Pápai Lapok, 1882 (9. évfolyam, 1-54. szám)

1882-10-22 / 44. szám

jeles j­elenik­ m­i­n­­den vas­á­r­n­a­p. Laptulajdonos szerkesztő Dr. FENYVESSY FERENC PÁPAI Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. A lap szellemi és anyagi részét illető küldemények A SZERKESZTŐ- S KIADÓ HIVATALHOZ intézendők. A Bérmentetlen levelek, csak is­mert kezektől fogadtatnak el. Hirdetések a lap számára felvétetnek A KIADÓHIVATALÉ A X ó-collegiumi épület. E­l­őf­i­z­e­t­é­s­i d­íj­ak: Egy évre 6 frt. — Félévre 3 Irt Negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám­ára 15 kr. 11 i­r­d­e­t­ések 1 hasábos petitsor térfogata után kr. nyilltérben 25 krral számítatnak. 5 Bélyegdíj mindig külön fizetendő. Felelős szerkesztő HORVÁTH LAJOS. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. F»ápa város Hatóságának, a pápai jótékony -egylet-, 1.­méretter­jesztő-, lövész-, korcsolya-, tű­zoltóegyleteki­ok­, a pápai kertészeti társtulat­nak­ és több papavid­el­i egyesületnek h­ivatalos közlönye. A közigazgatási gyakornokok. (Dr. F. F.) Azon munka-programmban, melyet Tisza Kálmán miniszterelnök a ház egyik ülésében előterjesztett, a köztisztviselők minő­sítéséről és a megyék háztartásáról szóló tör­vényjavaslatok is benfoglalvák. Nem valami teljes reform egyik sem. Távolról sem fogja sem ez, sem amar azon óriási sok helytelen­séget, visszás állapotokat megszüntetni, me­lyek közigazgatásunk keretében ha nem is lát­hatók, de nagyon is érezhetők. Közigazgatásunk reformjáért régóta küz­denek jobbjaink. Az állam érdekeinek megvé­dését, a törvények szigorú s részrehajlatlan végrehajtását, az egyéni szabadságnak bírói védelmét a hatóságok törvénytelen eljárása ellen, még mindig csak jámbor óhajtásként tud­juk szerepelni közigazgatásunkat illetőleg. A visszaélések — habár oly nehéz is ezek nyil­vánosságra jutása — majdnem napirenden van­nak; zavar s rendellenség uralg a megyék kormányzásában; — a köztisztviselők nagy ré­sze megbízhatatlan, s amellett hanyag is, s édes keveset ért a közigazgatás tudományá­hoz. A belügyminiszter nem is tud másként kormányozni ily helyzetben, mint — statári­ummal. — Egy rendezett államot arculütő ily vélt szükség­féle eszközzel. S ilyen szomorú s erős, biztos orvossá­got igénylő beteges állapottal szemben: — a köztisztviselők minősítéséről és a megyék ház­tartásáról szóló törvény készült az állami pa­tikában. Nem szükséges mondanunk, hogy az or­vosszerek nem elégségesek az organikus ba­jok orvoslására. S őszintén bevallva, félünk, hogy ugy amint a fentemlített törvényjavasla­tok ...megcsinálva­­ vannak, inkább rontani fognak közigazgatásunk organizmusán, mint javítani. De nem akarjuk magunkat félre­érlelni. A kérdésre, kívánjuk-e a köztisztviselők mi­nősítését; — kívánjuk-e a megyék háztartása szervezését; — határozottan igennel felelünk, mert hiszen mind a két eszköz szükséges azon magasabb cél elérésére, melyet azok, kik iga­zán akarják közigazgatásunk reformjai, zász­laikra tűztek. De így kiszakítva az öntudatos, tervszerű reformból, mindkét törvény hason­lítani fog két olyan géprészhez, melyek szük­ségesek ugyan az egész gép organizmusához, de önmagukban, minden kapcsolata nélkül a lobbi részeknek, keveset érnek. Volt időnk s alkalmunk mindkét törvény­javaslatról annak idején bővebben megemlé­kezni. Soraink célja ezáltal, az érintett tör­vényjavaslatok tárgyalása előtt felhívni a fi­gyelmet, a néhány nappal ezelőtt egyik napi­lapunkban is említett u. a közigazgatási gya­kornokok intézményére. Nem lévén kilátásunk közigazgatásunk gyökeres reformjára, kénytelenek vagyunk a tervbe vett kicsinyes tervekhez hozzászólani s igénytelen nézetünk szerint azokat megjavítani. Ilyen határozott javításnak tartanák, ha kor­mányunk — erre épen m­osl van a legjobb idő — létesítené a közigazgatási gyakornokok helyes, célszerű intézményét. A fennálló jog- és államtudományi rend­szer mellett, hol a közigazgatási jogra ugy a tanév folytán, mint a vizsgákon igen kevés súly fekleltelik: — de főkép a közigazgatás­nak ezer felé szétágazó ügyei, a közéletnek ezerféle nyilvánulása, mind olyanok, melyeket a legjobb elméleti tudomány mellett is csak — tapasztalatok után lehet elsajátítani. Mély szakismeret, teljes otthoniasság az ügykeze­lés labirintjában, szóval ,,praxis"* kívántatik hozzá. Jól írja egyik napi­lapunk, hogy je­lenleg a magyar közigazgatási organizmusban még mindig hiányzik az elméleti térről a gya­korlatb­a való átmeneteit közvetítő lépcsőfok s ennélfogva a pályakezdő ifjúnak nem áll módjában magát a kellő praktikus ismeretek birtokába helyezni. Tehát a közigazgatási hi­vatali létrán tátongó ezen űrnek a gyakornoki intézmény meghonosítása által való áthidalása nemcsak az igazságszolgáltatás, de a közigaz­gatás szempontjából tekintve is egyik legt­öb­bike a gyakorlati élet és a folytonos előre­haladás által igényelt elodázhatlan követelmé­n­yeknek. Azt mondja Vivient, a francia államta­nács és prefektúkai tanácsok törvényvizsgáló bizottságának volt előadója, hogy a közigaz­gatási törvények különös és mély tanulmányo­zást igényelnek, mert egészen más rendszer elvein alapulnak. Mind­ez oknál fogva, miként ezt már e sorok igén­ lesen írója két évvel ezelőtt is ajánlatba hozta, igen kívánatos volna, ha kormányunk intézkednék arról, hogy az ügyvédjelöltek, az ügyvédi vizsga előfeltéte­lekint egy éves, mint díjas, vagy díjtalan gya­kornokok a közigazgatás szolgálatában töltsenek. A közigazgatási gyakornokok intézmé­nyének létesítése alig számbavehető kiadási többletet idézne elő. Négy, ötszáz gyakornoki állomás elégséges lenne. A kiadási többletet bőven behozná azon rendkívüli előny, mel­­lyel az intézmény közigazgatásunk fejleszté­sére okvetlenül gyakorolna. Ha nem is várjuk kormányunktól a ma­gyar állam nagy céljainak , s a tervszerű megvalósításukra szolgáló eszközöknek felis­merését s alkalmazásai, ily csekélységnek, de a jelenlegi helyzettel szemben határozott ja­vításnak foganatosításai csak méltán s joggal követelhetjük?! Vagy talán még Ulis: „La s­ciale ogni speranze !'! ? P­A­P G­Á­B­ORHOZ. Kit én oly forrón és oly régen szeretek, Fogadd a távolból a mély üdvözletet! Kihez gondolattal igen gyakran szállva, Leborul reám az emlékezet fája. S mert tőled vannak a levél, virág rajta : Pihenést, enyhet lel a lelkem alatta. Majd a letűnt idő képeit ha nézem, A midőn körödben sok jó napot éltem­, Az a kedves család hő keblére zára, Felvett a boldogság ingató karjára; Öröm rózsáimat egy csokorban látom, S nyugodtan haladok tövises pályámon. Ott figyeltem lantod bűbájos szavára, Benne kelt a bánat, majd remény sugara, Miként bús csalogány lomb árnyában eped, Elzengted a tiszta szerelem éneket, Fenn­ szárnyaló dalod olt taníta rája, Hogy derül még hajnal e drága hazára. Egy szent érzet emel azóta engemet, Az igazak ügye nem lehet képzelet. Dicsőbb jövőt nyit meg a honfi áldozat, Csak gyávát érhet a büntetés, kárhozat, Édes megnyugvással hiszek a jövőbe, Felsüt még egünkre a szabadság fénye, Hiszem, hogy e nemzet jogát újra bírja, Melyért egykor Te is kiszálltál­ a síkra. Igaz ügyért küzdél, ma is él az eszme, Örök babért fon a jelenkor fejedre. Láng oszlop legyen a honszerelmed fénye, Ha ismét zászló leng, s menni kell­ előre! Bacsa Béla: Gondolat töredékek. Az idők folyása éj és nappal között lévén felosztva; természetes következése annak, hogy életünk felét alvással töltjük el, s csak felében munkálkodhatunk; tekintettel azonban a gyermek évekre, midőn mint