Pápai Lapok, 1882 (9. évfolyam, 1-54. szám)

1882-12-03 / 50. szám

VIII. Közegészségügy. A közegészségi vi­szonyok kedvezőtlenek voltak. Halálozás 7323 esetben történt. Nem orvosoltatott, 7 éven alul 1641 (!) hét éven felül 1460. Erőszakos halállal kimúlt 29 . Orvos volt 28; sebész 19; gyógy­szerész 11; állatorvos 16; szülésznő 68; főorvosi képesítő­ okmán­nyal biró bába 121, Kórház van tényleg 5 és egy ápolda. Mind magánjellegüek. A nyilvános betegápolási­ alap javára, a megye közgyűlése 12,256 frtot szavazott meg, vagyis az egyenes államadók" minden forintja után ! "/> ki potadót. IX. Szegényügy. E téren sok hiány s mu­lasztás mutatkozott a múltban, mivel szemben a megye közgyűlése egy határozatot is hozott, az alispán indítványára, melynek értelmében úgy a szegényalapok kezelésének szabályozása, mint az illetéktelenül felhasznált alapok kiegészítése által, a szegényügy eddig nem eléggé gondozott érde­kei, kellő módon fognak megvédetni. X. Közrendészet. Az 1880. 37. t. cz. alap­ján, a szolgabirák és a rend. tan. városok kapi­tányai bíráskodási joggal ruháztatván fel, a be­jelentett esetek közül, a fent emlitettek 523 esetben jártak el érdemlegesen. Ezen kihágási ügyek kö­zül legtöbb esetben a közrend és közszemérem ellen, s a hatóságok s közcsend ellen történt a kihágás. — Közrendőri tekintetben nem csekély fontossággal bir a le­nczek gondozása. E tekin­tetben valóban óriási munka nehezedett a megye tisztviselőire. A vármegye lelenczei, legnagyobb részben, az alsó ausztriai orsz. szülészházban lát­nak napvilágot és igy az ottani lelenczházba ke­rülnek. Az utánuk felmerült ápolási é s tápdíjak a belügyminisztériumtól előlegeztetnek, de vég­leg, az illetőségi községek által téríttetnek meg. E czimen három járásból, a belügyminisztérium­nak 752 frt, Budapestnek 124 frt fizettetett ki a mult évben.­­ A tűzrendőrséget illetőleg a me­gye alispánja utasította volt a szolgabirákat, hogy a megyei tűzrendőri szabályrendelet vég­rehajtását ellenőrizzék. A beérkezett jelentések nem igen megnyugtatók, mert p. o. 44 község van, melynek épen semmi tűzoltó eszköze sincs. A lefolyt évben 76 tüzeset volt a megyében. A kár 271.951 forintra rúgott, az elégett tárgyak 119,756 frtig voltak biztosítva és 81022 forintnyi kártérítés eszközöltetett. XI. A vizrendőrségi ügyek. Az alispáni je­lentés e fejezete, a Balaton-, a Rába- és Mar­czal szabályozásnak mult évi főbb mozzanatairól, a Nádor-csatornatársulat működéséről, a Séd, Bakonyér és Gerencze folyók mederrendezése körül tett intézkedésekről, a Torna folyó ügyé­ről és végül a megyében lévő malmokról emlé­kezik meg behatóan. XII. A községek háztartása. A vármegyei köz­igazgatás, a községek egészséges tevékenységé­ben gyökeredzvén, igen indokolt, hogy a közsé­gek tevékenységét első­sorban érdeklő háztartási ügyek, a törvényhatóság részéről a legéberebb figyelemmel ellenőriztessenek. E részben elisme­rés illeti Véghely Dezsőt, megyénk jeles al­ispánját! Ez ügyben tett erélyes intézkedései meglepően jó eredményt mutatnak fel. XIII. A népesedési viszonyok. Az egész me­gye területén lakott 208.487 lélek. Ebből r. kath. 128.955; ág. hitv. 22986; helvét 45.204; zsidó 11.300. Született a mult évben 8676 gyermek; 4433 fiu és 4243 leány. Meghalt 7234 lélek. Egy­bekelt 1800 pár. — Az élelmezési viszonyok tel­jesen kielégítők voltak. Levágatott az egész me­gyében 4183 marha, 4910 borjú és 15.253 