborék fényű s idejű külső csillogásra. Az emberiség hova tovább szaporodik, népesebbé lesz a föld, nehezebb lesz a létérti küzdelem. S ha mi ahelyett, hogy az idő követelte takarékosságot, s munkálkodást, közjóra törekvést igyekezvén a társadalom minden rétegeiben meghonosítani, elterjeszteni, megszilárdítani, görcsösen ragaszkodunk az áldottabb boldogabb kor rosz szokásaihoz : ne csodálkozzunk, ha oldott kéveként pusztulunk s veszünk; ne csodálkozzunk ha az életrevalóbb s a körülményekhez alkalmazkodni tudó más népfaj lassanként tölibénk kerül s elnyel bennünket. A csudák korszaka, ha ugyan volt valaha, rég lejárt. A sült galamb ma már senkinek sem repül szájába. Az Isten is csak azokon segít, kik a célra vezető eszközökkel élnek. Tisztelt olvasóim! Mint gondos kertész iparkodtam a gyomokat kiirtani. Mert a nemes növény nem akkor nő, ha azt csak elültetjük, de sokkal inkább akkor, ha az illető nedvet tőle elrabló dudvát kiirtjuk; szintúgy van ez a társadalomban is, ha irtjuk a hibákat, a ros szokásokat, az által tért nyitottunk a jóknak.