Pécsi Figyelő, 1883 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1883-08-11 / 32. szám

Kontra nőgyűlölet. A „Pécsi Figyelő“ 1883. évi 30-ik számában: „Veszprém 1883. évi julius 18. Bessenyei Gyula ideiglenes jegyző“ aláírással, a „V. T. H.“ lapból átvett nőgyű­lölet czimű felhívás, annyira magán hordja az indokolatlan gyűlölet jellegét, hogy azt szó vagy válasz nélkül hagyni nem lehet. — Mielőtt tehát c­áfolatába bocsájtkoznám, az igen tisztelt „nőgyü­­lölő“ urak világra szóló eszméinek, en­gedjenek egy kérdést koc­káztatnom, hogy váljon édesanyjukról vették e példát, a nőgyűlölet társadalmi megtestesülésére, vagy önmaguk által észlelt beható meg­figyelések szüleménye az általuk felvetett szörnyszülött eszme ? Mindnesetre tisz­tázni kell a kérdést, nehogy a példa követőkre találjon, s a világ valamennyi serdülő és házasulandó fér­fi csemetéje az egylet tagjává válván, a világ végle­ges pusztulását vonja maga után, vádolva saját édes szülőjét, hogy miért is adott neki létert ebben a kárhozatos gonosz világba. Lepergessünk elsőben is saját ajtónk előtt, s nézzük közelebbr­ől, hogy valóban ki is az oka annak, hogy a mai világban miért van annyi ferde nőnevelés, és ennek következtében mikér történik annyi sze­rencsétlen házasság, hogy a férjek nem tudván kielégíteni nejük és családjaik luxus igényeit, az öngyilkosságban keres­nek maguknak menedéket. — És vizs­gáljuk továbbá, hogy ezen ferde nevelési iránynak, és ebből fejlődő gonosz álla­potnak, nem a fér­fiak-e a kovácsai ? S nem rajtuk áll-e, hogy ezen viszás és vészthozó állapotnak egyszers mindenkorra véget vessenek, és a világ családerkölcsi rendjét, a maga kerékvágójába visszave­zessék. v Ad rém: Ugyanis a házban a család­­fentartó mindenkor a férj, a­kinek vannak fiai és leányai, a hogy a természet rendje a családot összetákolta. — Ebből követ­kezőleg lesznek a férjnek jogai és köteles­ségei is, melyeket­ gyakorolni és betölteni­­ van hivatva. — Ő teremti a jövedelmet, ő fedezi a kiadásokat, s váljon tudta és beleegyezése nélkül tehet-e a nő gyermekei nevelésénél oly intézkedéseket, melyeket ő nem helyesel. — Bizonnyal nem tehet és nem is tesz. — Már pedig az angol, franczia stb. nyelvek tanítása és zongora ismeret s a mai nevelésnek egyéb nagy úri, grófi és herczegi systemái, a rangkór­­ságnak a gyermekbe való becsepegtetése s egyéb nevelőnői intézkedések; a gyer­mekeknek a szülök általi magáztatása és viszont a szülők ets­­egezése, szóval ferde irányú nevelések nem mehetnek végbe a férj tudta és beleegyezése nélkül, tudo­mása van róla, úgy akarja, hogy gyer­meke nagy úri nevelésben részesüljön, s hogy jó partidét nyerjen sat. S ha tán azt látná, hogy az anya a maga mesterségére tanítja gyermekét, jelesen ha látná, hogy neje a kenyér­sütés, főzés, mosás, vasalás, kertészet, baromfi -­nevelés s egyéb durvább kézi­munkákra szoktatja egyetlen elkényezte­tett leány gyermekét: talán felháborodnék alantas úri természete, s nem tartaná me­gegyeztethetőnek, hogy jegyzői, segéd­­jegyzői, írnoki, napibijnoki, foglmazói és egyéb ily magas állású nagyreményekre jogosult úri állású, ilyetén anyai előre­látással és kézimunkával veszenyettes­­sék. — Pedig a munka adja és teremti a házi boldogságot, jólétet, családi békét és megelégedést. — A kereskedő, iparos földész, hézimunkás is igyekszik majmolni az ily fajtájú előkelő embereket, 500—600 frt. zongorára semmi, épen semmi, s lelke az egekben röpköd, ha leánya főzés mo­sás, kenyérsütés sat. munkák helyett me­gtanul zongorázni, francziául és ango­lul beszélni, mert ki tudja hogy nem veszi-e majd feleségül valami írnok, vagy tisztviselő, és így tovább fogamzik meg a családokban a viszás állapot. A nőgyűlölő ifjú ember aztán elször­­nyűködik 400—500—600 frtos jövedelmé­nek érzetében a házasság gondolatától, nem nősül soha, hanem lesz