Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-01-29 / 2. szám

- 30 A csoda. — Egy suszterinas látomásra. — Irta: Sipos Domokos. Kinn, a novemberi hajnalban nehéz ködtakaró feküdt az ázott földre, a házak tetejére, a kopasz fákra. Burkus, a házőrző fehér kuvasz, még egyszer körüljárta az udvart, kidugta orrát a kapu hasadékán, a puszta kertben kis nesz támadt. Burkus gyorsan szaladt végig az ösvényen, le a kert fenekéig. Sehol semmit sem látott, csak egy macska ugrott át a kerítésen, vagy talán csak egy száraz ág hullott le a diófáról. Megnyugodva ballagott vissza. Elsenyvedt napraforgó kerék zörögtek mellette az induló reggeli szélben, nyirkos bundájából majdnem csepegett a köd, körülnézett még egyszer, aztán a szalmakazalhoz ment, még az ősz elején kapart barlangjába befúrta ma­gát, kétszer-háromszor körbe fordult a szűk helyen, az­tán karikába csavarodott, orrát a hasához dugta, két há­­tulsó lába közé s szuszogni kezdett, mint aki elvégezte súlyos kötelességének legnehezebb részét. Bennt a cipészműhelyben még sötét volt.Szennyes, sáros lábbelik szaga elkeveredve a csiriz savanyúságá­val feküdte meg a kis szobát. A homályban furcsa han­gok szálldostak. Meghatározhatatlan sarokban már fárad­tan cirpelt a­ tücsök, a földre terített szalmazsák végén, befurva­ magát a takarónak használt rongypokrócba, ál­mában dorombolt a macska. Nyugodtan feküdt itt éjfél óta. Megvárta minden este, míg Feri, a kis inas előhúzta a sárgyét, a takarót s a durva, piros és kék csíkos párnát a lába mögül. A fiú még be sem bújt éjjeli pihenő helyére, a macska már be­ugrott a pokróc ráncaiba félve, nehogy a suszterné kiza­varja. Feri is lefeküdt, kinyújtotta fáradt, sovány, kis tag­jait. Néha odaért lába a macska selymes szőréhez, az dörgölődzött didergős bőréhez s a gyermek ezzel az egyetlen simogatással szenderü­lt álomba. A tücsök cirpelt, a macska dorombolt, a gyermek szabályosan, mélyen lélekzett, álmában néha csámcso­gott. Az udvaron rekedten kukorékolt a vén, sárga kakas, mind messzebbről-messzebbről felelgettek a szomszédok. A kakaskukorékolásra a suszterné megmozdult az ágyban, az ablakra nézett s bár még­ homály borult a szo­bára, a megszokás mindennél pontosabban tudatta vele, hogy reggeledik. Az ura mélyen, mint egy csutak, aludt s minden lélegzésnél borszagot fújt magából. A három gyermek csendesen szunyókált, a legkisebb nyögni kezdett, az asszony megtapogatta, érezte, hogy vizes alatta a lepedő s ki van takarva? Rádobta a paplant s kibújt az ágyból. Csak úgy sötétben felkapta szoknyáját a székről, a nyakába vette, leeresztette derekára, az ágy­­terítőt a vállára kapta s csendesen kiment a konyhába. A kemence fölött kis sátékban kakasgyufa állott, egyet vé­gighúzott a falon, meggyújtotta a konyhalámpát, előka­parta az este odakészített forgácsot s egy perc alatt tüzet gyújtott. Hatalmas vasfazékba kiöntötte az egész kártya vizet,, egy ládából málélisztet mert a fakupával s aztán ujjai közt eregette be a fazékba, locsot készített a mala­coknak. Az üresen maradt víztartó edényre nézett, hirte­len a műhelyajtóhoz lépett, kinyitotta s bekiáltott: „Feri, Feri te, kelj fel már Feri, csak nem akarsz délig aludni!? Amikor látta, hogy a gyermek megmozdul, a tűzhöz szaladt, lekapta róla a vasedényt s letette a földre. A ke­mence alól felvett egy fadarabot s kavargatni kezdte a forrázatot. A kis inas kinyitotta szemét, a műhelyben még sötét volt, alig lehetett látni a kis asztalt, mellette inkább