Pápai Lapok, 1874 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1874-07-05 / 10. szám

!A mely oly sok nemes szivet repeszte szét,­­S eltűnik ... s a nyomor mint hő társ kiséri: Kincs, gazdagság között, ekkor lesz jó élni. Addig nyugodjék hát világotok pénzen ! Mit ti megimádtok — én gúnyolva nézem. Az szabad, ki gazdag ! büszkén azt mondjátok, Szolgabérért nem ad az ég szabadságot! Szegény — s szabad vagyok, a kincsre nincs gondom — A legdrágább kincset szivem mélyén hordom. S mint a virágzó fát — mit viharok ráznak — A sors összetörhet — de meg nem alázhat ! Csepeli­ Sándor. ÉS boszii. (Történeti elbeszélés). Irta: Gy. F. A görög császárság, a 14-dik század végén, már csak h­alványult árnya volt a réginek. A terjedő török hatalom el­lenállhatlan erővel ostromló, s mintegy áradó tenger, mind szűkebbre vonta a sü­lyedő szigetnek kerületét. 1400-ban azon kétségbeejtő hir terjedt el a görög fővárosban, hogy Bajazid végcsapásra készül a roskadozó birodalom ellen, s megesküdt, hogy két év múlva Konstantinápolyból oszto­gatja országokra szóló parancsait. A görög kormány rémülve gondolt a jövőre. Sietett megtenni mindent, hogy a fenyegető vészt elodázza. Otthon buzgalommal készült önmaga is, s követei által szövetséges segélyt keresett nyugaton s keleten. Történetünk ez időben veszi kezdetét. Csendes tavaszi alkony van. Az égbolt derült. Konstantinápoly kikötőjének partjain nagy tömegben hullámzik — fel s alá a nép. Minden tekintet a tengerre van irányozva, melyen — 8—10 nagy hajónak vitorláit lobog­tatja mind közelebbről a szél. A parton egyre élénkül a zaj, s a­mint végül a hajók a kikötőbe jutva horgonyt vetnek, meg-meg­újuló örömkiáltás üdvözli őket, mintha a parton­állók mindegyike számára egy egy óhajtott kedves vendé­get hoztak volna meg. A leoldott csolnakokon jól fegyver­­zett harcosokat szállítanak ki a szárazra. Ezek német, olasz zsoldosok, kikben az önbizalmát vesztett megfogyott nép Iiös védőit akarja látni a vad török újabb csapásai ellen. Azon utcának — melyen át az érkezett fegyveres tö­meg a belvárosba nyomul egyik kiemelkedő házában, egy ifju jegyespár ábrándozik — szép jövendőről. Egy szép hölgy, arcán az élettavasz bájos rózsáival, tüzelt szemekkel, éjsö­tét fürtökkel. — Mellette jegyese, egy daliás termetű főrangú tiszt, szögfürtökkel körzött homlokán egy hosszú sebhely. Tekintetén az erély s bátorság tanúsítják, mikép rangjához az utat nem magas hegy, hanem jó kardja készíté. A szép hölgy, karjaival jegyesének keblére fűződve, végtelen szerelemmel tekint annak szemeibe. Hangja resz­keteg, epedő, mintha szerető lelkén egy titkos fájó sejtelem borongna, s ezt akarná megértetni kedvesével is. Légy nyugodt Pulkheria — szól az ifjú, szívéhez szo­rítja aráját— mennem kell a hon hívó szavára. Elmegyek, de csakhogy győztes harc után visszatérve a diadal ünne­pén annál boldogabb örömmel vezethesselek az oltárhoz. — De én most úgy rettegem, Constans, az elválást — válaszol a hölgy. Lelkem minden gondolata csak arra kész­tet, csak azt mondja, hogy ne bocsássalak, mert a távolban veszedelem vár rád. — Tudod, te vagy mindenem. Szerel­meden kívül nincsen számomra üdv. Atyám Natonában, hol születtem, vérzett el, városunk sáncain az ostromló törökök fegyverei alatt. Anyám­ a győztes barbárok kezébe esett. Még most is lelkemben cseng végsikoltása, midőn kebléről letéptek. Előttem képe, mikor holt halványan a rablók ke­zére hanyatlott. Engem egy törökmezt öltött hű cseléd meg­mentett. Felejthetlen jó anyámról azonban többé nem hal­lottam. Lehet, hogy ama végsikoltásban megtört lelke el­szállt; lehet, hogy mint rabnő sírta el a kétségbeesés könyvit. Itt éltem azóta, egy komor nagybátya lakában. Rideg nap­jaim örömvirágokat nem hoztak, ha társam csak a mult kínos emléke és a bánat volt. Sokszor sóhajtottam a mult képein elmerengő lélekkel: miért kelle nekem a leggyen­gébbnek, örökölnöm ily mérhetlen veszteségnek súlyát! Az a villám, mely családunk üdvét szétdúlta, mért nem oltá ki­éltem fáklyáját is? — Végre megszánt az ég. Téged ve­zérle közelembe. Szerelmed földeríté felettem az eget, kibé­kített a sorssal, Te megtanítál újra boldog lenni. S most még te is elkészülsz ! El keletre, honnét apám, anyám gyász­em­léke vészt jósolva int felém. Constans ne menj, ne menj! (Folytatjuk). Színházi szemle. (Z­a y) S­z­o­m­b­a­t, j­ú­n­i­u­s hó 27-én Szirmay Árpád j­u­t­a­l­o­m­j­á­t­é­k­a. A­z utolsó prófét­a," dráma 5 felvonásban, írta : Dóci. E dráma hasonlít egy zavart összekuszált álomhoz, melyet bár mint iparkodunk is egy érthető egés­szé alakí­tani — nem sikerül. Különösen nem lehetett tudni vájjon Ben Simson egy haszontalan kéjenc-e, vagy pedig szerelme ál­tal elragadtatott hű szerelmes. Miért csábítá el Meier nejét? miért hitegette Rachelt ? e kérdésekre szerző nem felel meg művében. Futólag megemlíti ugyan Ben Simon Rachel előtt, hogy Judith elcsábítása csak eszköz az elnyerésére, de hogy tulajdonképen szerelme Judithot vagy Rachelt illeti-e? nem tűnik ki, miután ellentétben állnak tettével. Szintén ily ér­telem nélküli Ben Simson magaviselete Meier irányában, kit minden ok nélkül üldöz. De az érthetlenség koronája minden­esetre a második felvonásban van, hol Ben Simson Meier­nak mindenféle leverő híreket mondott, miért ? talán maga Dóci sem tudja. Egyetlen figyelemre méltó és meglehetős következe­tességgel megoldott jellem e műben : Meier. Nem mondhat­juk hibátlannak Meiert sem, mert, midőn nejét Simson há­zában felleli, keserű szemrehányásokat tesz neki, hogy őt csupán Simson pénze vezette a hűtlenségre, holott az előz­ményekből épen az tűnik ki, hogy szerelme volt oka férjé­nek elhagyására; kissé különös­­eb­ben még az is, hogy örülése alatt rögeszméje, hogy ő nem Meier, s mégis midőn Titus szavát hallja, elszalad fáklyájával, nehogy felismertessék. Ezek után rövid megjegyzéseket teszünk az előadásna

Next