Pásztortűz, 1942 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-15 / 11. szám
474 Körülöttünk kéklő éj van. Szellő babrál fenn az ágon. »Lenge lepel vond szorosra, meg ne fázzál Kisvirágom.« Ajkunkon, mint drága óbor, csordul a szerelem méze, forró kezünk összetéved, s néha lessük: Krisztus néze’! Krisztus semmit sem vesz észre, tekintete messze réved, mintha csömörten keresné az üdítő, békés révet. Talán unja az egészet. Tompán szólal: »Nagyot vét a jóság ellen mindenki már, megnyugtat az ilyen séta, ahol nem vár lépten-nyomon fondor tervvel egy-egy Káin, hanem csak ti mosolyogtok hitben erős fiacskáim. Mondom nektek: bizony lehet, az a lobogó világ ott szívetekben váltja majd meg ezt a borongó világot.« Elhallgat és keblére van. Pattan az üdvösség zárja, fürtös fejünk áldó módon átvert tenyerébe zárja. Könnyűt testünk, illatos lesz. Minden csillaga az űrnek homlokunkba szórja fényét, s vállunkra angyalok ülnek. PAPP JÓZSEF