Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1926-10-10 / 20. szám

vetlen rajza. E cikkekben kap az olvasó tömör fölvilágositást arról a nagy és sokféle kincs­ről, amit ez a név foglal össze: Bethlen-kol­­légium. Egy régi enyedi diák naplójegyzetei címen Szász Károly közli édes atyjának a püspök, költő és műfordítónak naplójából az 1847 jul.—1848 ápr. 29 közé eső részt. A napló­író személye és a napló ideje egyaránt ösz­tönzik az olvasót ez érdekes közlemény meg­ismerésére, mely bepillantást enged nemcsak a későbbi művész lelkébe, de az enyedi tanul­mányi viszonyokba, a 48-as idők mozgalmas eseményeibe is. A tudós szerkesztő a Bethlen fiúk külföldi iskoláztatása c. tanulmányában a nagyfejedelem kultúrpolitikájának azt a mozzanatot ismerteti, amelyik az erdélyi ifjak külföldi tanulását ismerte föl fontosnak s amelyik a Bethlen István és Péter nevelteté­sében különös gondoskodásának a tárgya volt. Az Album többi négy tanulmánya már az egész Erdélyről szól. Buday Árpád Erdély művészettörténeti jelentőségét foglalja össze magvas értekezésében. A dolgozatnak úgy közlő, mint tételeket megállapító része az Erdély földjén kifejlődött művészet történeté­nek megismerésére valóságos kulcsnak bizo­nyul. Szádeczky K. Lajos Erdély politikai jelen­tősége Magyarország történetében címen fog­lalja össze a történeti Erdélyt jellemző voná­sokat. Végül Ravasz László és Imre Sándor egy-egy szépen megírt tanulmányban keresik a transsilvanizmus leglényegét, gyökerét, az erdélyi lelket, az erdélyi szellemet, azt a vala­mit, ami létrehozta az enyedi kollégiumot, irányította annak alapítóját, jótevőit, tanárait, tanulóit, ami értékessé tette Erdély művészetét, jelentőssé politikáját. Azt a lelket, azt a szel­lemet, amely Erdélynek separatum propriumja. Imre Sándor a pedagógus és kultúrpolitikus töprengő lelkiismeretével, Ravasz a fennen szárnyaló művész látó szemével veszi észre és fejezi ki az erdélyi szellem meghatározó vonásait. Általában véve az egész Album a nemes tarassilvanizmusnak, a kegyeletes ragaszkodás­nak, a tiszta szellemi kultúrának szép árboc­­fáján lengő zászlója. Nekünk öröm és könny­­hullatás lobogását látni. Köszönet és elismerés azoknak, kik az enyedi szellemtől ihletve ezt a szép könyvet létrehozták, megírták s gaz­dagon illusztrálva az enyedi Bethlen-kollégium­­nak, az erdélyi szellemnek egy újabb mara­dandó emléket állítottak. Dr. Kristóf György, Kövendi Nagy Gyula. Az örökkévalóság magyar utazói közt — ahogy Bolyay Farkas az embert elnevezte — egy érdekes, különös, értékes egyéniség hunyta le hosszú szenvedés után szemeit. Ifjúságá­tól sokszor nehéz betegségekkel gyötrő, fáradt teste pihenésre tért, villogó szelleme megszűnt termelni sziporkázó, néha jóízű humortól édes, olykor gúnytól keserű élceit. Kövendi Nagy Gyula, a kolozsvári unitárius kollégium egykor széles körben ismert, évek óta nyu­galomba vonult öreg rajztanára a folyó év szept. 30-án, 72 éves korában meghalt. Akik nem ismerték sajátságos, érdekes egyéniségét, azok közömbösen mehetnek el e hit mellett, de egykori tanítványai, pálya­társai és ismerősei nagy seregében az emlé­kek zaja mozdul meg a lelkekben és sokan mondanak őszinte szívvel istenhozzádot az eltávozott Gyula bácsinak. Mert Kövendi Nagy Gyulát az utolsó ne­gyedszáz év nemzedéke már Gyula bácsinak érte és ismerte. Betegségének szenvedései korán öreggé tették s a szenvedések keserűségei néha ke­gyetlen gúnylángokat löveltettek vele a sorsra és a gyarló emberekre ; de lelke mélyén jó gyermek volt, akinek jobban fájt a véletlenül megbántott ember szenvedése, mint annak, akit az elért. Ezért jóérzésü ember soha sem is neheztelt meg Gyula bácsira s tanítványai a gyermek és ifjú ösztönös érzésével túltették magukat a pillanatra kellemetlen emlékeken. Halálával csak munkássága, hatása és élete derűs emlékei maradnak velünk. A szenve­déseket elvitte magával, hogy azok örökre vele pihenjenek sírjában. Kövendi Nagy Gyulánál kevés embernek az élete hordozott nagyobb tragédiát. Jó­módban­ született 1854. dec. 10-én, régi aranyosszéki nemes családból, mely már a XVII. százév végén jeles unitárius püspököt adott egyházának. Nagy Gyula édesatyja, K. Nagy Lajos, a Torda-Aranyos megyei Szinden volt birtokos s több évig szolgabiróságot vi­selt, mig 1868-ban elhalt. Anyja, Lava Katalin, egy francia eredetű régi család nevének utolsó viselője, évtizedekkel túlélte férjét s a gyermekek nevelésének gondja férje,halála után jóformán egészen reálmaradt. De’sulyos gondok verték,már férje életében is és ezek épen Gyula fiának egészségévell nehezedtek a legjobban reá. Nagy Gyula 1861-től a Kövendi Nagy Gyula­ (1854—1926.) tordai unitárius algimnáziumban kitűnő si­kerrel folytatta tanulmányait, midőn 