Pécsi Figyelő, 1883 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1883-08-11 / 32. szám
Kontra nőgyűlölet. A „Pécsi Figyelő“ 1883. évi 30-ik számában: „Veszprém 1883. évi julius 18. Bessenyei Gyula ideiglenes jegyző“ aláírással, a „V. T. H.“ lapból átvett nőgyűlölet czimű felhívás, annyira magán hordja az indokolatlan gyűlölet jellegét, hogy azt szó vagy válasz nélkül hagyni nem lehet. — Mielőtt tehát cáfolatába bocsájtkoznám, az igen tisztelt „nőgyülölő“ urak világra szóló eszméinek, engedjenek egy kérdést kockáztatnom, hogy váljon édesanyjukról vették e példát, a nőgyűlölet társadalmi megtestesülésére, vagy önmaguk által észlelt beható megfigyelések szüleménye az általuk felvetett szörnyszülött eszme ? Mindnesetre tisztázni kell a kérdést, nehogy a példa követőkre találjon, s a világ valamennyi serdülő és házasulandó férfi csemetéje az egylet tagjává válván, a világ végleges pusztulását vonja maga után, vádolva saját édes szülőjét, hogy miért is adott neki létert ebben a kárhozatos gonosz világba. Lepergessünk elsőben is saját ajtónk előtt, s nézzük közelebbről, hogy valóban ki is az oka annak, hogy a mai világban miért van annyi ferde nőnevelés, és ennek következtében mikér történik annyi szerencsétlen házasság, hogy a férjek nem tudván kielégíteni nejük és családjaik luxus igényeit, az öngyilkosságban keresnek maguknak menedéket. — És vizsgáljuk továbbá, hogy ezen ferde nevelési iránynak, és ebből fejlődő gonosz állapotnak, nem a férfiak-e a kovácsai ? S nem rajtuk áll-e, hogy ezen viszás és vészthozó állapotnak egyszers mindenkorra véget vessenek, és a világ családerkölcsi rendjét, a maga kerékvágójába visszavezessék. v Ad rém: Ugyanis a házban a családfentartó mindenkor a férj, akinek vannak fiai és leányai, a hogy a természet rendje a családot összetákolta. — Ebből következőleg lesznek a férjnek jogai és kötelességei is, melyeket gyakorolni és betölteni van hivatva. — Ő teremti a jövedelmet, ő fedezi a kiadásokat, s váljon tudta és beleegyezése nélkül tehet-e a nő gyermekei nevelésénél oly intézkedéseket, melyeket ő nem helyesel. — Bizonnyal nem tehet és nem is tesz. — Már pedig az angol, franczia stb. nyelvek tanítása és zongora ismeret s a mai nevelésnek egyéb nagy úri, grófi és herczegi systemái, a rangkórságnak a gyermekbe való becsepegtetése s egyéb nevelőnői intézkedések; a gyermekeknek a szülök általi magáztatása és viszont a szülők etsegezése, szóval ferde irányú nevelések nem mehetnek végbe a férj tudta és beleegyezése nélkül, tudomása van róla, úgy akarja, hogy gyermeke nagy úri nevelésben részesüljön, s hogy jó partidét nyerjen sat. S ha tán azt látná, hogy az anya a maga mesterségére tanítja gyermekét, jelesen ha látná, hogy neje a kenyérsütés, főzés, mosás, vasalás, kertészet, baromfi -nevelés s egyéb durvább kézimunkákra szoktatja egyetlen elkényeztetett leány gyermekét: talán felháborodnék alantas úri természete, s nem tartaná megegyeztethetőnek, hogy jegyzői, segédjegyzői, írnoki, napibijnoki, foglmazói és egyéb ily magas állású nagyreményekre jogosult úri állású, ilyetén anyai előrelátással és kézimunkával veszenyettessék. — Pedig a munka adja és teremti a házi boldogságot, jólétet, családi békét és megelégedést. — A kereskedő, iparos földész, hézimunkás is igyekszik majmolni az ily fajtájú előkelő embereket, 500—600 frt. zongorára semmi, épen semmi, s lelke az egekben röpköd, ha leánya főzés mosás, kenyérsütés sat. munkák helyett megtanul zongorázni, francziául és angolul beszélni, mert ki tudja hogy nem veszi-e majd feleségül valami írnok, vagy tisztviselő, és így tovább fogamzik meg a családokban a viszás állapot. A nőgyűlölő ifjú ember aztán