Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1926-10-10 / 20. szám
vetlen rajza. E cikkekben kap az olvasó tömör fölvilágositást arról a nagy és sokféle kincsről, amit ez a név foglal össze: Bethlen-kollégium. Egy régi enyedi diák naplójegyzetei címen Szász Károly közli édes atyjának a püspök, költő és műfordítónak naplójából az 1847 jul.—1848 ápr. 29 közé eső részt. A naplóíró személye és a napló ideje egyaránt ösztönzik az olvasót ez érdekes közlemény megismerésére, mely bepillantást enged nemcsak a későbbi művész lelkébe, de az enyedi tanulmányi viszonyokba, a 48-as idők mozgalmas eseményeibe is. A tudós szerkesztő a Bethlen fiúk külföldi iskoláztatása c. tanulmányában a nagyfejedelem kultúrpolitikájának azt a mozzanatot ismerteti, amelyik az erdélyi ifjak külföldi tanulását ismerte föl fontosnak s amelyik a Bethlen István és Péter neveltetésében különös gondoskodásának a tárgya volt. Az Album többi négy tanulmánya már az egész Erdélyről szól. Buday Árpád Erdély művészettörténeti jelentőségét foglalja össze magvas értekezésében. A dolgozatnak úgy közlő, mint tételeket megállapító része az Erdély földjén kifejlődött művészet történetének megismerésére valóságos kulcsnak bizonyul. Szádeczky K. Lajos Erdély politikai jelentősége Magyarország történetében címen foglalja össze a történeti Erdélyt jellemző vonásokat. Végül Ravasz László és Imre Sándor egy-egy szépen megírt tanulmányban keresik a transsilvanizmus leglényegét, gyökerét, az erdélyi lelket, az erdélyi szellemet, azt a valamit, ami létrehozta az enyedi kollégiumot, irányította annak alapítóját, jótevőit, tanárait, tanulóit, ami értékessé tette Erdély művészetét, jelentőssé politikáját. Azt a lelket, azt a szellemet, amely Erdélynek separatum propriumja. Imre Sándor a pedagógus és kultúrpolitikus töprengő lelkiismeretével, Ravasz a fennen szárnyaló művész látó szemével veszi észre és fejezi ki az erdélyi szellem meghatározó vonásait. Általában véve az egész Album a nemes tarassilvanizmusnak, a kegyeletes ragaszkodásnak, a tiszta szellemi kultúrának szép árbocfáján lengő zászlója. Nekünk öröm és könnyhullatás lobogását látni. Köszönet és elismerés azoknak, kik az enyedi szellemtől ihletve ezt a szép könyvet létrehozták, megírták s gazdagon illusztrálva az enyedi Bethlen-kollégiumnak, az erdélyi szellemnek egy újabb maradandó emléket állítottak. Dr. Kristóf György, Kövendi Nagy Gyula. Az örökkévalóság magyar utazói közt — ahogy Bolyay Farkas az embert elnevezte — egy érdekes, különös, értékes egyéniség hunyta le hosszú szenvedés után szemeit. Ifjúságától sokszor nehéz betegségekkel gyötrő, fáradt teste pihenésre tért, villogó szelleme megszűnt termelni sziporkázó, néha jóízű humortól édes, olykor gúnytól keserű élceit. Kövendi Nagy Gyula, a kolozsvári unitárius kollégium egykor széles körben ismert, évek óta nyugalomba vonult öreg rajztanára a folyó év szept. 30-án, 72 éves korában meghalt. Akik nem ismerték sajátságos, érdekes egyéniségét, azok közömbösen mehetnek el e hit mellett, de egykori tanítványai, pályatársai és ismerősei nagy seregében az emlékek zaja mozdul meg a lelkekben és sokan mondanak őszinte szívvel istenhozzádot az eltávozott Gyula bácsinak. Mert Kövendi Nagy Gyulát az utolsó negyedszáz év nemzedéke már Gyula bácsinak érte és ismerte. Betegségének szenvedései korán öreggé tették s a szenvedések keserűségei néha kegyetlen gúnylángokat löveltettek vele a sorsra és a gyarló emberekre ; de lelke mélyén jó gyermek volt, akinek jobban fájt a véletlenül megbántott ember szenvedése, mint annak, akit az elért. Ezért jóérzésü ember soha sem is neheztelt meg Gyula bácsira s tanítványai a gyermek és ifjú ösztönös érzésével túltették magukat a pillanatra kellemetlen emlékeken. Halálával csak munkássága, hatása és élete derűs emlékei maradnak velünk. A szenvedéseket elvitte magával, hogy azok örökre vele pihenjenek sírjában. Kövendi Nagy Gyulánál kevés embernek az élete hordozott nagyobb tragédiát. Jómódban született 1854. dec. 10-én, régi aranyosszéki nemes családból, mely már a XVII. százév végén jeles unitárius püspököt adott egyházának. Nagy Gyula édesatyja, K. Nagy Lajos, a Torda-Aranyos megyei Szinden volt birtokos s több évig szolgabiróságot viselt, mig 1868-ban elhalt. Anyja, Lava Katalin, egy francia eredetű régi család nevének utolsó viselője, évtizedekkel túlélte férjét s a gyermekek nevelésének gondja férje,halála után jóformán egészen reálmaradt. De’sulyos gondok verték,már férje életében is és ezek épen Gyula fiának egészségévell nehezedtek a legjobban reá. Nagy Gyula 1861-től a Kövendi Nagy Gyula (1854—1926.) tordai unitárius algimnáziumban kitűnő sikerrel folytatta tanulmányait, midőn 