A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló-Reáliskola 1927-28. Tanévi Értesítője

Ibsen Henrik

Ibsen Henrik. Születésének századik évfordulójára írta: Vende Ernő. „A kiváló ember egy, a valóságnál jobb és igazabb belső világot hordoz magában, amelyet a külső világban is megvalósítani törekszik. Ezért áldozza fel nappalainak kényelmét, ezért rabolja meg éjjeleinek álmát, ezért él, ezért küzd. Amit tanul, nekünk tanulja, amit tud, nekünk tudja, amit tesz, értünk teszi. Az ilyen lélek részes a világ teremtésében, mert segíti az emberiséget a tökéletesedés felé“ — mondja Carlyle, a jeles angol filozófus. Az emberiség ezen kiváló alakjai közé tartozik a nagy norvég drámaíró, Ibsen is, akit ebben az esztendőben, születésének századik évfordulója alkal­mából az egész művelt világ ünnepel. De Ibsen ma már nemcsak irodalomtörténeti nagyság. Az ő jelentősége az idők távlatában már régen felülemelkedett a megszokott kaptaszerű irodalom­esztétikai értékelésen és fontosságát inkább abban a nagy hatásban kell keres­nünk, amelyet új igazságaival, merész eszméivel, szociális problémáival és ideális célkitűzéseivel a modern társadalom fejlődésére és kialakulására gyakorolt. Ibsen az európai népek tavaszának, a szabadságharcok korának gyer­meke volt. A múlt század 48-as éveinek szabadságharcai lobbantották lángra lelkében szunnyadó költői tehetségét. E vajúdó kor, mely a jövendő idők nagy reményeit és boldog ígéreteit hordozta szárnyán, a 20 éves ifjút is magával ragadta. Midőn a magyar szabadságharc híre Norvégiába érkezett, ő volt az első a nagy világban, aki a magyar nemzetet egy lelkes ódában üdvözölte és dicsőítette, mint a népek szabadságának bátor, felkent bajnokát. Örömmel üdvözölte a szabadságmozgalmakat, mert ezektől saját nemzetének és a maga nyomorult sorsának felszabadítását is remélte (szegény patikus segéd volt). Annál fájdalmasabb csapás érte a húsz éves ifjú ideális lelkét, midőn látta, hogy e szabadságharcok sorra elbuknak és az erőszak győzedelmeskedik az igazságon. A fiatal költő hite megingott, midőn először tapasztalta, hogy milyen könyörtelen, sőt igazságtalan a reális élet az ideális törekvésekkel szemben és milyen feneketlen mélység tátong az eszmény és valóság, az akarat és lehetőség között. Ekkor kutatni kezdte e nagy ellentétek okait, belemélyedt a társadalom tanulmányozásába, leszállt az emberi lélek rejtelmes mélységeibe és éles szeme csakhamar megtalálta az emberi haladás igazi kerékkötőit, a társadalmi bajok igazi okait. Aki világosságot akar, annak a sötétséget el kell oszlatnia. Mikor ezzel Ibsen tisztába jött, egy pillanatig sem habozott, hanem számot vetve az összes következményekkel, az igazi lángész eltökéltségével és megingathatlan akarat­erővel az igazság és haladás szolgálatába szegődött. Ibsen egy átmeneti korban élt, midőn a kultúremberek már érezték, hogy a régi társadalmi és erkölcsi elvek és eszmények ereje meggyengült és ezek alapján tovább haladni nem lehet. Jönni kell valami megváltó, új eszményeket

Next