Pápai Lapok, 1893 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1893-12-03 / 49. szám

-X Megjelenik. ^jminden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rend ki­villi számok is adatnak ki. © érmentétlen levelek, csak­ ism­er% keltektől fogadtatnak JB­. — Kéziratok­­ nem adatnak vissza. A­ lapnak szánt közlemények a lap _3? szerkesztőségéhez (Jókai Mór­­ utcza-969. sz.) küldendők. ''^jStf ^ Előfizetési díjak. Egy évre 6 frt - Fél évre 3 frt # Negyed évre 1 frt 50 krajezár. — Egy szára ára 15 kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyiltterben 30 kr. A dij el­őr­e fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik. Az előfizetési díjak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Kohn Mór fiai hirlapközvetitő iroda) küldendők. >^­­jj Pápa város -h­a-tó-ság-ának és lobé pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Az utolsó órában. Holnap hétfőn ,dül el a veszprémi megyegyűlésen, lesz-e Pápának Vasútja Csorna, felé.­­ Sok ideig vajúdott a­­ dolog, épen azért, mert voltaképen­ az egész Vasút­vonal csak 36—37 kilométer. Városunk felismerve a vasút nagy hord­erejét,­­tisz­tességes hozzájárulást biztosított,­ aláírt ötezer frt törzsrészvényt derék régi ta­karékpénztárunk is. Ruston,József mar­caltői nagybirtokos 30,000 frtot, sa cukor­gyárosok 1­5,000 frtot. n­agy baj volt azonban, hogy főleg­­ az egyeseknek rész­vétet nagyon gyöngén ütött ki. Az egész Pápáról­ alig másfélezer frt törzsrészvény jegyeztetett. Nem kételkedünk­­­ azonban, hogy az egyesek, raihely a vasutat biz­tosítva látják, tömegesebben vesznek részt az alájegyzésben. A­­ pápa-csornai vasút voltaképen az eddig, jegyzett törzsrészvények alap­ján is ,körülbelül­­ biztosítva­­ lett­­ volna, ha az eredeti terv mehetett volna­­ ke­resztül.­Az eredeti­ terv­­ szerint:»fa-hidak lettek'volna előállitandók, M­e­­s a­­ kormány ezt — bármi­ legnagyobb garantia mel­lett is — nem engedte meg, de­ elren­delte, h­ogy Veszprém megyében fekvő u. n. cigány csatornán és a Mar­czal ka­nálisán­, valamint a­ Rábán is­, melynek fele szintén Veszprém­ megyéhez tartozik,­­ ki­zárólag vas-szerkezetű hidak legyenek. a A fa-hidak kerültek volna 50­ 000­ frtba, kormány által elrendelt vas-hidak azonban 120,000 frtba lett a bejárási bizottság és a kormány által •* megálla­pítva, minélfogva eredeti tervnél­­ egy­szerre 70,000 frt hiány mutatkozott. Mad e váratlan körülmény mellett •a kormány " még a pályaszint emelését" is "elrendelte,­­mely mintegy­­­ 130,000 köb­méter­ többlet földmunkát igényel és ez is Veszprém megyében lenne előállítandó. Megpróbáltuk Sopron megyéhez­ for­dulni, de Sopron megye —­mint m­ár most számunkban jeleztük — azon indokolás­sal, hogy a pápa-csornai vasút tulajdon­képen csakis Veszprém megyének, illetve pápának lesz hasznára, a kért újabb hozzájárulást megtagadta. Így került vasút-ügyünk a mi me­gyénk elhatározása elé. A felmerült költség­többlet csak­ugyan­­ a mi megyénk helyzete miatt ál­lott elő, nem csoda, ha ehhez Sopron nem akar áldozni. A vasút — mint ezt a kormány képviselője a tanácskozásokon mégis jegyezte — csak Pápának és vi­dékének használ — : nagyon természetes, tehát, hogy az utolsó órában Veszprém­megyétől várjuk és­­ kérjük­­ a­ döntést. Ez a vasút nem geschaft vasút; az egész kis vonal nem is­­ ad alkalmat erre. S a­­mellett­­— mint örömmel ér­tesülünk — az összes okmányok leté­tettek a megye állandó választmánya elé, melyekből az ügy összes fázisai meg­láthatók.