Pásztortűz, 1929 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1929-05-05 / 9. szám
A kocsi megállott. Az uraság lépett ki belőle, meg egy idegen. Az idegennek olyan városba fonnyadt ábrázata volt, akiben vér helyett bárha nem lemonádé noszogatja az életet, a szemén olyan kerek okulárét viselt, hogy odahaza bizonyosan az egész háznép egyszerre néz rajta. A lábán rikítós vadászharisnya, a kezében pedig valamiféle masina volt, olyan csives, csillogó jószág, aki három rúdra járt. — Bátyó! — kiáltott az uraság és intett, hogy gyorsan. Az öreg megropogtatta a csontját, feltápászkodott, azután kelletlenül nekiment a sejtnek. — Szolgálattyára — mondta, hogy odaért. — Mondja bácsi! — fordult hozzá az idegen. — Ismeri a járást az ingoványban? Dömötör megvonta a vállát: — Járok, kelek benne inszálom, mást se teszek. Hallgattak. Az uraság elégülten mosolygott, nézte az öreg csikász viharvert ábrázatját, a kocsis köhögött, az idegen nézett a mocsár felé. Egyszer csak megszólalt: — Mondja bácsi! Hallom, hogy a nádas közepén van egy sziget. Van? Az öreg, mintha gyanút fogott volna, ránézett a masinára, aztán megszegte a fejét. — Lehet... — Be tudna engem vezetni oda? — firtatta az idegen. — Oszt minek? — kérdezte hirtelen az öreg. Az uraság közbeszólt: — Hát bátyó, tudja mit? — Azzal benyúlt a zsebébe, ki ropogtatott egy vadonatúj tízforintos bankót s az öreg markába nyomta. — Ha becsületesen elvégzi a dolgát, kap még húszat. Aztán az idegenre mutatott: — A mérnök úr meg akarja nézni a nádast, vigye be! A vén csikászon átszaladt a pénz melege. Rágordolt a csizmájára, ami nincs, a szűrre, ami apránként csak volt, a télre, ami nemsokára lesz és a harminc forint ígéretes alkalmatosságára, ami van, aztán felcsillogott a szeme és egy kicsit összecsapván a bokáján a száradt sarat, indult lélekkel megindult a nádas felé. A mértlök utána. Elsőbb zsombikról-zsombikra ugrálva átveszkődtek a tocsogón s az öreg csikász nem kis ámulatára az oku- Járés idegen egyszer sem hasalt a vízbe, ha megingott alatta a gyök, holott ez néha napján még a tapasztaltabb csikásszal is megtörténik. Rendszerint hétfőn, ha vasárnap beitalozott. Aztán az idegen visszaintett az uraságnak, hogy „mindjárt jövünk“ s elnyelte őket a nád. Csikász Nagy Dömötör mutatta az utat, ösztövér karjaival szétfésülte maga előtt a mocsár rengeteges üstökét, mely oly magas volt és kövér, hogy csak imittamott látták fejük fölött a megnyiladozó eget. A nád reccsent, ropogott, lármázott, sírt, az összetaposott nyalábok alatt a víz fekete bugyborékolással tört fel a mélyből s a mérnök nem egyszer érezte, hogy tisztára az összenyalábolt és leborított nádkéve tartja őt, mely alatt már csak az ingovány fekete halála következik, itt-ott szétterült síkvíz szegélyén kitaposott ösvény mutatta a járást, mely bizonyára a vén csikász kákából összehordott mesgyéje volt, a víz fekete tükrén pedig hófehér tündérrózsák habos virágai álmodtak, mint ravatalon a sápadt halott. Aztán ismétölték és zúzták a nádat s bizony a mérnök úr lucsokra izzadta magát, mikor a törpére fogyatkozó nádrengetegből egy lankásan emelkedő domb tetejére értek, ahol az öreg csikász bejelentette, hogy „hejbe vagyunk.“ Aztán neki vetette a hátát egy félpofára korhadt fűz szenes oldalának, melyből valamikor a haragos istennyila simogatta ki az életet, leült és fürkészte az idegent. A mérnök a masinát leszúrta a földbe, körüljártatta a szemét a rengeteg nádason, aztán papírt vett elő s átnézett a hrusói hegyek koponyáira, melyek homlokán nehéz felhőfoszlányokban ólálkodott a köd. Később megtörülte a kiizzadt ábrázatát s végül a masinára hajolt, amit Csikász Nagy Dömötör nem nézhetett tétlenül, elvégre a masina csöve akkurátosan az ő feje fölött leselkedett cél után. Amilyen bolond, még elsüti. - gondolta az öreg — felállt s a mérnök háta mögül leste a pukkanást. Várt. A mérnök leskődött, fordult ide, fordult oda... semmi. Az öreg csikászban megfogyatkozott a türelem. Nagyot reszelt a torkán, beszédbe fogott. — Zokon ne essék a szem, micsinál az úr? — Mérek, — mondta a másik. És tovább piszmogott. Csikász Nagy Dömötör felhúzta a vállát, apró savószemével belebámult a nádba, gondolkozott. Később megszólalt: „Gesztenyefák.“ Krizsén János festménye Nagybánya. 202 -