Pápai Lapok, 1886 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-12 / 37. szám

Alesj­elenik­ Minden vasárnap. Kö­zérdekü sürgős közlésekre koronként rendkívüli számok adatnak ki. Bér mentetten­­ évelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények fi­l a p SZERE h­i­v­a­tal­á­b­a IS iß - k­o­llég­i­u­m é­p­it I e­l) küldendők. PAP I ÖR^­ Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavid­éki egyesületnek hivatalos közlönye. Előfizetési dij ak­. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 fr. negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám­ára 15 kr. l­mDETÉSEK 1 h­asábos petitsor térfogata v.tán § kr. nyiltiérben 25 krajczár. A dij elí>re fizetendő. Bélyegdij' mindig külön számíttat:': Az előfizetési dijak, s hirdetések a l­a­p KIADÓ h­i­v­a­t­a­lá­b­a (ref. fői­s­k­o­l­a 11 y­0 m­d­áj­a ) küldendők. A megyegyülés és a Janszky-ügy. Megyénk e hó 6-án tartotta m­eg rendes közgyűlését, melyre ifj. Esterházy Móricz gróf főispán vi­ . Méltósága is Ischlből megérkezett. A megye rég ki­szolgált, s ma­holnap, a biz. tagok nagy örömére nyugalomba teendő nagy terme zsúfolásig megtelt biz. tagokkal. Megyénk szereplő férfiai, kik mindenkor és min­den időben helyt szoktak állani, mind megjelentek. Megyénk aristocratiájából Fiáth Pál báró és Festetich Andor gróf voltak jelen. Orsz. képv. közül Láng La­jos, ki­ magát sürgős elfoglaltsága miatt kimentette, és Ányos Tivadar nem je­lentek meg. Pedig ez utóbbi orsz. képv. arra nagy szerep várt a lapok szerint mert köztudomású volt, hogy ő lett fel­kérve a veszprémi népgyűlés által az ott hozott határozatnak a megyegyűlésen való beterjesztésére és szónoki indokolá­sára. Eötvös Károly, ki a budapesti és veszprémi népgy­ üléseket vezette és a ki az ismeretes kir. kézirat után más me­gyékben szintén érdeklődött a Janszky ügyben, beszédeket tartva,­­ meg sem jelent megyei gyűlésünkön. Volt találgatás és kérdezősködés a­miatt, hogy a veszprémi népgyűlésnek végzését senki, de senki sem foganato­sította. Mondják, hogy Ányos Tivadar nem lett erre „hivatalosan" felszólítva, de az igaz, hogy ez esetben még ő sem igen kutatta, s nem sürgette a „megbi­zást és szónoki indokolást." Szóval a népgyűlést épen az, ki annak végzésé­nek érvényre juttatásával meg lett bizva, az respectálta legkevésbé. Nemcsak nem szónokolt és nem indokolta a népgyűlés határozatát, de mégsem jelent a megye­gyűlésen. Részünkről elfogadjuk ez elmaradás­nak úgy Ányost, m­int Eötvöst illető­leg a megyegyűlési­ egyik szónokának azon értelmezését, hogy ők maguk be­ismerték, hogy a kir. kéziratnak megje­lenése uttán a népgyűlés végzésének be­terjesztésére nem volt szükség. S ez ok­ból, az illető szónokkal együtt csak elis­merésünket fejezhetjük ki irántuk. Minden­esetre azonban úgy a nép­gyűlés, mint a megyegyülés iránti tisz­teletből lehetett volna az elmaradást a megyegyülésben­ szóval, vagy írásban ki­jelenteni. De ez sem történt. A megyegyűlés Janszky-ügye külön­ben igen higgadtan folyt le. Az előtte való nap megtartott állandó választmá­nyi ülés is tárgyalta azt. Az állandó választmány a következő határozati ja­vaslatot terjesztette elő: Borsod vármegye közönségének folyó évi augusztus hó 2-án tartott rendes közgyűlésében az országgyűlés képviselő házához intézett azon felirata, melyben Hentzi sírjánál a közös hadse­reg egyik tábornoka által a budai sírkertben tör­tént megkoszorúzását követett események alkal­mából felkéri a képviselő­házat, hogy