­­E vasút kiépítésétől nagyon sok függ, mert­ ki n­e építése egyszer min­denkorra elejti Pápát, hogy valaha va­súti gócpont lehessen. A Győr-Zirc-Dom­bovár vasúttal sokat vesztünk, a csornai e veszteséget is pótolná. Bizalommal nézünk az utolsó órá­ban megyei­­ gyűlésünk elé, mely­­ Pápa és­­ vidékének egy­­ nagy érdeke felett ha­tároz. A pápai megye biz. tagok reméljük, mind ott lesznek! Id. Purgly Sándor emlékezete. (Vége.) HL De,­a­ vallásos érzület ,lehet elfogult Srigy bántó,­az igazság­.lehet,tul szigoru, könyörtelen s­­ mint a kétélű kard min­denfelé, sebző. Mi ezeknek­­ munkáját ál­dássá teszi, az a szeretet.. A­­ hittételek elválaszthatnak, az igazság értelmezése külön táborokra, oszthatja a társadalmat, az űrt áthidalja, a szíveket egymáshoz közelebb hozza, vallás-,­­nyelv-, rangkü­lönbség nélkül mindenkiben felebarátot, testvért;mutat a szeretet. Ezen érdemben mutatja magán az ember valósággal az Istennek képét, ki maga az örök szeretet. E­ nélkül az ész, hatalom, vagyon, mind csak téli nap, mely fénylik, de nem me­legít, ragyogása mellett is puszta marad a táj. Szerető szívvel lesz az ember hű családtag, kihez övéinek boldogsága fűző­dik, igaz,­­jó barát, „ki midőn a vésznek harangja zug, szent hűséggel nyújtja jobb karát," lelkes bajnok a közügyek terén, honnét halálával nem­­ tűnik el nyomta­lan, mint a jégen átsurranó madár,,hanem ott hagyja ,a buzdító példákban, alkotá­sokban ,a nemes léleknek emlékét. A sze­retettől ihletett szív egy forrás, mely de­rült és borult időben, ha körötte öröm­dal zeng, vagy orkán üvölt, egy képen buzog, üdülést, uj életet nyújt az epedő­nek. A társadalomnak a vezérszerepre hi­vatott tagjai is, kik az égtől több talen­tumot nyertek, csak, ha szivökben .szere­tetet hordanak, tölthetik be igazán ren­deltetésüket. Akkor követi őket áldás s hangzik méltán ravataluk felett a bánatot megszentelő bizalom: „A derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitörés eget kér!" Kinek keblében honolt a vallásos érzület, útitársai voltak­­ az igazság és szeretet, az elérte az élet egy fő célját: jellemet alkotott. Az ehez­­ fűződő szép emlékben egy koronát biztosított magá­nak, mit nem lép az idő, mit a kegyelet ölel. Egy ravatalt állunk körül, melyen egy kihaltmem­es kebel, a­ közélet egy is­mert­­ nevű baj­noka, id. Purgly. Sándor nyugszik a halálos harc után. Összejöt­tünk közel-távolról, hogy bucsut vegyünk tőle ..a sirparton s kifejezést adjunk .an­nak ,a tiszteletnek, melylyel ,az élet az érdemnek adós. A­ fájdalom húrjait rázza meg. a,kebelben e búcsúzás, mert súlyos veszteséget jelez.­Többé nem érzi szere­tő szivének boldogító melegét a család, nem hallatszik lelkesitő, bölcs vezéri szava az egyházi téren, nem harcol többé­­ a közérdek lobogója alatt. Eltávozott a min­den halandóknak utján: nincs többé . . ! De, nem ; arra,­ a ki oly életet élt, mint ő,. a halálban .nem enyészet, hanem a­ megdicsőülés vár. A lealkonyult nap sugara nem semmisül meg. ..a föld ala­csony porondjáról az égre­­ száll, ott ra­gyog és biztat uj­ra támadással. A nemes lelket,­midőn.. porhüvelyétől megvált: az örök világosság hona fogadja. Emléke a kegyelet egén foglal,helyet s nevét áldva hangoztatják a hálás utódok.