Pápai Lapok, 1896 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

XXI11 é f f ol y a in 45. sxana. Pápa, 1996. november 8. PÁPAI LAPOK Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 969., hova a lapnak szánt közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Goldb­erg Gyula papírkereskedés, Főtér. Laptulajdonos: dr. Fenyvessy Ferenc. Felelős szerkesztő : Körmendy T­éla. Előfizetések és hirdetési díjak a lap kiadóhivatalához küldendők, hol is a hir­detések a legjutányosabban felvétetnek. A lap ára: Egész évre 6 frt, félévre H frt, negyed­évre 1 frt 50 kr. — Egyes szám­ára 15 kr. Vidéki városaink helyzete, i. A külső fejlődés nyomainak láttára sem hallgat el városunkban a panasz, hogy tár­sadalmi, ipari s kereskedelmi életünk pang, hogy városunk valódilag nem­ fejlődik oly arányban, mint azt a pótadó magassága s be­ételi forrásainknak teljes kihasználása mel­lett várhatnék. A stagnálás okát keresik né­melyek a városi tanácsban, mások képviselő­testületünk indolenciájában, ismét mások mind a kettőben együttesen. Nem szándékunk sem a tanácsot, sem a képviselőtestületet védelembe venni; a jogos bírálatnak sokkal nagyobb tisztelői vagyunk, hogysem ne látnánk szívesen, ha akár a ta­nács egyik vagy másik mulasztását, akár a képviselőtestület czélszerűtlen határozatait bírálat alá veszik; az általános stagnálás okául azonban sem egyiket, sem a másikat el nem ismerhetjük, s nézetünk szerint ez a — nem pusztán csak a mi városunkban ész­lelhető — tünemény egy sokkal általánosabb okra: a vidéki városokkal szemben ál­talában hibás törvényhozási intézkedésekre vezethető vissza. Ez a nézetünk — talán e b. lapok ol­vasói emlékeznek reá — nem mai keletű. Kifejezést adtunk ennek e lapok hasábjain több izben, s a »Magyar Közgazdasági Társa­ság* spciologiai XI. szakosztályának ez évi­ febr. 25-én tartott ülésén elhangzott felolva­sásból s az ezen felolvasást követő eszmecse­réből örömmel látjuk, hogy más oldalról, elő­kelő társadalom­tudományi körben, u­gyanezen nézetet hangoztatják. A legutóbbi — 1890-iki — népszám­lálás az 1880-ikival szemben városunk la­kosságánál 400 főnyi apadást tüntetett föl. Ezen apadás okait vizsgálva, a Pápai Lapok 1891. évi 4-ik számában többek közt követ­kezőket írtuk : „Csodálkozni ezen az apadáson, épen nem csu­dálkozhatunk, mert városunk s bízvást elmondhat­juk városaink — elég utalnunk Győr példájára hol a lakosság 1-2 °­ C-as s Komárom példájára, hol a la­kosság tiz év alatt tíz lélekkel szaporodott — egy ideig az ország hatalmas központja Budapest miatt háttérbe lesznek szorítva, s csak ha ennek fejlődése nem viseli majd magán a rohamos ugrások, hanem a rendes fokozatos haladás bélyegét, lehetünk rá el­készülve, hogy vidéki városaink is egészségesebb fejlődésnek fognak indulni, s nem hanyatlás, hanem örvendetes előmenetel mutatk­ozik az ismétlődő nép­számlálásoknál. " A­mit mi e néhány példa felhozásával a vidéki városokra vonatkozólag mondtunk ak­kor, azt most az országos statisztikai hiva­vatal maga is konstatálja, legalább a Duna mellett fekvő városokra nézve, ezt mondván:­­Budapesttől le egészen Újvidékig s föl egé­szen Pozsonyig, nincsen egyetlen igazán emel­kedő város; Baja évtizedek óta nem gyara­podik, Vácz alig, Komárom hanyatlik, Győr csak gyenge szaporodást mutat. Sőt Pozsony fejlődése is csak lassú.