gyöngék öntudatra nem éb­redtünk , vagy figyelembe véve öregségünket, midőn viszont lelkünk rugékonyságát veszítve munkára képtelen; végre felszámítván azon na­pokat , melyek alatt — szenvedő betegség foly­tán —­­ tehetetlenségre jutunk, elképzelhető mily csekélységre olvadnak le munkásságra terjedő napjaink. És méltán kérdhetnék, hányan hasz­nálják fel a társadalomban az életnek eme rövid szabad óráit is arra, hogy a köztársadalomnak üdvére legyenek? Ne hagyjunk azért fejünk fölött elsurranni egy napot sem­, melyet magunkénak mondhatunk, hogy valami hasznost ne mivelnénk. Egy gondo­lat leírva, már maradandó nyoma annak, hogy eszméltünk, s gyakran egy elvetett eszmében, a jövő nagy eseményeinek a csirája van megadva. Valamint az ember csak azon esetben szá­míthat szilárd egészségre s hosszú életre, ha min­den tagja ép, s így belélet-szervei rendes mű­ködésüket végzik; azonképen egy nemzet csak úgy reményűiét a közjólét magasabb fokára el­jutni , ha annak minden egyes osztálya hiven teljesiti kötelességét, s felel meg társadalmi hi­vatásának. A családi erkölcsök mindenkor alapjául szolgálnak a polgári erkölcsiségnek, úgy hogy, ahol az megvesz, csak­hamar a polgári erények­nek a megromlását is maga után szokta vonni; azért mondja a költő, hogy az államok talp­köve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz Róma ledöl s rablyába görnyed. A földmivelés minden elemi csapások és esélyek daczára a legfüggetlenebb életet bizto­sítja a polgárnak; azért a földmivelő gazdaosz­tály egy államban mindenkor legbiztosabb őre a közszabadságnak; Így volt az nálunk is: a nemesség, mely a haza földének 48 előtt egye­düli birtokosa volt, ezer éven át tartotta fenn a nemzet közszabadságát, azért a legegészségesebb közgazdasági politika az, mely a földmivelési érdekek ápolását fogadja legfőbb feladatául. Mind az ami csodaszerü, melynek titkát meg nem fejthetjük, mely a mindennapi tapasz­talás határain kívül esik, mely igy az emberi képzelő-tehetség munkásságának nyit tért, ha­tással volt minden időben az emberiségre; az M AMITJ W>ML egy művész életéből. — Proschko Herrn in Camilla után Rada István. A szőlő koszorúzta Heiligenstadtban­­) már 1798-ban volt több csinos nyári lak, melyekben az év meleg szakában városiak laktak. Az erdő szélétől nem messze is, hol az ut a Kahlenbergre vezet, szép bükkfák közé félig elrejtve, állt egy rendkívüli csinos kis ház, melyre a bejáratnál két karcsú nyírfa vetett árnyat. A gyönyörűen megtisztított ablakok előtt levő kis kertben nagy­szerű rózsabokrok virultak. Oswald Janka asszony, e csinos kis ház lakója, egy orvos özvegye volt, s mivel nagyon csekély vagyona volt, kezeinek munkájára volt utalva. Leányának, egy félig elvirágzott sápadt gyermeknek, betegeskedése, ki a legfigyelmesebb ápolást igényelte, valamint saját ingatag egész­sége a kenyérkeresetet eleinte keserűvé, később pedig majdnem lehetetlenné tették rá nézve, úgy, hogy kénytelen volt kis tőkéjéhez nyúlni, s ez által nemsokára kedvezőtlen viszonyok közé ju­tott. Épen azon a ponton állt, hogy a barátsá­gos lakot, hol még férje életében évenkint a nyarat töltötte, s melyet az ő halála óta többé el nem hagyott, egy szűk padlásszobával cse­rélje föl, — oly változás, mely a jobb viszo­nyokhoz szokott nőnek nagyon­­ nehezére es­hetett. E szomorú lakváltoztatás előestéjén kényes szemekkel ült a kis ház előtti gyep­padon. Leánya, Etelke a virágzó rózsabokrok mellett ült és csen­desen sirt. — Végy most bucsut rózsáidtól, figyelmez­tető öt anyja, s azután térjünk vissza a szobába, a lég hűvös lesz és megárthatna neked. De úgy látszott, mintha Etelke nem tudna megválni az illatozó rózsáktól. A bucsu ezektől majdnem jobban fájt neki, mint magától a kis birtoktól. Hisz