A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola 1888/9. Tanévi Értesítője
Dr. Katona Lajos: Moliére otthon és a társaságban
és regék koszorújával az utódok többnyire elkésett, de aztán annál rajongóbb kegyelete. Életükben eltűrt szenvedéseikért az újabb, sőt a legújabb idők nagy embereit is szívesen kárpótolja a tömeg az istenítés olcsó hálájával, amelyet talán úgy is lehet értelmezni, hogy az Olympus és Parnassus lakói tudvalévőleg nektárral és ambróziával élvén, nem szorulnak kenyérre, s így földi vándorlásuk keserves napjaiban bátran elkoplalhatnak. A koplalás szót ugyan nem kell mindig a maga anyagi értelmében vennünk, de annál inkább átvitt jelentésében, mert azt alig érte még meg a szellem hősei közül csak egy is, hogy már életében érdeme szerint méltatták s lángelméje legszabadabb és legeredetibb nyilatkozataiért ne üldözték volna. Azon költők és egyéb művészek száma, a kiket már saját koruk is rajongó hódolattal magasztalt, vagy a kik koronás fők pazar kegyét, sőt olykor »leereszkedő« barátságát is élvezték, s elég nagy , de bajosan találunk még ezek között is olyant, a kinek benső értékéről már életében eléggé elterjedt s alapos vélemény uralkodott; vagy a kit azzal ne boszantottak volna kortársai, hogy jelentéktelen és mellékes, pusztán kenyérkereseti szükségből hevenyészett intermezzóit többre becsülték valódi remekművei, páratlan egyénisége legigazabb teremtményeinél. Vergilius és Horatius émelyítő hízelgéssel volt kénytelen fizetni azért az önző kegyért, melyet Maecenas és Augustus nekik juttatának ; Voltairenek anynyira meg kelle tagadnia önmagát, hogy II. Frigyes gyarló franczia verseit javítgatta, mig udvarában tartózkodott. Boileau és Racine nem örökbecsű munkáik czimén, hanem mint udvari történetírók jutottak ama sovány díjazáshoz, a melylyel a franczia Augustus őket annyi középszerű íróval és silány firkászszal egy sorban kitüntette. Sőt még a sors elkényeztetett kegyenczének, Goethének is nem egyszer keserűen kelle éreznie a piczinyke weimari fenség oldalán, hogy a léha udvaronczok szemében ő, a költőkirály csak parvenu! De keresve se találnánk az eddig mondottak minden egyes pontjának igazolására alkalmasabb példát annál, amelyet a Moliére ellen életében és halála után elkövetett kétféle igazságtalanság szembeszökő ellentéte nyújt. Ott van egyfelől a rosszakaratú vagy könnyelmű félreismerés, sőt gyűlölség és üldözés, a melylyel a költőt küzdelmes pályafutásában keserítették, — más oldalon pedig a banális tömjénezés, a mely az elköltözött jelest 200 év óta szüntelen sűrűsödő fellegeibe igyekszik burkolni s dicséretes szokása szerint a szentséges »ideál« nevében tiltakozik az ellen, hogy az elfogulatlan vizsgálódás, az érczből öntött és kőből faragott kis isten helyett, a hús és vérből alkotott s még oly magas röpte daczára is a föld porához kötött, de azért nem kevésbé nagy embert állítsa örökéletű műveinek hozzá legméltóbb talapzatára!