­­ E koporsó lakója, míg élt, mindig szeme előtt tartotta ember rendeltetését, s hiven ápolta keblében­­ azon érzelmeket, melyek annak betöltésére vezetnek. Mint csillaghoz a fény, forrott oda szivéhez elszakithatlanul a vallásosság, és ez táp­lálta ott mint olthatlan lángot: a lelke­sedést mind azért a mi szent. Ebből me­rített erőt az élet harcaira, vigaszt a megpróbáltatások najíjain. Az önzés kor­látain fel­ül emelkedett lelkének elvál­hatlan kísérője volt a hűség az igazság­hoz. Ez tükröződött vissza minden tette­iben, erről ismerte őt a társadalom, ezért fogadta mindenütt bizalom a hol meg­jelent. A megdicsőültnek továbbá a vallá­sosság s igazság mellett feledhetlen jel­lemvonása volt a szeretet. Ennek élő ta­nuja a család, mely most gyászba borulva zokogja: „elesett a mi fejünknek koro­nája, siralomra fordult a mi örömünk!" Mint sugárzó napot a tó zavartalan vize: a családi élet tükrözi vissza leghívebben az érező szivet. A család, mely e koporsó felett keserg, kidőlt oszlopának, a hű férj s jó apának szeretetében ismerte bol­dogságának támaszát. Mint szerette az elhunyt hozzátartozóit, mint hordta szi­vén az övéi üdvét, mint csüngtek rajt­ etek hő ragaszkodással : jól tudjátok mind, kik ismertétek e házat. Ki ide be­tért , látva a szülői igaz szeretetet, a gyer­mekek kegyeletét, azt híve, hogy­ tem­plomba lépett, hol egy érzelemtől dobog­nak a keblek, s mindennapi imájukban kérik az égből egymásra az áldást. A megboldogultnak szeretete nyi­latkozott abban a fogyhatlan buzgalom­ban, mel­lyel egyházának szent ügye mellett őrködött. Lankadni nem tudó ér­dekeltsége, bölcs belátása, áldozatkészsége mindig sziv­emelő jelenség volt egyházi gyűléseinken. Majd másfél évtized óta állott mint felügyelő veszprémi evang. egyházmegyénk élén. Az az emlék, melyet itt magának emelt, maradandóbb, mint az érc, szebb mint a márvány­ szobor, ez a hálás tisztelet. Róla beszél, az ő nevét áldja ama jótékony intézmény, a lelkészi gyámolda, melynek alapját az ő jóltevő keze rakta le. Szerette hazáját. Mikor 45 év előtt az örökké emlékezetes szabadság­harc idején végig hangzott a vészkiáltás a Duna, Tisza partjain: „veszélyben a haza !" az ifjui lelkesedéstől ragadva, fegy­verbe öltözött ő is, és követte a nemzeti lobogót, mely alatt a magyar honfi az ellenségek kereszttüzében „tékozolta híven életét." Az elnyomatásra következett al­kotmányos korszak újra ott találta­ őt a közügyek terén. Oda vitte a honszeretet, ott harcolt, fáradozott ernyedetlen hévvel s példája a honpolgári tiszt betöltésére, a társadalmi közérdek önzetlen szolgálatára szolgált mások előtt buzdításul. • A jelen teljességének bizonyságát: a felebarárti szeretetet is ott találjuk éle­tében. Nem lépett vissza onnét soha, hol az emberiség sebei vártak orvoslást. A sorsüldözött előtt nem zárta be sem szi­vét, sem ajtaját; vigasztalt, gyámolított hol szerencsétlenség dult. Legédesb öröme volt a jóltevés. Keblében honolt a kötelességérzet a végső lehelletig, ha ez szólította, akkor nem tekintett akadályt, nem ismert nagy áldozatot, nem tartotta vissza még a be­tegség sem; egyedül a túlvilág követe: a halál előtt tette le a fegyvert. Ez év elején romboló hatalommal támadta meg egészségét a vészes kór, s ő, midőn egy­házmegyéje hivta, roncsolt erejének utolsó töredékét is elvitte ennek gyűlésére. Ott megadta a sírba szállott esperes emléké­kének a kegyelet áldozatát, beiktatta hi­vatalába az uj esperest, rendezte az egy­házmegye ügyeit; azután hazatért, hogy megvívja a halálos ágyon az utolsó har­cot. Sokat szenvedett, de mint az arany fényét a tűzben, megőrizte lelke nemes­ségét a szenvedésben is. Fájdalomtól zak­latott szivét a hit emelte az ég felé. Bé­kén tűrt, mint igaz keresztyén. A jól végzett hivatás tudatával tekintett a múltra, az örök élet reményével gondolt a jövőre. Nem félte, nyugodtan várta a halált, mint­ha sáfár Urának a számadásra hivó szavát. Az igazság utján viselte amaz ékes koronát: a vénséget; a