Pásztortűz, 1937 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1937-08-15 / 15-16. szám

szászt és £t£i Pekár Gyuláról „Multis ille bonis flebilis occiditSok jó ember bánatára halt meg. Horatiussal Pekár Gyuláról is elsóhajtjuk e szavakat, megemlékezvén mélységes bánattal és szeretettel róla, pályájának nagy és gazdag munkásságából az irodalmival és az­­ irodalommal össze­függő tevékenységéről, valamint lelekbeli kiváló és becsülésre méltó tulajdonságairól. Régi felvidéki család­ból származott, bár ő már Debrecenben született, közel 70 esztendeje. Családja csupán a szellemi öröklés megál­lapítása miatt érdekel ezúttal. Atyja és közeli rokonai hatalmas munkaerővel végeztek kiváló szellemi mun­kát. Ő maga így el nem pusztulható örökséget kapott, gondos nevelése révén is, dolgozni tudása és képessége által is. Ravatalánál abból a néhány szóból, amit rádión hallhattunk Raffay püspök gyászbeszédéből, az érde­mes szónok, mint régi protestáns tulajdonságot kiemelte az elhunyt nagy felelősségérzetét és azt, hogy amire vállalkozott, azt teljesítette. Ő pedig sok kötelességet vett magára. Ilyennek ismertem, valami negyven esz­tendő óta Pekár Gyulát. Mint gimnazista, a hatodik osztályt Amerikában, a bostoni Latin Schoolban végezte. Aminek magyará­zata az lehet, hogy atyja, aki gépészmérnök, gazdasági akadémiai tanár volt és híres malomszakértő, a kor­mány megbízásából az Egyesült­ Államokban is tanul­mányozta a közraktári és elevátoti intézményt és a fiumei nagy elevátort­­ építette. Fiának egyik korán nyilvánult kiváló tehetsége volt, hogy idegen nyelveket kitűnően tudott megtanulni. Jogi tanulmányokat vég­zett Bécsben és Budapesten és ott avatták jogi doktorrá. Festőnek készült, kezdetben. A művészet és az irodalom érdekelte, de persze „reális“ pályára ment. Gyakorno­­koskodott a pesti törvényszéknél és aztán a diplomáciai pályára készült. Nála is láthatjuk, hogy a Gondviselés valahogyan maga irányítja és képezteti ki előre a ki­válóbb embert olyan célra, amilyenre szánta. Pekár Gyula már 15 éves korában írogatott a Vasárnapi Újságba és a Pesti Naplóba. Huszonnégy éves volt, mikor megismerkedett Justh Zsigmonddal, a testben gyönge, lélekben erős íróval, aki lelkes irodalmi mun­kát végett és falu­jabeli földmívesekkel népszínműve­ket, klasszikus darabokat adatott elő, a saját maga által építtetett színházban és ő maga tanította be és rendezte ez előadásokat. Justh hatása teljesen az iro­dalmi pályára sodorta. Nem azzal kezdte azonban Pekár Gyula, hogy beülvén valamelyik szerkesztőségbe, ott eleveneket és holtakat bírálgatott és kisebbített volna, hanem kiment Párizsba, ahol Európaszerte tett tanulmányútjain kívül több, mint három évig, meg­telepedve írni tanult. Az írói pályára tanulás által képesítette magát, Franciaországban az írás: művészet. A tiszta nyelvet, az ízlést, a gondos, kifejezésteljes mű­vészi formát megkövetelik, vagy kontárnak tekintik, aki ily képzettség és természetesen tehetség nélkül a nyilvánosság részére ír. Pekárról Malonyai Dezsőtől hallottam, aki Párizsban lakott éppen akkor, midőn Pekár ott tanulmányainak élt, hogy mily vasszorgalom­mal dolgozott Pékár. A Sorbonneon, a Collège de Fran­céban, ezen a nagyszerű szabadegyetemen, mely vizsgák nélkül a felsőbb oktatást tetőzi be, Pékár ,a legnagyobb pontossággal és szorgalommal végezte tanulmányait. Részt vett a Louvre-nak, a francia nemzeti múzeumnak nem egy szaktanfolyamán. Szerényen élt, takarékos­kodva még kosztjában is, hogy könyvekre, utazásokra, színházi előadásokra áldozhasson és a vezető irodalmi munkások körében lehessen. Irodalmi, esztétikai, nyelv­­tudományi és művelődéstörténeti tudásra törekedett, ily képesítéssel dolgozott lapokban, cikkeket, elbeszélé­seket, tanulmányokat, majd regényeket írva. Egész külön műfajt alkotott meg az Uránia-színházban tartott kitűnő előadásai által. Első elbeszélésein és kötetein valamennyire meglátszott a francia hatásnak egypár külsősége. Ám, amikor szülőföldjére tért, mint An­taeus, az óriás, aki csak akkor kapott erőre küzdelmé­ben, mikor lába az anyaföldet érintette, Pekár Gyula is itthon a nemzeti irodalom talaján és a nemzeti klasszi­kusok hatása alatt fejlődött ki igazi és nagy alkotó író-művésszé. Hetven kötetnél többre terjednek művei, 1894 óta, mikor Dodó főhadnagy problémái c. első könyve megjelent, egy léha és elkapatott katonatiszt­alakról. Azóta egész sereg érdekes elbeszélésen és szín­darabon kívül, értékes tanulmányokat írt és színdara­bokat, köztük a Mátyás király és Beatrix címűt is. Re­gényei úgy elmélyültek, oly művészettel alkotta meg azokat, hogy a Magyar Tudományos Akadémia három művét (Tatárrabság, A kölcsönkért kastély és Danton c. tragédiáját) díjakkal korszorúzta. Legutóbbi nagy műve Attila, az 1935-iki Jókai­­nagydíj nyertese. A Petőfi-Társaság által kiküldött háromtagú bizottság véleménye alapján adta a Petőfi- Társaság ezt a koszorút, tulajdonképpen egy művészi Petőfi-plakettet. Nem halhatatlan érdemű elnökének, hanem a regényíró Pékárnak nyújtották ezt a kitün­tetést. E regénye a jelentés szerint Pekár Gyula élete­­művének legkiválóbb alkotása, mely addigi elbe­szélő értékeit magába olvasztva, alakító és jellemző erejének teljességében mutatja be őt. „Pekár Attilája úgymond a jelentés­­, a szó régi és igaz értelmében történeti regény, egy kor átálmodása, annak minden külső és belső életformájával, gondolatvilágával és érzelmi áramlásával egybeszöve. Pekár nagy kultúrtör­téneti műveltsége nélkül erre a nagy feladatra nem is lehetett volna vállalkozni.“ Valóban a közönséget elked­vetlenítette néhány utóbbi történelmi regény tanulmány nélkül valósága, erotikus ferdítései és­ ipari módon a könyvkiadó kívánságára történt színvonalsülyedése, úgy hogy Attila a közönség előtt is immár mintaképe az igazi, a hamisítatlan történelmi regénynek. Csakhogy az ily műhöz­tudás és ihletettség kell. Pekár Gyula maga rendkívül érdekesen nyilatko­zott legutóbb a saját írás-művészetéről. íme egy részlet vallomásából: „Minden ember külön világ s én bevallom, minden újabb művem megkezdésekor nem a mondatszerkesztés, a szó és jelző virtuozitása csábít az első három sor leírására, hanem mindenek felett a zenei rész incsel­

Next