Pásztortűz, 1940 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1940-08-01 / 8-9. szám
törvényhozási és kormányzási függetlensége megmaradt. A kiegyezéssel függetlensége bizonyos részeiről lemondott. Ez az áldozat azonban kisebb volt annál, mint amit Kossuth tervei szerint a dunai államszövetség megvalósítása esetén hoznia kellett volna. Belpolitikája, közoktatásügye, földmívelés- és igazságügye saját kezében maradt. A közös ügyeket pedig egy — és nem három vagy négy társállammal kellett elintéznie. Magyarország azonban 1867 után az állandó közjogi harcok eredménytelen izgalmaiba sodródott bele. Kossuth hatására a magyarság tekintélyes része szembefordult az alig megkötött kiegyezéssel s az ország további fejlődését a kiegyezés értékelése alapján kialakult pártok veszekedése határozta meg. A kiegyezés alapján álló kormánypárttal mindig szembeállott a 48-as függetlenségi párt, mely az Ausztriával való viszony megváltoztatását követelte. Ámde a kiegyezés változtatása az uralkodó erős akaratába ütközött. Ferenc József a dualisztikus rendszert az osztrákmagyar birodalom fennállásának egyedüli biztosítékául tekintette s azért nem volt hajlandó azon semmiféle változtatást megengedni. A függetlenségi párt ezt nem akarta tudomásul venni. Folytatta a közjogi harcot Ausztria ellen. De a magyarság ugyanakkor a nemzetiségi kérdésben sem tudott megbékülni a valóságokkal, így egyre inkább a külsőséges tünetek helyi visszaszorításával próbálta a nemzetiségek nehéz kérdését megoldani. Persze ez az akkori viszonyok miatt nem járhatott eredménnyel. Végeredményben tehát a közjogi harcok és a nemzetiségi kérdés megoldatlansága a magyarságot ismét egyidőben állította szembe Béccsel és a nemzetiségekkel. Csak idő kérdése volt, mikor fognak össze a magyarság ellen. Századunk első évtizedében ez az összefogás Ferenc Ferdinánd trónörökös személyén át meg is történt. Attól kezdve egészen 1914-ig a nemzetiségek vezetői a trónörökössel együtt főzték terveiket a magyarság ellen. A közjogi harcok másik nagy horderejű következménye a magyarság legfontosabb kérdéseinek háttérbe szorulása volt. A közvéleményt csak az Ausztria-ellenes, függetlenségi eszmékkel fűszerezett harcok izgatták. Más kérdés iránt a magyarság alig érdeklődött. Pedig ott volt a közoktatásügy, a parasztság, a gazdasági kérdések végtelen sorozata. Egyik fontosab, mint a másik. De ezek feszegetésével nem lehetett népszerűséget, választási sikert és így politikai szerepet kapni. Ezért az ellenzék szívósan kitartott a közjogi kérdés kihasználása mellett. Néha akkor is, mikor jól tudta, hogy eredményt amúgy sem érhet el. Viszont a kormánypárt kénytelen volt a kiegyezést minden eszközzel megvédeni. Másképen olyan megrendülés következett volna be, amit a magyarság ellenségei nagyon is kihasználtak volna. A kormánypárt a kiegyezést fenntartó többséget választási visszaélésekkel és a kényes kérdésektől való tartózkodással próbálta biztosítani. Ez Tisza Kálmánnak sikerült leghosszabb ideig. Miniszterelnöksége alatt választási és kormányzási rendszere kifogástalanul működött. A kiegyezést nagyobb zavar nélkül sikerült fenntartani. De ugyanakkor az ország legfontosabb magyar kérdései háttérbe szorultak. Később a kiegyezés megváltoztatását követelő ellenzék olyan erőszakos lett, hogy a képviselőházban a neki nem tetsző javaslatokat az agyonbeszélés módszerével el tudta gáncsolni. Ez az eljárás a magyar parlamenti rendszert egészen lesülyesztette, az országnak és különösen a közös hadseregnek rengeteget ártott és a monarchia tekintélyét mindenfelé lejáratta. A magyar törvényhozás munkáját a legnagyobb mértékben akadályozta. Mikor pedig Tisza István 1912-ben végre megszüntette ezt, a világháború kitörése miatt már nem volt idő a sok mulasztás pótlására. Mindaz, amit Gratz Gusztáv könyvében a nemzetiségi kérdés alakulásáról és az ország általános helyzetének fejlődéséről olvashatunk, elsősorban a közjogi harcokból érthető meg. A Becsesel hadakozó magyar ellenzék csak ezt