birka. XIV. A közigazgatás egyéb ügyei. Az or­szággyülési képviselő választások. A megye hét választó kerületből áll. Legtöbb községet foglal magában a s. vásárhelyi és az ugodi. A Pápa városi vál. kerület a nevezett város központi választ­mánya alá tartozik. A hat vál. kerületben 12,718 választó volt, kik közül régi jogon 8215; föld­birtok alapján 8241; házbirtok alapján 135; jö­vedelem alapján 1368 és értelmiség alapján 759 választó volt. Legtöbb választó van a vásárhelyi és ugodi kerületben. A mult évben megejtett képviselő választások alkalmával a veszprémi kerületben 1330; a vázsonyiban 1402; a vásár­helyiben 2419; az enyingiben 1608 és az ugodi­ban 1944 választó szavazott. Pápán — 654. A zircziben nem volt szavazás. Három választóke­rületben kormánypárti, kettőben függetlenségi párti, egyben párton kívüli és egyben mérsékelt ellenzéki képviselő választatott meg. — Névvál­toztatás 32 esetben történt. — A földadó katasz­ter. A megye területe után 1.745,459 frt katasz­teri tiszta jövedelem szolgál adózási alapul. — A megye területének 24%-ját erdők képezik. Ebből államerdő 888 kat. hold. Közalapítványi 5061 kat. hold. Községi: 6602 kat. hold. — A gazdasági állapotokat tárgyazó adatok már hi­vatalos külön kimutatásban megjelenvén, azok felsorolását itt mellőzöm. Hasonlóképen a vasutak forgalmát kimutató adatokat. — Végül az egyleti életről kell említést tennem, melynél virágzóbbat kevés megye tud felmutatni. Veszprém városá­ban van 20 egylet; a járásban 10. , a deve­cseri járásban 8; Pápá?i 17., a járásban 2., a zirczi járásban 9., az enyingiben 9 egylet. Az alispáni jelentés utolsó része a megye árva- és gyámhatósági állapotáról szól. A me­gyei gyámpénztárnál bevétel volt 834,245 frt. Maradvány a kiadások leszámításával 518.195 ft. A gyámpénztári tartalék alapmaradvány : 5667 ft. Veszprém és Pápa rend. tan. városok külön árva- és gyámhatósággal birnak. Ezekben ismertettük röviden Veszprém me­gye mult évi állapotát. Kétségtelen, hogy min­den adat, mi az ott ismertetett alispáni jelentés­ben oly nagy szorgalommal összegyűjtve van, legjobban dicséri azt a derék tisztikart, melyet Veszprém megye bírni szerencsés. S mert Vesz­prém megye, közigazgatásának vezetését épen oly kiválóan erélyes férfiura bizta, mint Véghely; — a most megjelent alispáni évi jelentés után, bát­ran gratulálhatunk — Veszprém megyének! *) Dr. Fenyvessy Ferencz. Pár szó a „Jó könyvekéről. Az új magyar „ponyvairodalom" néhány füzete „Jó könyvek" czim alatt e napokban je­lent meg. Az ország legnevezetesebb írói vállal­koztak arra, hogy műveikkel leszálljanak a pony­vára, hogy azt mind tartalmilag, mind alakilag megnemesitsék. Nem üzérkedési vállalatról van itt szó , mert hiszen a ponyva eme termékei ugyanazon áron jutnak a nép kezébe, melyen az népünk erkölcsi és irodalmi felemelése eddigiek: a nagy czél, melyre vállalkoztunk, s mely még a kiadó fáradságát is csak akkor fizeti meg, ha e művek elterjedés tekintetében teljes sikert aratnak. Ez pedig csak akkor lesz elérve, ha ezen kétségkí­vül jobb termékeknek sikerülni fog az eddigi se­lejteseket: többnyire külföldi ponyva-irodalom rosz fordításait, zsivány és szörny történeteket, a nép erkölcsét, ízlését és nyelvét rontó munká­kat a térről leszorítani. E nagy czél elérésére azonban sem a sajtó munkásainak legjobb akarata, sem a kiadó me­rész vállalkozása nem elégségesek, azt csak úgy lehet elérni, ha a