törvény­hozói tekintélyének és hatalmának latba vetésé­vel akként intézkedni méltóztassék, hogy a had­seregben a magyar alkotmány szelleme s nem­zeti közérzületünk tiszteletben tartása kellőleg érvényesüljön és biztositassék, tárgyaltatván ; Borsod megye közönségének a képviselőház­hoz intézett feliratában kifejezett irányt és nézete­ket Veszprém megye közönsége abban az időben midőn Borsod megye felirata kelt magáévá tette volna és maga is hasonló kéréssel járult volna az or­szággyűlés képviselőházához. De mert időközben Ő cs. és apostoli királyi Felsége folyó évi au­gusztus hó 7-én kelt legfelsőbb kéziratában vi­lágosan ki van fejezve, hogy egyes tények miatt az egész hadsereg meg nem ítélhető; mert ki van jelentve magától a legfőbb had­úrtól, hogy a hadsereg kötelessége épen a tör­vényes alkotmányos intézmények védelmében áll, melynél fogva a hadsereg az ország törvé­nyeivel és alkotmányával ellentétbe nem jöhet, mert világosan ki van fejezve, hogy a hadsereg szelleme nem más és nem is szabad, hogy más legyen, mint Magyarországnak az ezred­éves al­kotmányára megesküdött törvényes koronás ki­rályáé. Mindezen indokoknál fogva Veszprém vár­megye az európai államok által épen alkotmá­nyos érzülete miatt irigyelt Felséges Királyának a nemzethez irt kézirata után, követve a lova­gias és loyális magyar felfogást, a magyar ki­rály szavában megnyugszik és napi­rendre tér. Ezzel szemben Krisztinkovics Aladár biz. tag a következőt indítványozta: „Maga a kir. kézirat bár hódoló tiszte­lettel veendő azon része, mely a Janszky és Edelsheim osztrák generálisok elő-és elmozdítása iránt ad felvilágosítást, de mert a kir. kézirat legnagyobb része sarkalatos közjogi törvényeinket, sőt ma­gát a legszerencsétlenebb iSG7-iki köz­jogi alapot sem respectálja, mert a jö­vőre nézve mi megnyugtatást sem mond, sőt oly befejezést tartalmaz, mely elret­tentő eszköze akar lenni a szabadszólás korlátozásának, főkép még a nemzeti sé­relem miatti panasz iránti feljaj­dúlás­nak­ inditvány­ozza, hogy Borsod megye átirata alkalmából a kir. leirat mint újabb gravo­mén tekintetéből is, irjon fel a megye az országgyűléshez, mit tenni annál inkább köteles, mert Veszprém megye lakossága folyó 1886-ik évi augusztus hó 8-án tar­tott 1­­é­p g­y­ü­l­é­s­é­b­e­n­ elhatározta, hogy a megyegyülést megkeresi, hogy a nemzeti sérelem ügyében írjon fel az országházhoz: ez tehát a megye lakói­nak kívánsága, melynek kifolyása a me­gyegyülés, tehát a megye lakóinak tör­vényes líton nyilvánult kívánalmát el nem mellőzheti. A megyegyűlésen fel lett olvasva mind a két indítvány. Krisztinkovics in­dítványára nézve kérdés folytán Vég­hely alispán kijelentette, hogy hozzá, il­letve a megyéhez semmiféle népgyűlésnek semmiféle végzése, vagy ennek előterjesztése iránti beadvány sem szóval, sem írásban, sem hivatalosan, sem a nélkül be nem adatott. (De­rültség.) A vita erre megindult, miután Krisz­tinkovics indokolta volna külön indítvá­nyát Első szónok volt Fenyvessy Ferencz, ki mindenek előtt óvást emelt Krisztin­kovics azon alkotmány­ellenes nyilatkozata ellen, hogy ő akkor nem 31ana a kir. kézirathoz, ha az nem volna a minister által ellenjegyezve. Ez lenne a legna­gyobb alkotmány­sértés. Ilyent csak az absolut czár mer megtenni. Majd a köz­jogi kiegyezés elveit hosszabb beszédben fejtegetve m­érsékelt ellenzéki álláspontból elfogadta az áll. vál. indítványát. — jilatkovics Tivadar nem ért egészen egyet a Krisztinkovics féle