Pásztortűz, 1938 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1938-09-01 / 9. szám

ERDÉLYI MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA BUDAPESTEN Írta MAKSAY ALBERT Az erdélyi magyar képzőművészet jó­val több becsülésre és szeretetre tarthat­na számot, mint amennyiben mi ma­gunk, erdélyi magyarok, részesítjük. Pe­dig a mi képzőművészetünknek voltaké­­pen ősi és mély gyökerei vannak völ­gyeink, földjeink, lelkünk és életünk ta­lajában. De, sajnos, ez az őstalaj a kép­zőművészet szempontjából nem eléggé ápolt. Itt-ott erős, szép hajtások, pom­pás virágok fakadnak belőle, de még annyira se vagyunk, hogy a kész szépsé­gekben rendszeresen gyönyörködni tud­nánk s azokat lelkiismeretesen számon­­tartanánk, nemhogy a termés gazdagítá­sára és nemesítésére törekednénk. A mi művészeinknek többnyire egymaguk ver­gődő küzdelme árán kell megkeresniök álmaik és látásaik valóraváltódásait; a közösség csak ritkán és keveset segít ne­kik ebben. A világháború végéig a széles közöny nem jelentett válságot. Ott volt Budapest, ahová minden törekvés és becsvágy együvé torlódott s ahol ítélőszéke is, tá­mogatásköre is volt az alkotótehetségek­nek. De amióta külön terület, más or­szágnak a része lett Erdély, a magyar képzőművészet, mint kisebbségi életmeg­nyilvánulás, nem számíthatott többé egyébre, mint az Erdély ölében élő ma­gyar művelődési közösség erejére és szépérzékére. Csakhogy ez a közösség még nem eszmélt rá teljes mértékben a maga erejére, sőt még a kötelességeire se ébredt rá egészen. Nem szabad elhallgatni, hogy voltak nemes szándékú összefogások és kezde­ményezések. A „Barabás Miklós-Céh“ országos érdeklődés keltésére tarthatott volna igényt, a „Károli Gáspár-Társaság“ művészeti osztálya s a rendezésében tár­ Strandoló Gallasz Nándor szobra

Next