Parlando, 1974 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - Banda Ede: Pablo Casals 1876-1973

PABLO CASALS 1876—1973 Meghalt Pablo Casals. Tudtuk, hogy a közel százéves mester hosszabb ideje gyengél­kedik, de valahogy halhatatlannak hittük. A mi nemzedékünk már tudata ébredése­kor számon tartotta az akkor már ereje teljében levő muzsikust és emberbarátot. Mi, muzsikusok példaképünknek éreztük őt és bár játéka utánozhatatlan volt, úgy hiszem, nem volt a világnak olyan hangszeres előadóművésze, aki akarva-akaratlan hatása alá ne került volna. Gordonkázásának egyedülálló varázsa volt. Talán az ő játékánál döb­bentem rá növendék koromban, hogy az előadóművészet valóban az újrateremtés mű­vészete. Csodálatosan zengő gordonkahangjai kiragadták a hallgatót mindennapi gond­jai közül és a zene szándékai szerint a legmélyebb kétségbeeséstől a földöntúli boldog­ságig terjedő érzelmi skála minden színárnyalatában megmerítették. Az ember ezekről a hangversenyekről megtisztult lélekkel és nagy fogadalmakkal távozott, hogy ezen­túl megértőbb és nagylelkűbb lesz embertársaival. Természetes kisugárzása volt ez olyan ember művészetének, aki végtelenül szerette az embereket és mélységesen el­ítélt minden embertelenséget. Casals nem ismerte a megalkuvást. Szenvedett az igaz­ságtalanság és erőszak mindenfajta megnyilatkozásától. Ezért hagyta el szeretett ha­záját, Spanyolországot, amikor ott a fasiszta diktatúra került hatalomra — meg­fosztva ezzel önmagát legtermészetesebb környezetétől és megfosztva szeretett kata­lánjait művészetének adományától. Ihletést az egész mikro- és makrokozmoszból merített. Egy róla szóló könyv elősza­vában ezt olvashatjuk saját szavaival: „számomra az élet és a művészet szétválaszt­­hatatlan egységet képez. Mint fiatalember mindig a legnagyobb ámulattal szemléltem a vadvirágok szirmairól aláhulló harmatcseppeket és úgy éreztem, hogy ez minden­fajta művész számára az ihlet, a sugallat kiapadhatatlan forrása.”­ ­ XVI. ÉVF. 1. szám 1978. január

Next