nagy czél és vállalat érdeké­ben a nemzet egész műveit zöme kezet fog s azt minden tőle telhető módon és eszközök által tá­mogatni és terjeszteni fogja. Első­sorban a nem­zet minden felekezethez tartozó lelkészei és tanítói vannak arra hivatva, hogy reá mutassanak a jóra, a selejtes mellett s figyelmeztessék híveiket, ta­nítványaikat ez új és olcsó irodalmi termékekre, melyek hivatva vannak népünket hasznosan mu­lattató olcsó olvasmánynyal ellátni. De sokat tehetnek e czél sikeresítésére köztisztviselőink is, különösen bíráink és­­ ügyészeink, kik azt a fog­házakban ajánlhatják­ és elterjeszthetik. Nagy mértékben eszközölhe­tik az elterjesztést hazánk nagy- és kis- könyvárusai s a magyar ponyva mostani elárusítói, kik e tisztességes termékeket époly jutányosan és ép annyi haszonnal hozhat­ják forgalomba, mint az eddigieket. Igen nagyot lendíthetnek e vállalaton nagy birtokosaink, kik munkásaik és cselédségük számára e jó olvas­mányokat csekély áron megszerezhetik; ugyan­ezt tehetik gyárosaink, és vállalkozóin­k. Csekély áldozatuknak a kezek alatti munkásosztály er­kölcsi emelésében bő jutalmát fogják nyerni. E sorok írója, ki egyszersmind a ,,Jó köny­vek" népirodalmi vállalat szerkesztője, első sor­ban arra törekedett, hogy a nemzet legelső iróit megnyervén, a vállalatot mulattató elbeszélések által népünkkel mindenekelőtt megkedveltesse; rajta lesz, hogy lassanként, a mint a vállalat na­gyobb és nagyobb elterjedést nyer, s a mint né­pünk a jobb müvek olvasásához hozzászokik, a mulattató és erkölcsi ,­irány mellett a hasznost is fokozott mértékben érvényesítse. A tartalom és a feldolgozás jelessége iránt bő kezességet nyújt az a körülmény, hogy iro­dalmunk legjelesbjei csoportosultak máris a vál­lalat köré, úgy mint: Abonyi Lajos, Ágai Adolf, Csiky Gergely, Endrődy Sándor, Eötvös Károly, Győry Vilmos, Györffy Iván, Jókai Mór, Kiss József, Komócsy József, Könyves Tóth May­er Miksa, Mikszáth Kálmán, Reviczky Kálmán, Szász Károly, Tolnay Lajos, Törs Kálmán, Gyula, Vajda János, sat. Reméljük, hogy eljő az idő, midőn népünk folytonos érzelmi emelkedése mellett népszerű és nem untató modorban a hasznos ismereteknek egyre több és több ágára terjeszkedhetik ki. — Nagy tettekben gazdag történelmünk s az em­beri műveltségnek minden ágazata bő anyagot fognak ehez szolgáltatni. Ily értelemben merjük e vállalatot a nagy művelt magyar közönség figyelmébe ajánlani. Nemzetünk jövője, népünk alsóbb osztályain fek­­­szik, mint alapon; annak erkölcsi érzülete, min­den irányú művelődésének kifejtése az egyetlen alap, melyre egy második ezredév jóléte épülhet fel. Mi megtettük hazafias kötelességünket, te­gye meg mindenki a magáét. Révai testvérek, 1­ Sz­t­hn­ák­y Károly mint kiadók, mint szerkesztő *) Alispánunknak magvas jelentésére, — mely nem csak az első tisztviselőnek pontos beszámolását tárja elénk, hanem m­ég az egyes intézmények és ügyek, keletkezésének történetét is vázolja, s igy gazdag a'lak­l szolgáltat megyénk m­onographiájának megírásához, — nekünk, mint pápaiaknak, a.