hit, remény, szeretet karjain hagyta el a mu­landóság körét. Böldi kötelékeiből kibontakozott lelke áldva int végbucsut az itt marad­taknak : az ég áldását kéri reád, szeretett nő, kihez a boldog házasélet emlékei füzek. Fogadjátok a véghatárról bucsu üdvözletét családi kertének virágai, jó gyermekek. Legyen előttetek kedves mit gondjaitokra hagy: a fején az idő ezüst koszorúját hordozó özvegy édes­anya. Dobogjon szivetek, a miért ő mind halá­lig hevült: egyházért, hazáért. Isten ve­letek testvér, rokonszivek! Kisérjen ti­teket is, mint őt a hitnek angyala, ki a sirparton megválóknak egy szebb világban boldog viszontlátást ígér. Isten veled pályavégzett társunk! A nemes harcot megharcoltad, hitedet megtartottad, pihenj békén. Fedezzék hamvaidat a Mindenhatónak őrző kezei. Fogadja égi hónába tért lelkedet a hűség koronájával a Megváltó Krisztus. Ámen! TAMM. Albumom lapozva. El-elmerengek albumom lapozva. S megnépesüln­ek a­­­ komor­ falak : Beám ragyog egy-egy"Szép szem" sugara, Felém mosolyg egy-egy eperalak . . Oh! mennyi ábránd eltemetve; itten! Oh! mennyi édes álom­ is. remény: — Melyekben egykor vakon: bízva hittem, Most —• mindmegannyi egy-egy költemény. Lapozgatok ... és amint sorba nézem Mindannyit, újból megsiratva mind. Lelkem: — miként a viharverte csónak — Zajgó hullámok örvényen kering. Hogy pattog a kötél a mély sebekről! "Míg — kinja közben— itt, amott kiköt: "Hol összerogyva­ orolik­­ a fövényre, Reáborulván fényes,­játszi köd.­i.Édes vizeknek; hüs forrása serked Titkos berekben, árnyas lomb alatt, Melynek suttogva rezgő, sátorában Az álomtündér végig­- áthalad.. . karjára vesz,­­majd kebelére vonva, •Csókjával altat,­­— s én nem ébredek — Oh­­e gyönyörnek égi mámorában . Egész­ valóm jügy reszket,ugy remeg . . A szerelemnek bűvös kelyhe ismét Érinti ajkam, melyben összeforr: Egy menyországnak minden üdve. kéje .. S egy -r- kárhozattal teli setét pokol! Epedő ajkam -csak a mennyet érzi) Hogy iftjt» csüng • bűbijot pohar s Míg, az>a másik —­ a. kínzó pokolnak Gyötrelme — az, az. ébredőre vár . . És ébredek: tűnik-e röpke álom, Kábult fejem az a búmon .pihen: Ugy megdobog. .és nem tud megszakadni Szegény, vonagló, összetört szivem ... . Gerlepárnak. —A Menyasszony testvérek emlék albumába. — Ugy elnézlek te kedves gerlepár: Édes szerelem búgó boldog ikre: Megnyílva látom a fénylő eget, Mely kárpitjával a földig törik le. Ott, álltok e menynek, szűz­ pitvarán, Csodás varázsa­, szigetekbe reszket . . . Térdem meghajlik e szentély előtt — Ki, könnyel öntözöm a kinkeresztet. És nézlek . . nézlek édes kedvesim: — E glóriától elvakult szemem bár — Merengő lelkem rajtatok pihen, Mint rózsaberken a kúszó folyondár. Ne érje hervadás, ne itt e galyt! E drága szivek nyiló rózsaberkén: Dalos madár csattogjon róla dalt, Boldogság fészkét — lombsátrába rejtvén. — S ha a folyondár­­ gyöke megszakad: Ölelő karja rólatok leomla: E szent berek nyiló virágiból Hozzatok­ egyet szendergő poromra . . . És én megérzem majdan ott alant; És édesebb lesz az a­ hosszú álom: Hogy boldog — itt — e két szelíd galamb .. . Úgyis­­ legyen én kedves gerlepárom! . . Soós­ Lajos:" Mire is­­ jó a polgári házasság? ! Ködös novemberi reggel volt, mikor Jobbláb Jeremiásné született Nyelvvész Arabella úrnő őnagysága ballábával kelt föl az ágyból s ezen tényével arra indí­totta Jeremiás urat, a férjét, hogy mélyeb­ben húzza be fejét a takaró alá. Be is húzta, mert négy évi házasság alatt meg­ismerte a kedves élete párját, hogy ö nagy­sága kedves nyelvecskéj­ének átlagos gyor­saságához képest az a gőzerőre alkalma­zandó kereplő, melyet egyébként csak a jövő században fognak föltalálni, 22 p. és 22 mp.