belőle a világ társadalmi, erkölcsi rendét felforgatni akaró nőgyűlölő agglegény. — S ha aztán kínál­nának neki feleségül olyan nőt, a­ki ugyan nem tud angolul, francziául, nem tud zon­gorázni és hivalkodni a női divat pompá­jában, de tud­­dolgozni és érti a gazda­­asszonyi teendőket, s talán nincs oly imádni és csókolni való puha fehér keze, mint a nevelő intézeti elkényeztetett höl­­gyecskéknek, de nincsenek oly igényei és vágyai sem, kérdés, hogy váljon akadna-e a nőgyűlölő egylet tagjai közt valaki, a­ki mégis elszánná magát a nősülésre, kétlem hogy igen. Benne is ugyanazok a hibák és a nevelésnek azon hiányosságai meg­vannak, a­miket a nőkben utálnak és megvetnek. — Együtt kell tehát gyomlálni a nevelésből mindent, a­mi a házas életet kölcsönösen megrontja, s ez egyedül a férfi hatalmában áll, s nem lesz szükség a nőgyűlölő szövetkezetre. Tromf. Különösen Vörösmartyt említhetjük fel, mint kiváló éneklőjét a magyar trónnak. Csak Petőfi nem tudott megbarát­kozni a gondolattal, hogy a királyságról magasztalólag énekeljen , és ha megtette, csak jakobinus hangon szólt róla. Petőfi nagy republikánus volt! Azonban Vörösmarty is nem kevésbé volt szabadságszerető, csakhogy nem volt képes megválni a királyság eszméjétől, mert ő ki oly jól ismerte és felségesen megénekelte történetünk dicsőbb mozza­natait, s nem látta terhesebbnek a nép sorsát a gyökeres alkotmányos király alatt, mint a reszpublika alatt. De az akkori idők igen szomorúak voltak. A magyar önérzetében mélyen sértve, alkotmányától megfosztva, keserű szívvel gondolt a trónra, hol még a korona sem ragyogott. Vörös­marty szivét is, mint magyar költőét, fáj­dalmasan érintette a helyzet tudata, — kétszeresen fájón — mert letűnni kelle látnia a fényes magyar királyi trónt — a történelem után szivéhez tapadt­a ked­ves tárgyát — nemkülönben az imádott szabadságot is. Okvetlen két érzelem harczolt tehát egymás ellen szivében, a royális és re­publikánus. És mit tett Vörösmarty, ez a mi jámbor szivü költőnk, — nem tűrhette a két kedvencz eszmének harczát, hanem szépségesen kiegyezteté. — Talált egy igét, mely az ő és vele tán sok más hazafi vérét türelembe varázsolta: „A legelső magyar ember a király.“ Még Petőfi is mosolyogva fogadhatta ez égbe repülő igét. Ez ige egyenesen a magyar nép szi­véből van merítve. Magyarrá teszi a királyt, királyivá a népet — egygyé a nemzetet és királyt. De volt is olyan hatása e mondatnak, mint hajdan háborgó népek közt egy olajágé. Amely nemzet királya iránt oly hű­séggel viseltetik, mint a magyar, ott nem inog a trón, sem a korona; a hol pedig a trón, korona szilárd, ott biztos a nép jövője is. A magyart hagyományos lovagi hűségéért kénytelen szeretni királya; — a magyar megnyeri szeretetét, ha még annyiba kerülne is; példa reá dicső em­lékű Mária Terézia — ki előtt oly feke­tére festették a magyart, s mindenkép töre­kedtek elvonni fejedelmi hajlandóságát legvitézebb népétől. — S mi tötént ? föl­hangzott a „Máriamur“ — Ausztria meg­mentetett és Mária Terézia a győzelmek hírére könybe lábadt szemekkel borult e szavakkal férje nyakába : „Ferenczem, hidd el nekem, én jól éreztem, hogy azon em­bereknek nem volt igazuk, kik magyar­jaimat előtted ócsárolták.“ És a magyar meg is marad hűséges­nek mindvégig királya iránt — minden viszontagságban, csak az megértse és csak egy kissé mutassa, hogy magyar király. Mig csak „az ezüst Dunának nagy tükörén egy honfiszem pihen, magyar lakik a parton s a hazának csak egy rom­latlan gyermeke leszen“ — e daltól fog zengeni a hármas hegy és négy folyam hazája: „Isten segíts ! királyok istene ! Emeld fel hozzád a király szivét; Értelme legyen, mint napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét, Hogy, ki fényben milliók felett van, Legyen dicsőbb erény­ s hatalomban.