1866-ban oly súlyos betegségbe esett, hogy egy évig meg kellett szakítania a tanulást és féllábára egész életére nyomorék lett. 1868-ban Ko­lozsvárra jött s a IV. gimnáziumtól itt foly­tatta tanulását a VII. gimnáziumig. Ekkor is­mét betegség verte le s végleg oda kel­lett hagynia a középiskolát. Évek múlva, 1875 szeptemberében tudott beiratkozni a budapesti Országos Rajztanárképzőbe, hol az otthon töltött négy év alatt elfeledett tanulmá­nyait is pótolnia kellett. A Rajztanárképzőben akkor nagynevű tanárok tanítottak. Nagy Gyu­lának Keleti Gusztáv volt az igazgatója, Szé­kely Bertalan, Greguss Imre, Schulek Frigyes, Huszár Adolf és Henszleman Imre a taná­rai. Egyszerre tanult Roskovits Ignáccal, a ké­sőbbi híres festőművésszel s kettőjüket tar­tották az intézet legtehetségesebb növendé­kének. Egy, az intézet mintaművei közt meg­maradt akkori munkájából a zsenialitás kiált a néző felé. Pesti tartózkodása alatt több úri családnál tanított. De betegeskedése örökösen kisérte itt is s midőn 1880-ban végzett és a következő év májusában kinevezték a tordai fiú és leány-polgári iskolához rajztanárnak, már 1882 elején ismét oly súlyos betegségbe esett, hogy egy évig szabadságolni kellett. Ez a betegség végzetes lett aztán egész pályá­jára. Jobb keze megbénult. Szabadságévét fölhasználva, pár hónap alatt ugyan balkezét annyira kiképezte, hogy tanári kötelességeinek eleget tehetett, de művészi álmai összetörtek. Néhány erőteljes arcképe azután is mutatja tehetségét, de a bénaság érzése lerázhatatla­­nul reánehezedett a lelkére. Midőn egyszer a Magyar Képzőművészek Lexikona részére tőle rövid életrajzi adatokat kértem, a szeme megtelt könnyel és majdnem zokogva utasí­totta el kérésemet. „Hagyja lelkem ! Hagyja­nak el engemet — kiáltott föl. — Hiszen még emlékezni sem szeretek arról, hogy mi akar­tam volna lenni s mi lett belőlem.“ És itt keserűen mutatott megbénult karjára. Éreztem fájdalmas igazat és ily kéréssel sohasem mertem zavarni többé. Ez a bénulás egész életében fordulópontot képezett. Elveszítette bizalmát életéhez is s jó ideig a kisváros különféle szórakozásaival igyekezett fátyolt szőni rövidnek és remény­telennek hitt jövőjére s széthullott művészi álmaira. Évek múlva, 1891 szeptembertől a kolozs­vári unitárius kollégiumba való kinevezése kiragadta régi környezetéből s két év múlva kötött házassága új életcélokat teremtett ré­­szére. Művészi álmai azonban nem ébredtek föl többé. Kitűnő rajzpedagógus lett s itt is­mét elérte az erre a pályára jutott tehetségek az a keserű sorsa, hogy nemcsak a hivatot­takat, hanem mindenkit kellett tanítani. Ezért és betegségéért volt néha türelmetlen a te­hetségtelen, vagy hanyag tanulók iránt. De e mellett nagy érdeme és szerencséje is volt, mert nemcsak a középiskolai rajztanítást emelte magas színvonalra, hanem olyan ki­váló művészek is kerültek ki a­ keze alól, mint Müller-Merész Gyula, Baló Ákos és Tóth István vagy fia Nagy Lajos, ki örökölte apja tehetségét s a művészet kárára hagyta oda —­ tán nem örökre — művészi pályáját. A művészetért s minden szépért egész éle­tében lelkesedett, de írói hajlamai is voltak. Azok a humoros, verses köszöntők, melyekben az Unitárius Egyház évenkénti közgyűlése, a Főtanács alkalmával hol szelíden, hol csí­pősen kifigurázta az egyházi élet eseményeit, egy-egy értékén túlnőni akaró irányát vagy szereplőjét, történeti érdekességnek s egyháza életének valóságos humoros verses krónikái. Ezeket az Unitárius Egyház, illetve kollégium gazdag kézirattára részére megmenteni és megőrizni épen úgy kötelesség, mint most fájdalmas elismeréssel hajtani meg a fejün­ket egy örökre eltávozott magyar tehetség emléke előtt, akit csak balsorsa akadályo­zott meg abban, hogy ne a legnagyobb mű­vészek között emlegessünk. Kelemen Lajos. — 478 Missa solemnis- Mael Ferenc versei. — „Vasárnap“ irodalmi és könyvnyomdai műintézet. Arad, 1926. Mael Ferenc jó ismerőse a Pásztortűz ol­vasóinak. Nemrég tűnt fel Pirkad az égalj c. kötetével s most ismét új verseivel vonja ma­gára figyelmünket. Nem volt kezdő már első kötetében sem. Egy halk, nemes szavú, érzésben felolvadó költőnek mutatkozott be, aki formai készsé­gével is meglepett. Nem volt minden alkotása tökéletes , de több, valóban szép műve volt a kötetben. Hogy rövid időköz után most új verseivel jelenik meg, ez kétségtelenül termé­kenységének a jele, de több is annál: az új kötet határozott haladást jelent Mael pályáján. Költészetének alaphangja ebben is ugyanaz, mint régibb kötetében, de tudatosabb és egész egyéniségét mélyebben átfogóbb : Szenvedélyhegyek, sziklagőgök, Fénytörőélű dacorom , Kérkedő fönségbe magasulók — Én nem követlek ! Én porbahullok . . . S szeretetvölgybe rejtetten, mélyen,

Next