1866-ban oly súlyos betegségbe esett, hogy egy évig meg kellett szakítania a tanulást és féllábára egész életére nyomorék lett. 1868-ban Kolozsvárra jött s a IV. gimnáziumtól itt folytatta tanulását a VII. gimnáziumig. Ekkor ismét betegség verte le s végleg oda kellett hagynia a középiskolát. Évek múlva, 1875 szeptemberében tudott beiratkozni a budapesti Országos Rajztanárképzőbe, hol az otthon töltött négy év alatt elfeledett tanulmányait is pótolnia kellett. A Rajztanárképzőben akkor nagynevű tanárok tanítottak. Nagy Gyulának Keleti Gusztáv volt az igazgatója, Székely Bertalan, Greguss Imre, Schulek Frigyes, Huszár Adolf és Henszleman Imre a tanárai. Egyszerre tanult Roskovits Ignáccal, a későbbi híres festőművésszel s kettőjüket tartották az intézet legtehetségesebb növendékének. Egy, az intézet mintaművei közt megmaradt akkori munkájából a zsenialitás kiált a néző felé. Pesti tartózkodása alatt több úri családnál tanított. De betegeskedése örökösen kisérte itt is s midőn 1880-ban végzett és a következő év májusában kinevezték a tordai fiú és leány-polgári iskolához rajztanárnak, már 1882 elején ismét oly súlyos betegségbe esett, hogy egy évig szabadságolni kellett. Ez a betegség végzetes lett aztán egész pályájára. Jobb keze megbénult. Szabadságévét fölhasználva, pár hónap alatt ugyan balkezét annyira kiképezte, hogy tanári kötelességeinek eleget tehetett, de művészi álmai összetörtek. Néhány erőteljes arcképe azután is mutatja tehetségét, de a bénaság érzése lerázhatatlanul reánehezedett a lelkére. Midőn egyszer a Magyar Képzőművészek Lexikona részére tőle rövid életrajzi adatokat kértem, a szeme megtelt könnyel és majdnem zokogva utasította el kérésemet. „Hagyja lelkem ! Hagyjanak el engemet — kiáltott föl. — Hiszen még emlékezni sem szeretek arról, hogy mi akartam volna lenni s mi lett belőlem.“ És itt keserűen mutatott megbénult karjára. Éreztem fájdalmas igazat és ily kéréssel sohasem mertem zavarni többé. Ez a bénulás egész életében fordulópontot képezett. Elveszítette bizalmát életéhez is s jó ideig a kisváros különféle szórakozásaival igyekezett fátyolt szőni rövidnek és reménytelennek hitt jövőjére s széthullott művészi álmaira. Évek múlva, 1891 szeptembertől a kolozsvári unitárius kollégiumba való kinevezése kiragadta régi környezetéből s két év múlva kötött házassága új életcélokat teremtett részére. Művészi álmai azonban nem ébredtek föl többé. Kitűnő rajzpedagógus lett s itt ismét elérte az erre a pályára jutott tehetségek az a keserű sorsa, hogy nemcsak a hivatottakat, hanem mindenkit kellett tanítani. Ezért és betegségéért volt néha türelmetlen a tehetségtelen, vagy hanyag tanulók iránt. De e mellett nagy érdeme és szerencséje is volt, mert nemcsak a középiskolai rajztanítást emelte magas színvonalra, hanem olyan kiváló művészek is kerültek ki a keze alól, mint Müller-Merész Gyula, Baló Ákos és Tóth István vagy fia Nagy Lajos, ki örökölte apja tehetségét s a művészet kárára hagyta oda — tán nem örökre — művészi pályáját. A művészetért s minden szépért egész életében lelkesedett, de írói hajlamai is voltak. Azok a humoros, verses köszöntők, melyekben az Unitárius Egyház évenkénti közgyűlése, a Főtanács alkalmával hol szelíden, hol csípősen kifigurázta az egyházi élet eseményeit, egy-egy értékén túlnőni akaró irányát vagy szereplőjét, történeti érdekességnek s egyháza életének valóságos humoros verses krónikái. Ezeket az Unitárius Egyház, illetve kollégium gazdag kézirattára részére megmenteni és megőrizni épen úgy kötelesség, mint most fájdalmas elismeréssel hajtani meg a fejünket egy örökre eltávozott magyar tehetség emléke előtt, akit csak balsorsa akadályozott meg abban, hogy ne a legnagyobb művészek között emlegessünk. Kelemen Lajos. — 478 Missa solemnis- Mael Ferenc versei. — „Vasárnap“ irodalmi és könyvnyomdai műintézet. Arad, 1926. Mael Ferenc jó ismerőse a Pásztortűz olvasóinak. Nemrég tűnt fel Pirkad az égalj c. kötetével s most ismét új verseivel vonja magára figyelmünket. Nem volt kezdő már első kötetében sem. Egy halk, nemes szavú, érzésben felolvadó költőnek mutatkozott be, aki formai készségével is meglepett. Nem volt minden alkotása tökéletes , de több, valóban szép műve volt a kötetben. Hogy rövid időköz után most új verseivel jelenik meg, ez kétségtelenül termékenységének a jele, de több is annál: az új kötet határozott haladást jelent Mael pályáján. Költészetének alaphangja ebben is ugyanaz, mint régibb kötetében, de tudatosabb és egész egyéniségét mélyebben átfogóbb : Szenvedélyhegyek, sziklagőgök, Fénytörőélű dacorom , Kérkedő fönségbe magasulók — Én nem követlek ! Én porbahullok . . . S szeretetvölgybe rejtetten, mélyen,