Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1925-11-29 / 24. szám
514 — Lőrinc, az élhetetlen. Irta : Bisztray Gyula Már évek óta nem találkoztunk és egyszer — egészen véletlenül — összeakadtam vele egy bankban. A pénztár közelében ültem. Kezemben kemény kartonlap, rajta fekete sorszám: 81. — Hetvenkilenc! — kiáltotta a pénztáros. Hosszú, vékony fiatalember lépett a márványasztalkához , lábait fáradtan vonta, kezeivel idegesen babrálta zsíros, gyűrött kalapját. Pecsétes, kopott, kék felöltőjének gallérja nyakába tűzve, homlokára rendetlenül csapzott néhány fénytelen, barna hajfürt. A pénztáros végigmérte, nem is mérte végig, elég volt neki derékig, félrefordította fejét, oszt’ számlálni kezdte: — Ötszáz, tiz, húsz, harminc, öt, hat, hétezer, tessék ... — s azzal a blankettát egy fiókba csúsztatva, a következő tétel után nyúlt. A fiatalember közben tárcáját kotorászta’elő. Alighogy a bankókra nézett, már visszaszólott: —Nem jól van ez kérem .. . A pénztáros ránézett, megint ránézett, harmadszor is ránézett, mindannyiszor hitetlenül, bosszúsan, a megvetés bizonyos árnyalatával. — Ugyan kérem, már hogyne lenne jól — és elhadarta ismét. Ötszáz, tíz, húsz, harminc, öt, hat és hétezer.... — Az ám, csakhogy nekem kétszázezerrel kevesebb jár — felelte a kopott fiatalember. A pénztáros előkaparta a blankettát, a számokat szempillantás alatt átfutotta s amint meggyőződött a tévedésről, egészen más tónusban megindult hangon köszöngette : — Köszönöm szépen ... persze, persze itt volt a tévedés, elnéztem a hármast... De hát nem csoda, kérem ... Fehér úr, legyen szíves máskor írja ki tisztábban a számokat — szólt oda egy kifogástalanul öltözött banktisztviselőhöz. Egyúttal jó vastagon ki is vonalazta a hármast a további tévedések elkerülése végett. — Nagyon szépen köszönöm mégegyszer, ismételte a távozónak, aki az egész személyzet és a felek tekintetétől kisérve igyekezett a kijárat felé. Mikor közvetlenül mellém ért, megismertem : Lőrinc ! Ő volt valóban, Lőrinc, egykori iskolatársam. Kopottan, rongyosan, éhségtől és nélkülözésektől elgyötörve állta egy darabig a csodálkozó tekintetek kereszttüzét. Alakja közben idegesen vibrált a falak márványán, lábainak szokatlan volt a szőnyeg, szemeit bántotta az aranyozott csillárok hivalgó fénye. Nem bírt sokáig bennmaradni, kiment, künn várt meg engemet. — Nem állhattam már tovább, úgy bámultak, mint egy új kaput — mentegetőzött az utcán. Aztán még hozzátette : — Eiszen nincsenek hozzászokva az efféléhez .. . — Pedig megtörténik, hogy az ember elvéti a számítást ... — Megtörténni megtörténik, de engem valósággal üldöz a pénz! Az idegen pénz, a mások pénze ! A múltkor is — akkor se volt egy árva garasom se — a postára küldött a principálisom, mint most a bankba. Hát ott is nem egy félmillióval többet akartak visszaadni ? ! — Különös. A te helyedben más már tőkepénzes lenne! — Várj csak barátocskám. Elmondok még egy esetet. Ismered te Kovács patikust? Odalent... tette hozzá magyarázatképen és Erdélyre gondolt. — Kovács patikust ? Aki félrerakott huszkoronás aranyakkal vett emeletes házat?] — Azt. Na, a háború első évében beteg volt a bátyám. Kovácshoz szalasztottak orvosságért, aztán vagy huszonnyolc krajcár járt vissza a forintból... — Igaz, ezt nekem is mesélte az öreg. Akkor kezdte félrerakosgatni az aranypénzt. Meggondolatlanul a krajcárok közé vegyített néhány darabot és csak este, mikor számolni kezdte sárgacsikóit, vette észre, hogy hiányzik belőlük egy pár. De arról sejtelme se volt, hogy hová szikkadtak. Hétfő volt, hetivásár napja, sok volt a vevője ... Másnap aztán te visszavitted ... — Igen. Hamarább azért nem vettük észre a tévedést, mert bátyám betegségében éppen akkor állott be a krízis ... Energia. Istók János szoborműve.