Pápai Lapok, 1874 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1874-09-06 / 19. szám
Az utolsó Árpád. — Történeti beszély. — I. Egyszerű, de csinos völgyi lak ablakánál ült az ifjú nő. Idejét gondolkodva hajtá kis kezére, s mig szemei ábrándosan függöttek a tájon, ajkai körül boldog mosoly játszadozott. A nap ép lenyugvó félben volt. Aranyos fényben úsztak a hegyek ormai, — a völgybe homályos árnyat vetett tIz alkonyat. Méla csend terült el a völgy felett, s a csend oly megható, a keblet ünnepélyes érzelmekre emelő. A szép ifjú nő ábrándozott tovább boldogságot sugárzó arculattal. Most egyszerre a völgyi lak közelében harsányan riadt fel egy vadászkürt hangja. Kitünő örömmel szökkent fel helyéről az ifjú nő, sötét szemei a szoba ajtaja felé fordultak, melyen nemsokára daliás férfi lépett be, kinek arcán a bátorság és szelidség, gyengédség sugárzott. — Hogy tudsz engemet ily sokáig magamra hagyni? szólt a nő, hirtelen átváltoztatva mosolygó arcát s haragot színlelve. A szerető szív nem jó színlelő. Tudta a férj, hogy neje nem komolyan érti saját szavait, s ahelyett, hogy bocsánatot kért volna tőle, edzett karjaival átfogá annak karcsú derekát, s mosolyogva nézett szemei közé. „Haragszol?'' kérdezé tőle, s hévvel csókolá meg piros ajakát. A nő gyermetegen elneveté magát, s férje keblére borult. Az a vadászatról jövő daliás férfi, a nejétől legbensőbben szeretett férj volt, az utolsó Árpád. A boldog házaspárnak enyelgését a belépő szolga zavarta meg. — Uram két idegen óhajtana beszélni veled. Miféle két idegen ? — Azt mondják, Magyarországból jöttek, s a dolog, mit elvégezni akarnak, nagyon fontos és sürgős. — Vezesd őket a nagyszobába, s kérd nevemben, hogy legyenek egy percnyi türelemmel, — én is mindjárt ott leszek. A szolga tiszteletteljesen meghajtva magát — távozott. A szép nő szenvedélyesen karolta át férjét, és remegő hangon, aggályosan szólt: — Endre, engemet gyászos sejtelem kínéz. Úgy gondolom, mintha azok az idegenek fel akarnák dúlni mostani boldogságunkat, s el akarnának tégedet tőlem rabolni. Endre elneveté magát, s mosolyogva csókolá meg az aggódó homlokát. — Gyermek vagy te, kedves Fennenám. Hogyan is tudsz így képzelődni ? Jól tudod, hogy szivem, életem egészen tied, — ki szakithatna el bennünket egymástól ? De lásd, szülőföldemről, kedves hazámról oly hoszú idő után hírt hallani ugy szeretnék : — megyek, nem várakoztatom tovább hazámfiait. Két komoly tekintetű, szürkülő szakállú magyar főúr várta díszes nemzeti öltözetben az utolsó Árpádot. Mély tisztelettel üdvözölték beléptekor, s az szívélyesen, melegen szorított kezet velük. — Legyetek üdvözölve magányos hajlékomban! Mi jó hirre jöttök hozzám szülötte földemről ? Fejét csóválva komoran szólalt meg az egyik : — Jó brit uram, ha őszülő fürtjeim gyalázatjára hazudni nem akarok, semmikép sem mondhatok neked. Nem olyan föld most Magyarország, hogy jó hír szállhatna belőle a világba szét. Halld tehát először is, hogy vérrokonod, IV László király meghalt. — Gyászos eset, de nem újság többé előttem. A hir megelőzött benneteket. Hallottam, hogy mire ment a szerencsétlen, szeretett kunjaival. És utódja ki lett a királyi széken ? — Utódja még nincs, de ha te is úgy akarod, mint a a magyar nemzet akarja: te leendesz az. Endre rábámult a beszélőre, mintha nem értené, hogy mit beszél. — Igen, uram — folytatá az — mi azért jöttünk, hogy a magyar nemzet nevében felkérjünk, foglald el a magyar királyi trónt, mely egyedül tégedet illet őseid után. — Valóban ez váratlan megtiszteltetés — szólt Endre •akadozva. — Miért kívánjátok épen éntőlem, hogy nyugalmas életemet a kormányzás gondjaival váltsam fel ? Engem nem ingerel a koronának ragyogása. Van hazámban elég főnemes, a ki vágyódik a trón után, s kötelességének jobban is meg tudna felelni, mint én ; miért nem választotok hát közülök ! — Eleidnek megesküdtek őseink, hogy mig Árpád nemzetsége ki nem hal, más, mint e fejedelem vérből származott, a magyarok feletti uralmat el nem nyerheti. Mi nem akarjuk őseinknek esküjét lelkiismeretlenül megszegni. Te vagy egyedüli férfi ivadéka az Árpád nemzetségnek, és mi kötelességünkhöz hiven eljöttünk hozzád, felkérni tégedet, hogy fogadd el a koronát, mely annyi dicső őseidnek homlokát ékesité. r ! — Én, az Árpád nemzetségnek utolsó férfi ivadéka, felmentem a nemzetet azon kötelezettség alól, mi őt irányomban netalán terhelné. Válasszatok királyt szabad tetszéstek szerint, a kinek tehetségét ismeritek és a kire rámeritek bízni a hazának sorsát. — A nemzet nagyobb részének az az óhajtása, hogy te légy a király. Óhajtása, mondám, és nem az eskü által reá erőszakolt kénytelenség. — És a más rész kit akar látni a királyi széken ? — Korcs fiai azok a nemzetnek : idegen fajhoz szítanak, s még maguk között is pártokra szakadnak. Egy részök az olasz Martell Károlyt, más részök a német császárt kívánja uralni. — Ha épen úgy tetszik a nemzetnek, miért ne választhatna magának uralkodót a külföldi fejedelmek családjából? Hiszen, ha hivatását fel tudja fogni a fejedelem, bármely vérből származzék is, áldásává lehet nemzetének; valamint az, hogy a fejedelem a nemzetnek fia, nem biztosít annak zsarnoksága ellen. — Uram — szólt most a másik követ — elismerjük mi, hogy egy nemzetnek kormányzása gonddal és fáradsággal jár; nagyon elhisszük, hogy te, ki csendes, boldog családi életet élsz, e gondot és fáradságot nem óhajtod. Elismerjük és tudjuk azt is, hogy ha hazánknak kormányzását elfogadod, az tetőled áldozat leend. De mindez nem jogosít fel