elszörnyűködik 400—500—600 frtos jövedelmének érzetében a házasság gondolatától, nem nősül soha, hanem lesz belőle a világ társadalmi, erkölcsi rendét felforgatni akaró nőgyűlölő agglegény. — S ha aztán kínálnának neki feleségül olyan nőt, aki ugyan nem tud angolul, francziául, nem tud zongorázni és hivalkodni a női divat pompájában, de tuddolgozni és érti a gazdaasszonyi teendőket, s talán nincs oly imádni és csókolni való puha fehér keze, mint a nevelő intézeti elkényeztetett hölgyecskéknek, de nincsenek oly igényei és vágyai sem, kérdés, hogy váljon akadna-e a nőgyűlölő egylet tagjai közt valaki, aki mégis elszánná magát a nősülésre, kétlem hogy igen. Benne is ugyanazok a hibák és a nevelésnek azon hiányosságai megvannak, amiket a nőkben utálnak és megvetnek. — Együtt kell tehát gyomlálni a nevelésből mindent, ami a házas életet kölcsönösen megrontja, s ez egyedül a férfi hatalmában áll, s nem lesz szükség a nőgyűlölő szövetkezetre. Tromf. Különösen Vörösmartyt említhetjük fel, mint kiváló éneklőjét a magyar trónnak. Csak Petőfi nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy a királyságról magasztalólag énekeljen , és ha megtette, csak jakobinus hangon szólt róla. Petőfi nagy republikánus volt! Azonban Vörösmarty is nem kevésbé volt szabadságszerető, csakhogy nem volt képes megválni a királyság eszméjétől, mert ő ki oly jól ismerte és felségesen megénekelte történetünk dicsőbb mozzanatait, s nem látta terhesebbnek a nép sorsát a gyökeres alkotmányos király alatt, mint a reszpublika alatt. De az akkori idők igen szomorúak voltak. A magyar önérzetében mélyen sértve, alkotmányától megfosztva, keserű szívvel gondolt a trónra, hol még a korona sem ragyogott. Vörösmarty szivét is, mint magyar költőét, fájdalmasan érintette a helyzet tudata, — kétszeresen fájón — mert letűnni kelle látnia a fényes magyar királyi trónt — a történelem után szivéhez tapadta kedves tárgyát — nemkülönben az imádott szabadságot is. Okvetlen két érzelem harczolt tehát egymás ellen szivében, a royális és republikánus. És mit tett Vörösmarty, ez a mi jámbor szivü költőnk, — nem tűrhette a két kedvencz eszmének harczát, hanem szépségesen kiegyezteté. — Talált egy igét, mely az ő és vele tán sok más hazafi vérét türelembe varázsolta: „A legelső magyar ember a király.“ Még Petőfi is mosolyogva fogadhatta ez égbe repülő igét. Ez ige egyenesen a magyar nép szivéből van merítve. Magyarrá teszi a királyt, királyivá a népet — egygyé a nemzetet és királyt. De volt is olyan hatása e mondatnak, mint hajdan háborgó népek közt egy olajágé. Amely nemzet királya iránt oly hűséggel viseltetik, mint a magyar, ott nem inog a trón, sem a korona; a hol pedig a trón, korona szilárd, ott biztos a nép jövője is. A magyart hagyományos lovagi hűségéért kénytelen szeretni királya; — a magyar megnyeri szeretetét, ha még annyiba kerülne is; példa reá dicső emlékű Mária Terézia — ki előtt oly feketére festették a magyart, s mindenkép törekedtek elvonni fejedelmi hajlandóságát legvitézebb népétől. — S mi tötént ? fölhangzott a „Máriamur“ — Ausztria megmentetett és Mária Terézia a győzelmek hírére könybe lábadt szemekkel borult e szavakkal férje nyakába : „Ferenczem, hidd el nekem, én jól éreztem, hogy azon embereknek nem volt igazuk, kik magyarjaimat előtted ócsárolták.“ És a magyar meg is marad hűségesnek mindvégig királya iránt — minden viszontagságban, csak az megértse és csak egy kissé mutassa, hogy magyar király. Mig csak „az ezüst Dunának nagy tükörén egy honfiszem pihen, magyar lakik a parton s a hazának csak egy romlatlan gyermeke leszen“ — e daltól fog zengeni a hármas hegy és négy folyam hazája: „Isten segíts ! királyok istene ! Emeld fel hozzád a király szivét; Értelme legyen, mint napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét, Hogy, ki fényben milliók felett van, Legyen dicsőbb erény s hatalomban.