Pápai Lapok, 1874 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1874-10-10 / 24. szám
Oly igéző szépen. . Piros ajka csókra vár, Csókra csókja visszajár. — Hírnök jő be a terembe, Oly komor az arca, — „Jó királyom, jó lenne tán készülni a harcra,, „Készülni még van idő — Jer idébb csak drága nő Derült napra sötét éj jött, Csend van Ninivében , De ott messze mi fény villog A homály ködében ? Ott benn nincsen semmi zaj, De odakinn halk moraj.— ,Narcra király, itt az ellen ! Vért szomjazik kardja : Küzdelemre ! — ne száradjon Honfivérünk rajta ? „Gyáv a nép, én védjetek ! ? Engem kell, hogy védjetek !"• Künn a harc dúl, s vidám dal zeng Benn a palotában, Nyugszik a király kedvese ölelő karjában. — Olyan szépek álmai — Mosolyognak ajkai. — Szegény király, boldog álmot! Nem sokáig álmod ? Szétvágja az ellen kardja Azt a boldog álmot. Itt az ellen serge már ra is a halál véle jár. — „Drága kincsem, szép leányka, Elvesszelek téged ? ! Szabad leszek, s te enyém lesz, Küzdök, vivők érted. Az ellenség vak dühén Diadalmat vivők én ! kt Késő van már kardot vonni, Hasztalan küzdésed ! Az az ellen, — gyenge sajka, Kisöpör az téged, Vissza, vissza,hasztalan! Utad bárhol zárva van. — „Vesszem el hat koronámat, Vesszen bíbor ékem, Vesszen egész biodalmam : Csak te maradj nékem ! . . . Szeretsz-e még angyalom ?" ,Most jobban, mint egykoron !* „Nem fog téged átkarolni Idegennek karja ; Veszted miatt kínzó bánat Keblemet, nem marja. Értem éltél, érted én : Értem halj meg, érted én !" Láng borítja a királynak Fényes palotáját, Véres fénynyel tépi széjjel Az éjjel homályát. Benn a király mindene, ö maga s hit kedvese Kényes házak helyein most Sötét romok állnak, Emlékjelül a hű leánya a szegény királynak. És a csendes esti szél iyászos estekről beszél. — Pap Kálmán: Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta 11 órányi keroncz. Nem kell épen égbe nyúló havasoktól környezeti vidéknek lenni, hogy elragadja a természetkedvelő szemlélőt a tájék, s nem kell lenni határtalan, csak kutgémekkel jelzett rónának, hogy magyar jelleggel bírjon, s hogy gulyák és ménesek legeljenek rajta, s hogy ló szőrén vágtasson a mezőkön a csikós, hol a szelet, hol gondját űzve, s hol kedvében, hol keservében pattogatva ostorát. Nem tudjuk, mikor pattog hangossabban, de csikósok mondják, hogy a fájdalmat még az ostor is megérzi, s akkor mérgesen pattog, míg a jó kedvéig pattogásában árulja el magát. Egy ily tájék az, mely a Dunán innen terül el, hol hullámzó hegysorok által határolva, melyek alján igen jeles bor terem, mig magsabb részein a vadkan és más nemes vadak csalogatják a vadászat-kedvelőt:— hol terjedelmes völgyekké szélesbedve, melyek közepén a Bakony és Vértes erei folynak a Duna felé s adnak környékező réteiknek sötét zöld, hosszan virító színezetet. A Vértes felé, a geológusok szerint, egykori vulkanikus működés folytán, az erek nem egyszer hasítanak széles öblű tavakat ketté, melyek sötét zöld szemükkel s nagy hullámzásukkal a Kárpát tengerszemeire emlékeztetnek, mig sűrű, egymás mellé sorakozásukban, a hegyekről nézve, egy gyöngysorhoz hasonlítanak, mely ezüst szalagra, az őket hasító erekre, van fűzve. Nincs érc vidéken, mely ily tavakkal nem bővelkednék, s igy e térséget, a Vértestől a Dunáig egyrészt, az esztergomi hegyektől a Komárom-igmándi síkokig másrészt, bátran a magyar Kisorgráfnak lehetne nevezni. Félre ezen fősoroktól, a sík réten, a sűrű fű közepette van egy kis tó, alig nagyobb a legkisebb tengerszemnél pár perc alatt körül lehet gyalogolni. A füzes majdnem elfedi a gyalogos elöl s szinte meglep, ha az ember belé akad, lehet mondani, az ember észrevétlen emeli lábát a tovahaladásra, s meghökkenve vonja vissza, mert vízbe lépne, pedig jaj, ha belelépne, mert a tó vize ,,fenekeljen," s aki egyszer ott alá merül, annak nincs e világon mit keresni többé, azt még harmadnapra, de harmad esztendőre sem veti fel a víz!