indítván­nyal, a hadsereg ketté­választása mellett tört lándzsát. Györffy Géza a külön felirat mellett beszélt Bezerédj felemlítve a leg­magyarabb törvényhatóságoknak ez ügy­ben hozott határozatait, melyek mind napirendre tértek ez ügy felett, a kir. kéz­irat után, tárgyilagos érvekkel az áll. vál. mellett foglal állást. Auerhammer Ferencz sajátságos felfogással a külön felirat mel­lett nyilatkozott. Szabó Imre igen sikerült beszédet tartott szintén az áll. választ­mány véleménye mellett. Ügyesen hozta fel, hogy három tényezőtől függ az alkot­mány védelme, a törvénytől, illetve az országgyűléstől, az uralkodó irányától és az alkotmány és hazaszeretettől lel­kesülő nép szellemétől. Barthalos István csak azért szólal fel, nehogy a szólók száma szerint mondassék ki a végzés. Csupa orsz. képviselők beszélnek a kér­déshez, akár csak a parlamentben. Jó volna az egész heczer helyett, mit itt Kristinkovics és társai provokáltak, ha a megyei ügyeket tárgyalnánk. A vita ezzel bezárva lévén, még Krisztinkovics tartá meg zárbeszédét és Fenyvessy szólt, személyes kérdésben, tiltakozva Györffy­vel szemben szavának oly félremagyará­zása ellen, mintha ő a népgyűlést gú­nyolta volna. Szóló többre becsüli a né­pet Győrffynél, mert nincs kerületében község, melyet minden évben meg ne látogatna és ott népgyűlést nem tartana, mit Győrffy nem igen tesz. Szavazásra bocsáttatván a kérdés, az áll. vál. inditványa óriási többséggel TÁRCZA. A távollevőhöz. 1. Messze vagy, túl hegyen-völgyen, Távol tőlem, drága hölgyem. Am szivemhez, angyalom, tán ily közel még sohse' voltál. Most tudom csak, mim vagy nékem: Drága kincsem, ékességem. Szemem fénye, napsugárom — Minden sem vagy e világon. II. Gondolok rád reggel, estve Alkonyatkor, fényes délben, Gondolok rád szivrepelve, Almaimban úgy mint ébren. És ilyenkor tudom, érzem, Hogy szivedben ótalom van, Bármi lesz is osztályrészem, Ha szerelmed birtokomban. S fáradt lelkem megnyugvást lel, Csüggedt hitem újra éled, Ajakimon hő fohász kel, Mégis, mégis szép az élet! III. Számlálgatom a sok napot, Meddig les­sz még távol, messze . . Rám az idő el van veszve — Kártéritést mikor kapok?­­ Veszteségem: mosolyodban, Szép szemeid kö fényében, Édes hangod zenéjében — Tartozásod, hej, bele sok van! Kárpótlásom várj' mi lészen? Viszontlátás pillanatja. Eperajkad fris zamatja — Ki is veszem ám a részem­! Gondolatok Mária napján. Meghalt visszajöhetlenül, szeretteinek fuldokló zokogása és hulló könyüi nem éleszthették új fényre az elhomályosult szemeket, nem adhattak új életet a most már örök­re mozdulatlan kezeknek, melyek oly sokszor adtak életet a holt huroknak, oly sokszor adtak életet a szegényeknek, mikor érettük szólal­tatta meg játékát. Ha meghal a családtag, megsiratják hozzátar­tozói, azok lelkében fájdalmas ür marad u­tána, de megnyugszunk, merte élete czéljára a szülő közt, melyre hivatva volt, betölté; de ha meghal a forrón szere­tett lény, kinek lelkéből annyi fiatal lélek merítette a hangok megértésének titkát, kinek szivéhez annyi fiatal szív volt nőve, kinek leánya és fia volt a vá­ros ifjúságának legnagyobb része, mert ugy szerette őket, mint gyermekeit, akkor felzokog a sors vég­zéseibe különben belenyugvó is „miért kellett ily ko­rán elhagynod bennünket, kik mint gy­ermekeid sze­rettünk, a te életednek nagy célja volt, a fiatal lel­keket nemesíteni a zene mindenható erejével és az ür utánad betölthetetlen!" * * * Ha az ifjúság mulatni akart, a jó Tóth