“ Rónaky Kálmán: Flórián segíts! Pár héttel ezelőtt két tüzeset merült fel városunkban hevenyében s csakhamar rá e hét folyamán is megkondult a vészharang, tűz támadt s a borzasztó elem két házat hamvasztott el menthetetlenül. Mind a három tűzveszély alkalmával, fájdalom, de való, azon szomorú körülményről kellett meggyőződést szereznünk, hogy a végelgyengülésben haldokló tűzoltóegylet a tűzbiztonság- és tűzoltásnak, jelenlegi állapotában, nem előnyére, hanem határozottan hátrányára, kárára van. Szép, jó és hasznos intézmény a tűzoltóegylet, de csak akkor, ha megfelel igazi czéljának, ha életképes és nem csupán ezim, avagy parádé, mint a csallang a csizmaszáron. Valamikor — nem is olyan nagyon régen, hogy kitörlődött volna már polgártársaink emlékezetéből — a pécsi torna- és tűzoltó egylet nagy port vert fel, de biz csak por is volt ám az a szó szoros értelmében amit produkált, mert csakhamar leszállt a közönyösség utczafolyásába és lett belőle a sár. Eleinte virágzott ez egylet! Séta közben. Csevegi, a kis reporter. Rokonom érkezett a napokban Párizsból, ki az 1848-iki események után külföldre menekült, idegen talajon, idegen kenyéren, idegen emberek közt élt , bejárva a kerek világot, a hosszú idő lezajlása után most látja újra hazáját, az édes anya földet , Magyarországot. Midőn átkelt a határon s magyar földre lépett, leborult és megcsókolta a göröngyöt, aztán köny gördült ki a szeméből, így üdvözölte a rég nem látott hont! Baranyavármegyében ringatták bölcsőjét, Baranya megyének vette is útját s egyenest székhelyére, a szivébe, Pécsre jött és itt ütötte föl sátorát, azután jó rokonhoz illőleg, felkereste kis családunkat. Igaz, hogy én még ez életben soha se láttam, de mint is láthattam volna, hisz ő már 1849-ben elhagyta hazánkat s engem még csak 1860-ban hozott a gólya erre az árnyékvilágra, ' 49 óta nem volt Magyarországon, én meg nem voltam szülőföldem határán túl; mindazonáltal oly jól esett a találkozás, oly jól esett tudnom, hogy a derék 48-as honvéd , rokonom — boldogult atyám vére. Hosszan beszélgettünk s kölcsönösen bevezettük egymást múltjaink csarnokába s kitártuk emlékeinket. Egyik-másik felett elmosolyodtunk, de voltak bizon olyanok is, melyek könyet csaltak szemeinkből. Az öröm és a bánat megosztva jó! Aki keserűt soha sem ízlelt, az nem lel gyönyört az édesben. De hagyjuk ezt. Egy szép napon sétára indultunk s kis körutat tettünk a városban. — Nos, kedves rokon, mit szól városunkhoz ? — Nagyon, de nagyon megváltozott — Meghiszem azt. Azóta sok víz folyt le a Dunán és sok változás, ájulás történt az ősi Sopiánál. A Széchényi-téren vagyunk. Felkiált a rokon: — Nini! Az Öreg szentháromság még most is él s hogy megifjodott. Azt hittem, hogy régen leomlott s helyén díszes emlékszobor emelkedik. Miért is nem teszik már valamelyik templom katakombájába, aztán emelnének helyébe a város valamelyik „nagy“-jának monumentumot. — Mi tagadás benne, ez ideig nem igen van a városnak olyan „nagy“-ja — hacsak a boldogult Nagy Pepi volt polgármester nem, ennek valóban Nagy volt a neve — aki érdemes volna a halhatatlanságra. A mi „nagyijaink még nagyon — „kicsi“-kék! — Emeljenek Szepessynek ! — Szepessy kétségkívül megérdemlené s alapítványából lehetne is emelni dicső monumentumot, de fájdalom mégsem lehet, mert az alapítványon emlékszobor helyett — jogászokat kell emelni. — No ez már más! — Hanem mondja csak kedves rokon, mikor épült ez a rácz-templom? — Hol ? . . . Melyik ? — Ez itt a szemünk