­. elismerésen kivül, a történeti hűség szempontjából, azon kiegészítő megjegyzésünk vart, h­­gy a megyénk lakossága egy részének hazafias és a köz­művelődésre fontos alkotásának, a pápai állandó színház építésének, a megye által lett segélyezésének és a mult év végén épen me­gyénk általánosan tisztelt alispánja jelenlétében tett megnyi­tásának felemlítése az alispáni jelentésből kimaradt, — minek okául azonban azt véljük, hogy megyénknek az 1000 frtnyi se­gélyt megszavazó határozata csak a jelen évben nyert megerő­sitést és igy az adott összeg a jelen évi számadásokban fog szerepelni, A derék alispánunk tehát bizonyára ennek közlé­sével együttesen fogja nemzeti intézményünket is jövő jelentésé­ben méltatni. Szerb Körrendelet a járások szolgabiráihoz. A szegény ügy községi kezelésének törvény­szerű ellenőrzése, az 1871: XVIII. t. cz. 131. §­ból kifolyólag, törvényhatósági közgyűlésünk hatás­köréhez tartozik. Törvényhatósági bizottságunk folyó évi márczius hó 6-án tartott rendes ülésében 38. sz. a. hozott határozatával pedig azzal bízott meg, hogy a szegény ügy rendezésére nézve a szükséges in­tézkedéseket saját hatáskörömben, esetleg a t. tör­vény­hatóság nevében is tegyem meg. Az igy nyert meghatalmazás alapján és saját hatáskörömben a ren­dezés megkezdéséhez szükséges adatokat bekövetel­tem és ezek beérkeztek. A beszerzett adatokból arról győződtem meg, hogy községeink igen jelentékeny része a szegény­ügy kezelésére kiváló figyelmet nem fordít, és hogy a­­ szegényalapok több helyen rendeltetési c­éloktól el­vonulnak, maga az alap is felhasználtatik és a gyü­mölcsözés végett elhelyezett tőkék szabályszerű biz­tosítása nem mindenkor történik meg. A beérkezett jelentések bizonyítékot szolgáltattak arra nézve is, hogy több községben a községi elöljárók által bírság­vagy bü­ntetéspénz czímén a szegények javára időn­ként bizonyos összegek rovatnak ki, szedetnek be és osztatnak szét. Nem ritkán megtörténik az is, hogy a szegény­ alapot illető pénz a község egyéb jöve­delm­eivel együttesen kezeltetik. Ilyen tapasztalatok után mindenekelőtt kijelen­tem, hogy a községi szegény-alap községi törzsva­gyonnak tekintendő és így kezelésére nézve azon szabályok az irányadók, melyek az id. t. cz. 103. §-ban foglaltatnak, s hogy a szegény-alap a község egyéb jövedelmeitől külön választva kezelendő. Ezen hivatalos kijelentésem alapján felhívom a t. szolgabíró urat, hogy járása területén a szegény­ügy kezelését éber figyelemmel ellenőrizze és szer­zendő tapasztalatairól minden év végével a községi jelentések fonalán tüzetes előterjesztést tegyen. Felhívom továbbá a t. szolgabíró urat, hogy a községek elöljáróságait ezen körrendeletem közlésé­vel a t. törvényhatósági közgyűlés 38/1882. sz. a. hozott és minden községnek már kézbesített határo­zatára való komoly figyelmeztetés mellett utasítsa, miszerint a folyó 1882. évre vonatkozó s az id. t­cz. 131. §-ban emlitett, tüzetes jelentést képviselőtestü­leti gyűlésben tárgyaltassák és ennek részéről 1883. évi február hó 1-ső napjáig hozzám minden bizony­nyal terjesszék be. Utasítsa a t. szolgabíró ur a községek elöljá­róit arra is, hogy a szegény-alapra vonatkozó 1883. évi számadást az id. t. cz. 133. §-hoz képest meg­vizsgálás czéljából a községi képviselőtestület elé terjesszék, s hogy ugyanezt is a fegyelmi bírság­pénzek hovafordítása, biztosítása, kezelése, ellenőr­zése és elszámolása iránt alkotott szabályrendeletünk 19. §-ának m­egfelelőleg a fentebbi határidő alatt a törvényhatósági bizottsághoz felülvizsgálat végett le­endő beterjesztés végett hivatalomnak küldjék meg. A szegény­alapot­ képező tőkék gyümölcsöző kezelése a községi képviselőtestületek felelősége mel­lett történjén; felhívom a t. szolgabíró urat, hogy a szegényalapról vezetendő 