maga ültette és ápolta e bokro­kat: büszkesége, öröme, barátnői voltak; a be­teges gyermek a kedves virágokban lelte föl egyetlen játszótársait. Etelke forró kényei fájó sebeket ütöttek az anyai szivén. Oswaldné elfordult és lecsüggesz­tett fővel tért vissza a kis házba. E­közben az est egészen leszállt a tájra. Itt-ott még távoli rigó fütty, egy nőstény csíz halk hívása, vagy egy vad gerlice tompa tur­békolása volt hallható, azután köröskörül csend jön; csak a patak suttogott még a völgy ölében, s beszélt örömről és fájdalomról, s ezzel majd­nem álomba ringatá a kis leányt, ki most a gyep­padon pihent. A patak nagyon sokat tudott beszélni ar­ról, a­mit vándorlása közben látott. A hallgatózó Ételkének beszélt egy szegény árva virágárus leányról is, a­ki virágainak árából volt kényte­len élni. De mivel a kereset oly csekély s a szükség oly nagy volt, meglehetősen elcsüggedt. Egyszer aztán fáradtan és éhesen a közeli er­dőbe futott, ledőlt egy gyep­halomra s keser­vesen sirt; ekkor megjelent neki egy Genius, egy rózsát adott neki s monda: »Menj haza és boldog leszesz.« Az árva elvette a rózsát és sóvár reménynyel ifjú szivében hazafelé indult. A gyengéd levelű rózsán a harmat mint ezüst csillogott, sőt midőn a nap reá sütött, mint a tiszta arany. De a nap letűnte után is még min­dig ott ragyogott a virágon az arany — a piros rózsa aranynyá változott. A mint aztán a vidé­ken hire futott, hogy a szegény leánynak arany rózsája van, sokan irigykedtek reá, s nagyon sokan mentek hozzá az aranynyá vált virágot megnézni. S egy nap egy fiatal nemes is eljött az arany rózsát látni, de tekintete még nagyobb csudálattal csüngött a szép árva leányon, mint a virágon, s rövid idő alatt az e­gész környék tudta, hogy a fiatal nemes az árva leányt nőül veszi. E történet, melyet e kis patak oly ked­vesen tudott elbeszélni, rendkívül meghatotta a jó Etelke érzékeny szivét. Felnyitotta szem­pilláit, mert zárt szemekkel hallgatózott, az égre tekintett, és íme, — ott ragyogott az arany ró­zsa. Mily magasan függött! persze nem rózsa volt, mint a kis leány vélte, hanem csillag. De Etelke nem engedte volna elvitatni, hogy az rózsa, annál kevésbbé, mert a bokron pompázó rózsák egyike, mely délután még oly szépen virágzott, széthullva a földön hevert. Hitt a szép regében, hogy az elvirágzott rózsák arany csilla­gokká változnak. E gondolattal kereste föl nyug­helyét, s e gondolattal kelt föl másnap reggel. Elmondta anyjának a kis patak elbeszélé­sét, s ez bármennyire erősíté Etelkének, hogy csak álmodott: ő nem engedte elvitatni, hogy a kis patakot csevegni hallotta. Minél közelebb jött a bucsu órája, annál nehezebb jön a jó gyermeknek a válás a kis rózsa koszorúzta háztól. Etelke azon törte fejét, miként lehetne a bajon segíteni. De ah — hisz nem volt már semmi eladni valójuk! Csak még most fizethetnék meg a lakbért, akkor egész a nyár végéig itt maradhatnának — mily boldog lett volna ekkor a kis leány! Etelke tekintete ekkor rózsa­bokraira esett; nagyon barátságosan látszottak a kedves kicsire tekinteni, mintha mondani akarták volna: — Ha barátnőid voltunk, hálával tartozunk neked, hogy bennünket évekig oly hiven ápoltál: most se­gíteni akarunk rajtad. Vedd legszebb rózsáinkat s add el azokat. Ezzel megalapítod szerencsé­det! — S miként Etelke nem feledte el a regét, melyet a pataktól ellesett, úgy az illatozó rózsa­bokrok suttogása sem akart kimenni kis fejéből. Mintha hirtelen jött gondolat villant volna meg agyában, a kis bokorhoz lépett, leszakított néhányat a legszebb százlevelűekből, s azután, kiment a rétre, hol a reggeli órákban a nyári vendégek szívesen sétálni szoktak.­­Ma a szokottnál nagyobb élénkség uralko­ . ") Bt5cs regényes környékeit.

Next