előtt. — Bocsánat! Ez nem rácz-templom, ez a belvárosi római katholikus plébánia-templom. Különben Zsolnay Vilmos világhírű majolika-gyárának a kirakata. — Zsivio! Ezt ugyan jól kimaszkírozták, a félvilágért sem ismertem volna rá. — Hát amoda lenn azon a templomon, mit jelent az a síremlék? — Ott nyugszik a mizeriek tornya. — Igen ? . . . No bizon nagyon kívánatos volna, hogy hiábe nem várná az ítéletnapot, hanem mihamarább feltámadna halottaiból, mert nagy hiányát érzi a szem. A főtérről a sétatérre mentünk. Csodálom, hogy az újonan épült községi néptanodáról nem szólt a kedves rokon semmit; én szólhattam volna, de gondoltam magamban : jobb ha nem szólok. — Hát itt mi történik?! Kérdi a rokon, rettenetes nagy meglepetéssel, amint a pusztuló székesegyházra tekint. Hevenyében azt hittem, hogy talán a bosszankodó apostolok megelevenedtek s verik le az állványt s a munkásokat, vagy talán még ennél is nagyobb csuda esett, hogy a rokon oly izgatott csaknem önkivüli állapotba esett. — Mi történik itt ? ! Ismétli a kérdést borzasztó ingerültséggel. — Restaurálják a domot. —• Azám . . . restaurálják ! A mit a török-tatárjárás romba nem döntött, elpusztítják most önkezűleg. S várjon mi lesz Bartatics remek szobraival, a tizenkét apostollal. — Leszállítják őket a magasból. — Aztán mankót adnak a kezükbe, koldus-tarisznyát a nyakukba és útnak eresztik őket. Ugye bár ? . . . Ez barbárság öcsém ! Leültünk egy támlás padra s hogy a mérge csillapuljon megkínáltam a rokont szivarral. Rágyújtott aztán tovább beszélgetőnk. — Kik ezek a rendkívül elegáns, csillogó dámák? Szentül az intelligenczia legfelső régiójából valók. — Nem a. — Ismeri őket ? — Hogyne. — Honnét ? — A „Hattyú“ vasárnapi „elitek ál“-jaiból. — Hát kicsodák ? — Szobalányok! A rokon csaknem sóbálványnyá változott, alig tudott magához térni. — Úristen! milyenek akkor hát a de 1- nők, ha ilyenek a szobalányok? — Valamivel egyszerűebbek. — Fölfordult világ ! Most két teljes ornátusba öltözködött : „d i s z k ö t ó a t“ katonatiszt lépdelt el szemünk előtt — egy hölgynek udvaroltak, még pedig germánul. A rokon ismét megszólalt: — Hát Magyarországon a katonaság németül beszél ? — Igen, a közös hadsereg. — De hisz ezek honvédek! Nem kétfejű sas, hanem magyar korona, magyar czímer ragyog a lövegükön ? — Csakugyan! Hamarjába nem is vettem észre. (Meg voltam egy kissé akadva.) Valószínűleg csak azért beszélnek németül, mert a hölgy nem tud magyarul. — Nem rossz! Tehát honleányaink nem tudnak magyarul. Még nagyobb zavarba estem. Keresztkérdésbe fogott az öreg, akár a sakter-védek a tanukat. Váltig akartam a hibát mentegetni, de csak kibújt a szeg a zsákból, utóbb mégis megmentettem a magyar becsületet. — Nos öcsém ? — Nos hát, úgy áll a dolog, kedves rokon, hogy ez a hölgy nem honleány (pedig az volt, no de szükségből nem vétek hazudni) — hanem német gouvernante. — Az már más! A nagy hazudságra még nagyobbat fújtam, úgy neki tüzesedtem. — Fhü, de forró idő van! — Magam is majd elolvadok. — Jaj, hogy el ne olvadjon kedves rokon, menjünk haza a jó hüs szobába. — Úgy-úgy, menjünk a hűvösre. Nem korrigáltam ki az öreget, pedig hát a „hüs“ meg a „hűvös“ közt fránya-fura nagy különbség van. A viszontlátásig! Kitűnően volt szervezve, ügyes és jeles vezetői voltak. Nagy kontingensét képezte az intelligenczia, mely csudálatos önfeláldozó odaadással fáradott, küzdött az egylet magasztos czéljának sikeres kivitelében s az alsóbb osztályú polgárság buzdulva a nemes példán, valódi lelkesüléssel kötötte oldalára a csákányt és rohant a tüzbe. Nem úgy van most, mint volt régen! Ma, a Misa czigány bandája is több szál legényből áll, mint a tűzoltó-egylet. Tűzoltásról