1882. évi számadás meg­vizsgálásánál a községi képviselőtestületeket figyel­meztesse, miszerint arra nézve, hogy a gyümölcsö­zés végett elhelyezett tőkék ezen módon való keze­lését helyeslik-e, a bekivánt jelentésben minden esetre nyilatkozzanak, s a szegény alapot képező tőkék el­helyezéséről is egyidejűleg név szerint való kimuta­tást adjanak be. Felhívom továbbá a t. szolgabíró urat, hogy minden községtől, a községi elöljáróságok által az 1882. évben kiszabott s az 1882. évben befolyt vagy még hátralékos bírság- vagy büntetés pénzekről , ezek hova fordításáról részletes kimutatást, követeljen be s intézkedjék egyidejűleg arra nézve is, hogy a szegényalapot illető és még kint levő más hátralé­kok kellő erél­lyel a folyó év végéig behajtassanak. Felhívom még a t. szolgabíró urat, hogy az ál­tala kihágási ügyekben az 1881. és 1882. években kirótt, és a szegény­ alapokat illető pénzbüntetésekről is kimutatást készítsen s ezt a fentebb már kisz­abott határidő alatt hozzám terjessze be. Ugyanezen i­dő alatt várok jelentést arra nézve is, hogy a ministeri engedélyek mellett előadásra jogosítottak részéről já­rása területén, mely községben és minő összegek folytak be az illető szegény­ alap javára? Erős meg­yőződésem, hogy a t. szolgabíró úr erélyes és éber ellenőrzése mellett a szegény­ ügyet községeink minden kivétel nélkül rövid idő múlva megérdemlett figyelemben részesitik és igy a köz­igazgatás ezen nagyon fontos ágában is megnyug­tató eredményt érhetünk el. Veszprém, 1882. é­s november hó 23-án. Véghely Dezső alispán. A mint nem emelkedhetett az aestei székesegyházban archidiaconi méltóságra, és működhetett egész Szá­vojában mint hitszónok a nélkül, hogy származását ne igazolja, ép ugy nem lehetett szert tennie oly annyira ünnepelt népszerűségre a már leírt egész vidéken a nélkül, hogy nevét, melyet soha nem tit­kolt, Annuyban, Menthonban, és mindenütt mindenki ne ismerje. A látogatás, melyet annak atyja és anyja vagy Aostéban, vagy a kolostorban tettek, volt két­ségkívül a forrása az ide vonatkozó, s Roland Viot által megőrzött hagyománynak, mely a megboldogult alapító hazájában, hasonlóan ahoz, mely a Menthon kastély ablaka alatt valósággal ma is létező horpa­dást az ezen ablakon át megszökött szent lábnyo­mának tulajdonítja, általános hitelre talál. A tévesen értelmezett buzgalom oly nevetséges dolgot állít szent Bernardról, mely annak az aláza­tosság tekintetében ismert jellemével sehogy sem egyez. Azol­n szerint, kiről még szólni fogunk, Ber­nárd úgy intézkedett volna végrendeletileg, hogy elenyésző hullája két részre osztatván, az egyik rész az Aostei egyházban, a másik az általa alapított ko­lostorban őriztessék. Föltehető-e egy ájtatos, magas észtehetséggel megáldott keresztyénről; hogy csont­jainak szent ereklyévé leendő avatását ő maga kö­vetelje ; midőn az testére egész életén át oly kevés gondot fordított; hogy csak kenyér és vizzel táplál­kozott, durva daróczból készült ruhát viselt, s nyug­helyül kemény deszkát, vagy hamut használt. Élet­módját fölemlíteni annyi, mint a végrendeletére vo­natkozó nevetséges állítást megczáfolni. Bascapé Károly navarrei püspök mondja, hogy az 1681-ben szentté avatottnak teste miután az, a püspök által megjelölt korszakokban, többször át­helyeztetett, az ő egyháza drága kincseinek egyik része volt, s hogy a testnek némely töredéke a Bernard hegyi szerze­tesek birtokában