sejtődött, mint látszott egy csizmaszár. „Az ispán­­úré“ — gondolta a gyermek — „annak ma készen kell lenni“. A konyhából bemászott a kis lámpa sárga fénye. Feri hunyorgott, megdörzsölte szemét. Soványka lábá­nál érezte a macska meleg hátát, karja, dereka bizsergett, simogatta a rosszagu pokrócot, szegény sivár gyermek­ségének egyetlen menedéke: az ágynak csúfolt szalma­zsák hívta vissza törődött, kidolgozott kis testét, lehúnyta nehéz pilláit s már otthon is volt falujában, a zöld gyepen szaladt pendelyes, gatyás pajtásaival, a nap forrón sü­tötte fejét, távol a folyó füzes partjai felé libái csipdes­­ték a füvet. „Gyi, te gyi“ — rikkantott az egyik gyermek, „Feri, Feri, halottá az inaska. Először lágyan, mint a me­zőn röpködő gyermekhang, aztán süvítve, mint az esti szél, majd keményen, riasztóan, mint egy hozzávágott rög, érte a neve: „Feri, Feri“. A mesterné előtte állott, vállát ráncigálta s a fülébe kiabálta: „Állj már lábra, te Isten dögje!“ A gyermek talpra ugrott, két öklével dörzsölte sze­mét, aztán felrántotta nadrágját, kabátját, a cipőit, csak úgy mezítlábra. Egy csuporba vizet vett a cseberből, szá­jába kapott egy kortyot, onnan a két tenyerébe csepegtet­te s megmosta arcát. Kihúzta derekán az ingét, lehajtotta jól a nyakát s beletörölközött. — Na gyere, Feri — mondta az asszony. Megfogták ketten a nagy vasfazék füleit s kivitték a disznóólhoz. A két ártány az ajtónyitásra visítani kezdett, ahogy Feri felemelte a vályú lappancsát, egymást lökdösve fúrták fejüket előre, mikor a meleg lé eléjük ömlött, elégedetten szuszogtak benne orrmányukkal s hangosan szürcsölték. A suszterné vakargatta fülük tövét, mustrálgatta őket s számította, hogy karácsonyra hány liter zsírt fog­nak adni. Feri dideregve állott a finoman szitáló, hideg­­esőben, aztán felkapta a fazekat, a konyhába szaladt vele, letette s visszafutott a tyúkketrechez. Kivette a vaskari­kába dugott pecket, kinyitotta az ajtót s eregette lefelé a tyúkokat. Amint egyenként az ajtóhoz közeledtek, meg­fogta őket, megnézte, hogy nem to­jós-e; amelyiket annak találta, azt visszalökte a ketrecbe. Amikor ezzel is megvolt, visszament a műhelybe. A szalmazsákot begyömöszölte a láda mögé, a rongypokró­cot a ládára terítette, kinyitotta a légypiszkos kis abla­kot és seperni kezdett. A szemetet kis halomba gyűjtötte az ajtó mögé, aztán elrendezte az asztalon a szerszámokat, a mester székét még le is törölte a tenyerével. Az egyik lábszíjjal este a gyermekek játszottak, sokáig kereste, míg egy csizmaszárban megtalálta. Mire ezeket elvégezte, a szoba is megmozdult. A gyermekek ingben ugrándoztak, a legkisebbnek már egy csupor meleg tej volt a markában. Ahogy szürcsölte, le­folyt az állán, végig a mellén s megnedvesítette mocskos kis ingét. A két nagyobbik egyszerre állott a mosdótál elé, ott aztán lökdösődni kezdtek s ráncigálták a piroscsíkos szőttes kendőt. Az anyjuk kikapta kezükből s mindenik­re húzott egyet vele. Felébredt a suszter is és mérgesen figyelte a lármát. Rámordult a kicsikre, hogy legyenek csendesen. A felesége odaszólt: — Kibújhatnál már az ágyból. Ott heversz, mint egy püspök, nem bánod, ha megszakad is a nyakam a do­logban. — Fogd be a szádat, — válaszolt az ember, s kibújt a paplan alól. Rongyos fekete harisnyát húzott a lábára, nagy körülményességgel csavargatta rá a gatyamadza­gokat, ferántotta a cugos cipőit, aztán a fényes, elől csi­­rizes fekete nadrágját, sebtiben megmosdott, megtörü­l­­között s az asztalhoz ült.

Next