szó sincs! De mint is lehetne? A toronyőr későn veszi észre a tüzet, legtöbb esetben észre sem veszi, hanem mások figyelmeztetik alulról a magas állású férfiút, hogy verje már félre a harangot az Isten szent nevére! A győri inszurgensek módjára összevisszásan felszerszámozott fejetlen gyászvitézek, rendesen akkor érnek a tűz helyszínére, amikor már a ház leégett. Ilyenkor nem marad egyéb hátra, összefecskendezik az oltásban már kifáradt polgárságot, ami összekoczanással, verekedéssel, a tűzoltó eszközök megrongálásával és a tűzoltók hősies megfutamodásával végződik. Íme, ez a jelenlegi „hajdan erős“ tűzoltó-egylet élősdi tengődésének hű képe, a maga igazi megvilágításában. Könnyű belátni, hogy ez így tarthatatlan, e bajon okvetlenül és mondhatni sürgősen kell segíteni. De hogyan ? Aidinger János polgármester, mint az egylet elnöke, minden követ megmozdított, hogy az összeroskadt egyletet újra talpra állítsa, de hiába volt minden jóakaratú ténykedés, mert hát, halál ellen nincs orvosság ! A legutóbbi időkben a város zöld, azaz a tarka asztalán is megfordult a nevezetes kérdés, a város atyái igen jó étvágygyal rágták meg az ügyet, de bit nem emésztették meg. Szóban volt, sőt el is határozták, hogy a torna- és tűzoltóegylet beadja a kulcsot és a város átveszi tücskét-bogarát, pluszát-minuszát, szóval mindenét, aztán házilag kezeli a torna- és tűzoltó-ügyet. Mi történt ez érdemben ? arról hallgat a krónika, mint a Kössi malma Szoboszlón. Mint már e lap hasábjain jeleztetett, ezen átvételi ügynek két más szaga terjedt, ami éppen nem alaptalan s nagyon valószínű, hogy ez hátráltatja a kivitelt. A városnak azonban e késedelem, Isten ne adja, de kimondhatatlanul óriási nagy kárára válhatnék, az esetben, ha a bősz elemek oly haraggal törnének ki, mint a közelmúltban Liptó-Szent- Miklós városában. Legyünk elővigyázók ! Jobb félni, mint megijedni! Addig pedig, mig rendszeres tűzoltóközegeink nem lesznek, Flórián segíts! A dalárda salzburgi időzéséről következőket írják le ha 2 diki kelettel: Tegnap a pécsi daliildának fényes napja volt Salzburgban. Lajos Viktor főherczeg klösheimi palotájában fogadta a dalárdát. E kitüntetést Rohan herczeg, a dalárdának régi pécsi barátja eszközölte ki. A főherczegtől küldött kocsin mentek a dalárda tagjai Klösheimba, hol a főherczeg titkára azzal fogadta őket, hogy jelöljék ki tetszés szerint a termet, ahol leginkább óhajtanak énekelni. Az első emeleten levő pompás nagy termet választották a vezetők. Lajos Viktor főherczeg csakhamar megérkezett a földszintről vendégeivel, nevezetesen Rohan herczegnővel, kit karonfogva vezetett, Thun grófnő, Haubnitz grófnő, Rohan herczeg, O’Donnel gróf, a főherczeg adjutánsai : Szapáry gróf, Kolovinszky gróf s a főudvarmester báró Wimpffen tábornok. Ő fensége helyére vezetvén Rohan herczegnőt, azonnal a dalárda karmesteréhez sietett, köszönte, hogy eljöttek, daczára annak, hogy este hangversenyük lesz. — Nem lesz-e fárasztó a sok ének ? — kérdé, mire Wachauer karmester kifejezte a dalárda örömét a kitüntetés felett. A néphimnuszszal kezdte a dalárda, melyet a főherczeg és vendégei állva hallgattak végig. Már az ének után hangzott a főherczeg elismerő szava. Azután „Dalünnepen“ Them Károlytól, „Irgend und irgend im Wald“ Abttól, „Lehullott a rezgő nyárfa“ s még más három népdal, végül „Ständchen“ Abttól kerültek sorra. Ő fensége elismerő szavait a vendégek egyre ismételték. A „Ständchen“ után a főherczeg Wachauer karmesterhez sietett, a legnyájasabb leereszkedéssel dicsérte a kitűnő hangarányt, a kiváló hangokat, kérdezte, hova utazik még a dalárda, mióta áll fenn ? mondta, hogy a dalárda ő előtte is igazolta kitűnő