van, de ez bizonyosan nem ered­ménye a szentnek tulajdonított végrendelet végrehaj­tásának. E kérdésre vonatkozólag Viot Roland való­ban csak azt jegyzi meg, hogy Bernárd végrende­letében azon óhajtását fejezte ki, miszerint holttes­te vagy az aostei székesegyházban, vagy a Joux he­gyen temettessék el, és hogy e kívánsága az akkor támadt zavargások miatt nem volt teljesíthető. Bár­mit mondjanak is e tárgyról, az bizonyos, hogy sírja azon a helyen van, hol meghalt, s ott a szt. Lőrincz templomban megtekinthető. A kolostor levéltárában nagy gonddal őriztetik egy szent Bernárd életét tárgyaló kézirat. Azok­ntól, melyet a szerző 1400-ban Chamosi kanonoknak adott át, mint azt nevezett kanonoknak a kéziraton látható sajátkezű jegyzete bizonyítja. E kézirat két részből áll. Az első rész nem tartalmaz mást, mint meséket, rejtélyes elbeszéléseket, és­­ éves idő­számításokat, s a szerzetesek véleménye szerint e rész nem is ered­hetett Azolintól, míg a második rész, mely csak­ugyan régibb időből való, igazán Bernard e kortársa művének látszik. Ebben egy szóval sincs em­lítve , hogy Bernard mint ismeretlen tartózkodott Aosteban, hogy szt. Miklóssal érintkezései voltak, hogy az ördögökkel harczot vívott, s hogy hullájának miként leendő eltakarításáról végrendelkezett voln­a. E koholmányok egytől egyig az Azolin után követ­kezett korból valók, s a jelenkor szerzetesei sokkal értelmesebbek, semhogy ne ők lennének az elsők, kik azokat valótlanoknak állítják. Nincs oly áhítat, bármily buzgó legyen is az, mely az idők hosszú folyamában meg ne változtatná tisztelete tárgyát. Tudjuk, hogy azon rendkívüli áhí­tat, mely Francziaországban szent Márton iránt egy­kor oly általános volt, később szent Délieshez fordult, az évek változásával pedig szent helyett a szűz Má­riának ajánlotta föl ájtatos hódolatát. Nem igy tör­tént ez szent Bernárdot illetőleg, mert az ismert köz­mondás ellenére bátran állíthatni, hogy ő még mindig próféta hazájában. Ott ma is minden évben a leg­buzgóbb ájtatossággal ülik meg névünnepét. E napon a Menthoni plébániához tartozó falvakból, és tanyák­ról gyülekezik az egész népség, és a lelkész veze­tése alatt szép rendbe sorakozva, ünnepélyesen a kastélyba vonul, hogy a szentnek ott levő ereklyéje iránt hálás tiszteletét nyilvánítsa. Szent mise olvas­tatik, ugyanazon kápolnában, melyben a monda sze­rint s­­cnt Bernard házassági ünnepélyeit megtartani készültek, midőn az a szülei házat, elhagyta. Szo­bája, mely a tizenhatodik században szentélylyé ala­kitatott, s melyet unoka­öcscsei egyikének kegye­lete a forradalom rombolásai után újból helyre ál­litatott, szintén tárgyat képezi a vallásos zarándo­kolásnak. A betegeknek, s más ájtatos hivőknek egész tömege jár oda esdekelni a szent ember köz­bejárásáé­t, vagy őskori, és kegyes emlékeket gyűj­teni a hiressé vált vidéken. Boldog az a nép, mely hagyományaiból megőrzi azokat, melyek vigasztalók, és tiszteletre méltók! Boldog ország, a melyben, a kigunyoltatástól való félelem nélkül, tisztelni lehet, azt mit az ősök tiszteltek. Akár lakott Menthoni szent Bernard az általa alapított kolostorban akar nem, az minden esetre bi­zonyos, hogy ő volt annak első főnöke, s kétség kivül az is maradt az 1008-ik évben következett ha­láláig. Azon főnökök nevei azonban, kik ez időtől kezdve 1090-ig tehát több mint 80 évig vezették a kolostor ügyeit, egészen ismeretlenek, s ez azon hé­zag, mely