Pásztortűz, 1938 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1938-09-01 / 9. szám
ERDÉLYI MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA BUDAPESTEN Írta MAKSAY ALBERT Az erdélyi magyar képzőművészet jóval több becsülésre és szeretetre tarthatna számot, mint amennyiben mi magunk, erdélyi magyarok, részesítjük. Pedig a mi képzőművészetünknek voltaképen ősi és mély gyökerei vannak völgyeink, földjeink, lelkünk és életünk talajában. De, sajnos, ez az őstalaj a képzőművészet szempontjából nem eléggé ápolt. Itt-ott erős, szép hajtások, pompás virágok fakadnak belőle, de még annyira se vagyunk, hogy a kész szépségekben rendszeresen gyönyörködni tudnánk s azokat lelkiismeretesen számontartanánk, nemhogy a termés gazdagítására és nemesítésére törekednénk. A mi művészeinknek többnyire egymaguk vergődő küzdelme árán kell megkeresniök álmaik és látásaik valóraváltódásait; a közösség csak ritkán és keveset segít nekik ebben. A világháború végéig a széles közöny nem jelentett válságot. Ott volt Budapest, ahová minden törekvés és becsvágy együvé torlódott s ahol ítélőszéke is, támogatásköre is volt az alkotótehetségeknek. De amióta külön terület, más országnak a része lett Erdély, a magyar képzőművészet, mint kisebbségi életmegnyilvánulás, nem számíthatott többé egyébre, mint az Erdély ölében élő magyar művelődési közösség erejére és szépérzékére. Csakhogy ez a közösség még nem eszmélt rá teljes mértékben a maga erejére, sőt még a kötelességeire se ébredt rá egészen. Nem szabad elhallgatni, hogy voltak nemes szándékú összefogások és kezdeményezések. A „Barabás Miklós-Céh“ országos érdeklődés keltésére tarthatott volna igényt, a „Károli Gáspár-Társaság“ művészeti osztálya s a rendezésében tár Strandoló Gallasz Nándor szobra