Parnasszus, 2009 (15. évfolyam, 1-4. szám)

2009-06-01 / 2. szám

Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett az Isten Lágy agyagból — gondolom­­, s most a fájdalommal lesz az enyészet drágább, a végtelennel oly rokon arcon, mint évszázados repedések ifjú­ mosolyú Buddha szobrokon. Itt, mint kit a Sátán el sohasem nyer. Ha élni kell, ily halálos az ember! (Márianosztra, 1956) Megpihentem hát, amikor tudatom mélyéből előftszott ez a remekmű, azzal a miri­­denen túli csönddel, amelyet Rákos vihara mögött is meghallottam. S a következő két sornál végső bizonyosságot, nyertem: „­ la élni kell, s az ember még halálos­­ angyal­­arcával egyszer visszaült.” (kiemelés tőlem). Igen. Megérkeztem. Ez az a hang, amiért a költő általában útra kel, hogy lényegéig lecsupaszodva aztán megvesse lábát, számot vetve életével, művével. Orbán Ottó írta a Hallod-e te, sötét árnyék című, 1996-os köte­tében: ,a­ kezdet egyszerű, mert nehéz. Lefoglal a fölszerelés, a beszerzés, nincs időd ho­mályos sejtelmekre. Néha látod a csúcsot, ahogy kibukkan a felhőkből s megcsillan rajta a hó. / Később logikusnak látszik, hogy minél több súlytól megszabadulj. A levegő ritkul, megtanulsz lemondani. / Csak a lényegeset viszed magadból, és az mind kevesebb. / Azzá csupaszodsz, aki vagy. Átlátni rajtad, mintha üvegből volnál. Látni a csontjaidat. (...) Most már látod, a csúcsra fölérni — halál.” (Fönn a Csomolungmán). A végső bizonyosság szólal meg Gérecz Attila gyönyörű költeményében is, amely barátja, Kárpáti Kamil lopott napfürdőzésének leírásából bontakozik ki, s válik sorról sorra létfilozófiai eszmefuttatássá - de mindvégig fegyelmezetten, halkan, nyugodt lük­tetésben, ahogy az egy a halállal naponta farkasszemet néző emberhez illik. Több mint ötven évvel a vers születése után, sok mindent, belelátok, de hiszem, hogy a vers valóban magában rejti titkos kódként írója jövőjét is. Gérecz Att­ila Örök arcunk című költeménye egy az önnön közelgő végzetét megsejtő ember üzenete is a számomra, aki társa pokol­­széli napfürdőjének nyugalmában, a pillanatnyi csöndben, amely akkor őket­ körbelengi, a kitisztult és fölös terheit magából kivető tudat céltalan és kristálytiszta állapotában — valóban megláthatta az ember örök arcát, amely túl minden halálon épp azáltal kap nemes karaktert, form­ál, lebegő, finom nagyszerűséget, hogy a csontvázon áttükröződve is az emberi szellem hal­hatatlanságát sugározza. A teremtés pillanata, csöndje ez: „Kihűl a Szépség, homlokára alszik, / s majd bűnjelül hordja, ki nincs miért / lemeztelenítse az emberarcig. / A vers körülvesz, mint ezüstös vért.” Ma már tudom, Rákos Sándor dedikációja, melyet több mind tíz évvel ezelőtt írt nekem, búcsúintés volt. A nagy kétkedő halálos angyalarcával visszaintett, a jövőnek, egyszerűen és elegánsan. Magamat csapnám be leginkább, ha azt hinném, csak nekem szólt, ez a mozdulat. Mindannyiunknak, akik még itt botladozunk egy ideig, málhákkal megpakolva. Igyekszem méltónak megmaradni ehhez a kézfogáshoz.

Next