alkalomul szolgált azon föltételezésre, hogy szent Bernard IV. Henrik korában élhetett; föltételezés, mely a nagyon is egybehangzó bizony­ságok által fölöslegesen is m­egczáfoltatván, mint valóság el nem fogadható. Az minden­esetre bizo­nyos, miszerint azt, hogy a jelzett korszak alatt kik kormányozták az új alapítványt, megtudni eddig sen­kinek sem sikerült. A­mit biztosan tudunk, az, hogy az eszme, mely a Joux hegyi kolostor megalapító­jának vezér­elve volt,­­ az értelmi sötétség, s a köz­szerencsétlenségek azon korában, melyben az meg­fogamzott, nem érhette el a kifejlődés azon határát, melynek elérésére az a benne rejlő magasztosságnál fogva jogosítva volt. Az eszme nagyon is megelőzte korát, s az elmék sokkal kevésbé voltak felvilágo­sodva, hogysem megértették volna, mit az magában foglalt; itt nem a vallás művének fenségességét ért­jük, hanem csak azt, a­mi anyagi szempontból az emberiségre nézve hasznos. A hallatlan fosztogatás, mely szent Bernárd után, vagy talán már annak éle­tében elterjedt, ismét hatástalanná tette azt, mit egy keresztyén határtalan kegyessége, azon már magok­ban veszélyes tájakon az életnek biztosítására kie­ P'/rVH's az emberi gonoszság ben ipitß mag­ wt veszélyessé, az utazást oly mérték­mint az előbb soha nem volt.­­ A száraczénok alig űzettek el a hegység azon tájairól, hol a kolostor fölépült, már is a Normannok követtek azokat Fölbátorítva azon siker által, melyet hontársaik Olaszországban a görögök ellen vivott harczukban­ elértek, a szent Bernárdot megszállották. III. Rudolf, ki 994 (ől 1032-ig Burgundia utolsó királya volt, a tó partján sorompót állitatott föl, hogy igy az ő érdekében fizetendő sérelmes vámot kön­­nyebben lehessen beszedni; és e sorompó szigorúan lezáratott kivétel nélkül mindenki előtt, ki a vám fi­zetését megtagadta. A normannok fegyvere lerom­bolta e sorompót miután annak őrsége általok leöle­tett vagy elűzetett, és a hitetlenek kora ismét vis­­szatértnek látszott. S noha később azok is elűzettek, azért a helyzet mit sem javult; az általuk gyakorlott sarczolások azután is folytak, s így az utasok sa­nyarú viszonyai semmit nem enyhültek. A zarándokok, kik akkor kötelességből utaz­tak Rómába, már hosszú idő óta csak nagy, 4—500 személyből álló karavánokban mehettek át a Joux •a hegyen. Róbert a toursi püspök, noha számos kísé­rete volt, az alpesek alján egy vendéglőben megfoj­tatott. Saint Marent, apát Clunyből, Ostiéres közelé­ben, azaz: majdnem szent Bernard szemei előtt 972-ben foglyul ejtetett a normannok által, végül még a karavánokban való utazásról is le kellett mondani. Midőn Konrád a ravasz, mint II. Henrik utóda fölkeuetése végett 1027-ben Rómába ment, fiát II. Rudolfot is magával vitte. Nagy Kanut Angolország és Dánia királya fölhasználván e találkozást, panaszt emelt ugy a császárnál, mint­ a pápánál azon hallat­lan bántalmak miatt, melyeket birodalmának keresz­tyén hívei, az alpeseken való átkelésök alkalmával, szenvedni kénytelenek voltak, s melyek a zarándok­lást Rómába már majdnem lehetlenné tették. Rudolf jól megértvén, hogy a panasz főleg hozzá intéztetett, készséggel, s önkényt megígérte, hogy a vámot el­törölni, s a biztonság tekintetében a legszigorúbb, rendet fogja fentartani. S valóban fel áüón már régen elmúlt korszak, melytől kezdve a biztonságnak bizo­nyos jelei észlelhetők a nagy szent Bernárdon. Francziából közli: Ájer Mihály.

Next