hírnevét, melyről már tudomással bírt azelőtt is. Sokszorosan köszönte az éneket s meghajtással elbocsátotta a dalárdát. Báró Wimnpffen főudvarmester azonnal a könytárterembe vezette a dalárdát, hol hideg sülttel, sonkával és pezsgővel vendégeltettek meg. A várkapitány utján a főherczeg 100 forintot küldött a dalárda utazási alapjának. A készen álló kocsikon a dalárok visszatértek Salzburgba, ahol fél 8 órakor a Mirabell teremben a hangverseny kezdődött. Itt Rohan herczeg és neje,Thun grófnő, Haubnitz grófnő és báró Wimoffen föudvarmester ismét megjelentek. Rohan herczeg és a föudvarmester kifejezték a dalárdának, hogy ő fensége el volt ragadtatva. A terem telve volt hallgatósággal. Az ovaczióknak nem volt vége hossza, leirhatlan a tetszés, melyben a pécsi dalárda részesült. Gratulálni jöttek a mellékterembe, hol a dalárda a szünetek közben tartózkodott. Rohan herczeg és neje, báró Wimpffen, Degenfeld grófnő , Spengler császári tanácsos, a salzburgi „Liedertafel“ elnöke és számosan. Hofer Károly tenorista különösen tetszett, őt és a karmestert minden ének után kitapsolták. Az előadás végén a közönség nem akart távozni míg az egész dalárda még egyszer meg nem jelent az emelvényen. A hangverseny után fényes vacsora következett. A Liedereuchtafel üdvözlő jeligéje: „Wir geben kund und zu wiesen: Der Mozart 1s euch grüssen“ (Salzburg Mozart város 1 lelke mélyéből megindította a pécsi dalára minden tagját. Köszöntőket mondta a Freieauf, a „Salzburger Volksblatt“ Be.:kesztője a magyar dalra, mely a szived meghódította, Vetter városi tanácsnok magyarok nagylelkűségére, mert a dalár/ az egész jövedelmet a szegények alapja/ ajándékozta és számosan mások. A pécsdalárda örömmel telve utazott másna Münchenbe, az elindulásnál Spengler csáji tanácsos vezetése alatt ismét küldöttné vett búcsút a dalárdától. Münchenben a központi vasút pályaudvarán az ottani magyar egyesület küldöttsége fogadta a „Pécsi Dalárdáit. Itt délelőtt úgy délután szüneteltek s szabad idejüket a város és a nemzetközi kiállítás megtekintésére használták fel a magyar egyesület tagjainak, úgy az ott lakó pénzt honfitársunk Weber Ferencz festő szívélyes vezetése mellett. Augusztus 3-án elhagyta dalárdánk Münchent és Lindaut keresztül Zürichbe utazott, hova 4-é érkezett. el Dalárdánk külföldi útja. E hó 1-én a pécsi dalárda Salzburgban hangversenyzett, előbb azonban Lajos Viktor főherczeg klesheimi kastélyában énekelt. A „Pécsi Figyelő“ eredeti távirata: Linz, augusztus hó 10-én. A „Pécsi Dalárda“ dicsőségteljes útja befejezve. — Mindenütt diadal kisérte. — Zürichben a dalárda rendkívül fényes sikert aratott. Minden oldalról üdvözletek és köszönetek érkeztek a magyar dalok művészi bemutatásáért. Koller egyetemi tanár abbeli meggyőződésének adott elismerő kifejezést, hogy dalegylet soha ily nagyszerű utat nem tett. — Stuttgartból a „Liederkrancz“ igazgatójától testvéri fogadtatásról szóló sürgöny érkezett, bármikor jönnénk is. — Lutzernben Forwaldzen világhírű oroszlánja előtt nemzeti ünnepélyt rendeztek tiszteletünkre. Hangversenyünk alatt a „Hungária“ előtt magyar nemzeti színekben fényes illumináczió volt, pompás babérkoszorút kaptunk gyönyörű szalaggal. A „Liedertafel“ elnöke a banquetten kitűnő pohárköszöntőt mondott, melyben többek közt azt mondta, hogy Lutzernben így dalegylet még soha sem énekelt. Rigin át Zürichbe visszatérve a „Harmonia“ társulat nagy ovácziókkal fogadott. Az ő három és a mi három ezüst serlegünkből egri vörössel vendégeltek meg, — testvérekké lettünk ! A zürichi magyarok remek emberek! — 12-én Győrben hangversenyezünk, az ottani közönség különös kérelmére.— 15-én este 126 órakor haza — Pécsre érkezünk.