**) A hivatkozott czikkben igyekeztünk ki­mutatni, hogy Budapest fejlődése a vidéki városok rovására nemcsak a nagy középpon­tok rohamos természetű fejlődési törvényei­nek, hanem a törvényhozás különös intézke­déseinek is eredménye; utaltunk a személyes teheráruk díjszabására — a zónarendszerre — mint legeklatánsabb példájára annak a be­cézgetésnek, melyben fővárosunkat a törvény­hozás részesíté. Fölvetettük az önként kí­nálkozó kérdést, vajjon egészséges állapot-e ez ? helyes-e az ország egyetlen egy városát a többi rovására annyira dédelgetni, a fejet a többi tagok rovására annyira megnövesz­teni ? — s természetes, hogy a kérdésre a felelet csak tagadó lehet, mert azok, a kik a nemzeti életnek legbiztosabb fentartóit, nem egy városban, hanem az egész országban szerte fekvő, vagyonilag s szellemileg kifejlett váro­sokban találják , ezt egészséges állapotnak nem tarthatják.« Sugár Ignácz a Magyar Közgazdasági Tár­saság febr. 26-iki ülésén tartott felolvasásá­ban ugyanezen konklúzióra jut. *Ez ország szellemi és anyagi összes életműködésének egyenletessége, arányossága és szerves össze­függése az ország minden részének az azt megillető jelentőség szerint kifejlesztését kö­ti .Stat. közlemények. Uj folyam 1, Bp. A PÁPAI LAPOK TÁRCÁJA. Őszi kép. Őszi fuvallat sárga mezőre Lengve leszáll. És sirató dalt zeng dideregve Álmainál. Árva virágszál állt a mezőben, Hervadozék — S nincs, a ki védje, nincs a ki szánja, Hogy üde szirma, illata árja Pusztída rég. Puszta az erdő, lombkoronátlan Búslakodik. És e mogorva képe virít rám A tavaszig. Nincs csalogánydal, nincs susogása Lombjainak. Csak recsegése meztelen ágnak, Melyek a földre hullani vágyuak, Hullani csak, Szürke a tájék, mintha a börtön Volna maga, Szürke a felhő, nem ragyog át a Napsugara. Csend van a tájon, mintha aludnék Mind a mi él, Szinte nyomasztón néma a csendje, Mintha e csendre, nincs ki felelne, Hallgat a szél. Nagy temetőben, mely a világé Egy sir e táj, Ráborul árnya küdlepelén­ az Esti homály. Mintha kesergne, öntözi első Könnyeivel, Melyek a sirra hullva leszállnak, S melyre a néma pusztai tájnak Csendje felel. Oh de szeretném e temetőnek Sírja alatt Végig aludni jeltelen ágyban Álmaim­at. S mig fel a hantra rezgve ragyogna Hajnali fény, Rám örök álom szállna le csendben, S tőled a szél egy búcsú szavat sem Hozna felém. Istvánfi. 5­ ai[pn]i[azESz szofik­a alatt. (Novella.) Irta : Verner László. BETHÁNIÁBAN LAKOTT LÁZÁR KÉT HÚGÁVAL, MÁRTBÁ­VAL ÉS MÁRIÁVAL . . . DE NEM, MÉGSEM BESZÉLEM EL ÖNÖKNEK AZ Ó-SZÖVETSÉG EME SZÉP TÖRTÉNETÉT. Az ÖNÖK Bzenzibilis IDEGZETE MODERN után VÁGYIK, LE­GYON KENETESEN, NAGYON SZÉPEN EL FOGJA AZT ÖNÖKNEK PRÉDIKÁLNI. Én pedig elmondom a modern történetemet. * Hogy egészen modern legyek, a történet szá­lait attól a pillanattól kezdem bontogatni, mikor Edelényi Elemér és Molnár Márta véletlenül (vagy önök egyáltalán nem akarnak hinni a véletlenség­ben ?) Harpokrate az antik istennőjének egy f­élre­eső zeg-zugos alléban levő szobránál összetalálkoztak. A hallgatás istennőjének paradicsomi kosz­tümje szinte megdermesztette Mártát. A nap bágyadtan törte át a fák sugarait, me­lyek ambrásc leheltek. Az érzékeket megvesztegető illat a bőr felületére csalta ki a vért, titkos vá­gyaknak adott hangot, a szívet elöntötte az epedés boldog­­ boldogtalansága. Egymásra néztek, de kölcsö­­nösen olyan érzelmeket olvastak le egymás arcáról­mig hrigyjék meg, hogy a novellaírók tehetetlen irigységgel tekintenek a bibliára. Tehetetlen irigy­séggel mondom, mert bölcsen érzik, hogy fönségé­ben olyan klassikus novellákat, minő a tékozló fiú, az irgalmas szamaritánus, a mindent béketűrő Jób novellája, ők összekomponálni nem tudnak. De mi haszna I önök modern történeteket akarnak minden áron. Azért a bibliai Márti­dnak és Máriának egyébként nagyon tanulságos történe­tét elhagyom, ha nem utalom önöket egy szeptembe­vasárnapi prédikációra, hol Az isten szolgája van 45

Next