nénit kérte, hívja meg őket és ekkor versenyeztek szere­tetéért, hogy k­i a gyémántos leánya, ki meg az ara­nyos fia. Ha szegény művészjelölt utazott a városon át, őt kereste fel segélyért; ha a szegények részére kellett hangversenyezni, ismét a jó Mari néni volt lelke mindennek; a nőegylet sokszor mulatott és mu­lattatott pártfogoltjaiért, ő ott is a leghálátlanabb szerepet vitte, hadd mulasson a többi! * * Elhangzott a házi gyászszertartás, megindul a halottas menet, a koporsót nem lehet látni a sok virágtól, a gyászoló gyaládot a részvevők százaitól, alig van itt szem, mely könyvtől nedves ne volna. Az anyaföld magához ölelte a kedves halottat, bol­dogok, kik hantot dobhattak a sirba, mert könnyeb­ben felednek. Virágot ültettek sirhalmára, mert szereté éle­tében a virágot és ha „rossz ember nem lehet, a ki a virágot szereti 1" nemes lélek az, ki a virágot sze­reti és a zenének él. * * * Éjfél van — ama, csak a szellemek előtt hall­ható keltő szóra elhagyják a halottak­­ sírjaikat, kö­zöttük van a mi kedvesünk is; körébe gyűjti társait és zenél nekik túlvilági hangokon a szeretetről, me­lyet szeretteit ő és szerettei őt környezek; boldog­mosoly játszik ajakán, mert lehet-e szerencsétlen az, ki mindig jót tett és szeretett?! * * * Csak most, midőn sirhalmodon gyökeret vert a virász, midőn a fiihnile esténként ott énekelt szive keservéről, midőn szivünk sebe vérezni megszűnt, de fájdalma szavakat keres; megbocsáss, hogy csak most emlékezem meg rólad kedves halott! Ha fejedelem hal meg, meggyászolja egy or­szág, de hányan vannak, kiknek szivükben is van gyász? Mi csak szivünkben gyászoltunk, de e gyász igaz, őszinte marad. Tanítványaid könyüi tegyék könnyűvé a sír­hantot! Te elhagytál benn­ünket, s mi ezért megbo­csátunk, de nem feledünk soha! PTVTTiEai S ***** AZ UTOLSÓ AKKORD. Elbeszélés. — Ida, mint a megijesztett kis őz, nyugtalanul, rémülten tekintgetett ki az ablakon. Vihar közeledett. A park százados fái zúgva hajlongtak, az égen fekete felhők gomolyogtak és távolról morajló menydörgés közt villámlani kezdett, mintha a tikkadt nyári levegő, a föld, az ég, az egész világ meggyúlt volna. A szobaleány hasztalan igyekezett rábeszélni úrnőjét, hogy térjen vissza az ágyba. Ida gör­csös idegességgel magára kapkodta fehér, rózsa­szín csipkés pongyoláját és átment a szalonba. Eleinte megelégedett azzal, hogy az erkély üveg­ajtaján kémlelt kifelé a folyvást sötételő hegyek irányában. Kezeit tördelve százszor is visszatán­torgott, letörülte az üvegtábláról a harmatot és búsan , kétségbeesetten andalgott szeme a fel­hőkön. Aztán megint visszatért a pamlagra, vé­gig dőlt rajta, finom zsebkendőjét halvány, resz­kető ajkaira szorította. Majd ismét fölugrott, a zongorához szaladt, ujjaival idegesen simította végig verejtékes nagy homlokát és fájdalmas zo­kogással borult rá a fekete ébenfára. — Nagyságos asszony, az Istenért! ne eméssze magát, haza fognak jönni! — csengett a szobaleány. De Ida a lázbeteg ingerült makacsságával tolta el magától a gondoskodó cselédet. — Látnom kell, jobban akarok látni! És kinyitotta az erkély szárnyas ajtaját és kiállt az erkélyre, a hideg éles szélre. — Szűz Máriám, hiszen ez kész halál! rebegő a szobaleány rimánkodó hangon. — Hagyjon magamra Lizi! — parancsold az urnö s a cselédnek távoznia kellett. Ida egyedül maradt a szalonban. Leroskadt az erkély kőpárkányára, kulcsolt kezeivel égő* izzó homlokát szorította, s fuldokló zokogásban tört ki. &

Next