-cel késik. Ebből a cáfolhatatlan mathematikai pontossággal megállapított eredményből nyilvánvaló dolog, hogy Jeremiás nem esett a feje lágyára. Mikor Jeremiás ezt a számítást előző este a régi, víg cimbo­rák hosszú asztalánál megtette, a meg­csontosodott agglegények kitörő hahotá­jába belezúgott egy érces hang. — Fiuk! Ezt a­­ felfedezést megün­nepeljük. Reggelig senki sem megy hazai még Jeremiás sem, akinek így hamarabb nyílik alkalma számításainak helyességé­ről újra meggyőződni. Egyszerre siralmassá vált az ünne­pelt­ férfiú mosolygó ábrázata. Szabódott! Menekülni akart. Nem azért, mintha nem tetszett volna régi legénysége aranykora szakába vissza­síró lelkének a kilátásba helyezett parázs-muri, hanem tisztában volt számításainak pontosságával. Nem menekülhetett. Összecsengtek a poharak. A cigány nótát húzott a „zöld levelű piros* retek"­ről,s Jeremiás úr­­ nemsokára azt is­­ el­feledte, hogy már nem legény. Mire'ma­­gukra maradtak a vendéglőben, Jeremi­ásnál olyan magas fokra hágott­­ a han­gulat, hogy egyáltalán nem is akart haza­menni. Hanem hát hajnal­ felé elaludt s csak akkor kezdett ébredezni, mikor bal lábával­ kelt felesége, — a ki a benyakalt tete­meit a cimboráktól átvette s nyugalomra helyezte, — költögetni kezdte. — Jeremiás, kelj föl, beszélni aka­rok veled ! Jeremiás horkolni kezdett. Az as­­szony ingerültsége fokozódott s tele tü­dővel rivált rá: — Ne játsz komédiát vén lump, korcsmahős, mond, miért nem a magad lábán és miért nem idejében jöttél haza? Leittad magadat megint! Mire a pergő­ nyelvű menyecske itt lélekzetvételre szünetet tartott, Jeremiás úrnak volt ideje az egyik szemét kinyitni, egyet ásítani s gyorsan elhatározni, hogy most mindjárt gorombáskodni fog az as­­szonnyal. — Készen Vagy ? — Micsoda hang ez? — Azt kérdeztem, készen vagy-e már a szemrehányásokkal — ismétli eré­lyesen Jeremiás. — Nem. — No hát akkor elég! Folytathatod, ha felkelek, de most nyugalomra van szükségem. — De ember . . . — Hallgass ! A folytatásra nem va­gyok kíváncsi. Különben, ha fordirozod, ird le, majd ha fölébredek — elolvasom. — Borzasztó . . . Az én szemrehá­nyásaim jogosultak és nem olvasmányok. — Szeretném, ha minél ritkábban megjelenő folyóiratban közölnéd, a­melyre nem fizetnék elő. Az asszony fegyvert fogott, elővette a zsebkendő­jét, a pamlagra vetette ma­gát és keserves zokogásba kezdett. Aminthogy igaz, mikép Jeremiás nem esett a feje lágyára, szent az is, hogy nem volt köböl a szive. Engeszte­lőleg fordult tehát a síró asszonyhoz. — Ne sirj, no édesem, ugyan mire való . .­­. ? Fel is ugrott, meg is cirógatta az asszonyt, de az nem engedett, tovább zo­kogott s fuldokolva tördelé­— Haszontalan vagy, elhanyagolsz. — Fontos ügyekben voltam a ka­szinóban, tettél. — Tudom, ittál, kártyáztál és vesz­.— Nem, bor mellett vitatkoztam s hogy kelleténél talán többet ittam, annak is csak hazafiúi erényem az oka. — Hogy, hogy ? — Nagyon egyszerűen, szóba került a polgári házasság és . . . — Ah­ a polgári házasság? •— Igen és én mellette érveltem. — Merészelted volna ? Illik ez egy feleséges emberhez ? — Hozzám igen, mert még egyszer egybe akarok kelni — veled. — No ezt mindjárt előre bocsátha'­­tad volna — monda engesztelödv asszony, s megcirógatta J<­r -nnA* r — Te pedig ezt patái­a i; gondolhattad volna, m-rt tani kezdtem az ellen tabui' '• hogy az egyházi és polgári házas&fíg egyaránt szomorú következménye egy végzetes pillanatnak,

Next