“ Rónaky Kálmán: Flórián segíts! Pár héttel ezelőtt két tüzeset merült fel városunkban hevenyében s csakhamar rá e hét folyamán is megkondult a vész­harang, tűz támadt s a borzasztó elem két házat hamvasztott el menthetetlenül. Mind a három tűzveszély alkalmával, fáj­dalom, de való, azon szomorú körülmény­ről kellett meggyőződést szereznünk, hogy a végelgyengülésben haldokló tűzoltó­­egylet a tűzbiztonság- és tűzoltásnak, je­lenlegi állapotában, nem előnyére, hanem határozottan hátrányára, kárára van. Szép, jó és hasznos intézmény a tűz­­oltó­egylet, de csak akkor, ha megfelel igazi czéljának, ha életképes és nem csu­pán ezim, avagy parádé, mint a csallang a csizmaszáron. Valamikor — nem is olyan nagyon régen, hogy kitörlődött volna már polgár­társaink emlékezetéből — a pécsi torna- és tűzoltó egylet nagy port vert fel, de biz csak p­o­r is volt ám az a szó szoros értelmében a­mit produkált, mert csak­hamar leszállt a közönyösség utczafolyá­­sába és lett belőle a sár. Eleinte virágzott ez egylet! Séta­ közben. Csevegi, a kis reporter. Rokonom érkezett a napokban Pá­rizsból, ki az 1848-iki események után külföldre menekült, idegen talajon, ide­gen kenyéren, idegen emberek közt élt , bejárva a kerek világot, a hosszú idő lezajlása után most látja újra hazáját, az édes anya­ földet , Magyarországot. Midőn átkelt a határon s magyar földre lépett, leborult és megcsókolta a göröngyöt, aztán köny gördült ki a sze­méből, így üdvözölte a rég nem látott hont! Baranyavármegyében ringatták böl­csőjét, Baranya megyének vette is útját s egyenest székhelyére, a szivébe, Pécsre jött és itt ütötte föl sátorát, azután jó rokonhoz illőleg, felkereste kis csalá­dunkat. Igaz, hogy é­n még ez életben soha se láttam, de mint is láthattam volna, hisz ő már 1849-ben elhagyta hazánkat s engem még csak 1860-ban hozott a gólya erre az árnyék­világra, ' 49 óta nem volt Magyarországon, én meg nem voltam szülőföldem határán túl; mind­azonáltal oly jól esett a találkozás, oly jól esett tudnom, hogy a derék 48-as honvéd , rokonom — boldogult atyám vére. Hosszan beszélgettünk s kölcsönösen bevezettük egymást múltjaink csarnokába s kitártuk emlékeinket. Egyik-másik fe­lett elmosolyodtunk, de voltak bizon olyanok is, melyek könyet csaltak sze­meinkből. Az öröm és a bánat megosztva jó! A­ki keserűt soha sem ízlelt, az nem lel gyönyört az édesben. De hagyjuk ezt. Egy szép napon sétára indultunk s kis körutat tettünk a városban. — Nos, kedves rokon, mit szól vá­rosunkhoz ? — Nagyon, de nagyon megváltozott — Meghiszem azt. Az­óta sok víz folyt le a Dunán és sok változás, ájulás történt az ősi Sopiánál. A Széchényi-téren vagyunk. Felkiált a rokon: — Ni­ni! Az Öreg szentháromság még most is él s hogy megifjodott. Azt hittem, hogy régen leomlott s helyén dí­szes emlék­szobor emelkedik. Miért is nem teszik már valamelyik templom ka­takombájába, aztán emelnének helyébe a város valamelyik „nagy“-jának monu­­mentumot. — Mi tagadás benne, ez ideig nem igen van a városnak olyan „nagy“-ja — hacsak a boldogult Nagy Pepi volt polgármester nem, ennek valóban Nagy volt a neve — a­ki érdemes volna a hal­hatatlanságra. A mi „nagyijaink még nagyon — „kicsi“-kék! — Emeljenek Szep­e­ssy­nek ! — Szepessy kétségkívül megérdem­­lené s alapítványából lehetne is emelni dicső monumentumot, de fájdalom­ még­sem lehet, mert az alapítványon emlék­szobor helyett — jogászokat kell emelni. — No ez már más! — Hanem mondja csak kedves rokon, mikor épült ez a rácz-templom? — Hol ? . . . Melyik ? — Ez itt a szemünk előtt. — Bocsánat! Ez nem rácz-temp­lom, ez a belvárosi római katholikus plébánia-templom. Különben Zsolnay Vilmos világhírű majolika-gyárának a kirakata. — Zsivio! Ezt ugyan jól kimaszkí­­rozták, a félvilágért sem ismertem volna rá. — Hát amoda lenn azon a templomon, mit jelent az a síremlék? — Ott nyugszik a mizeriek tornya. — Igen ? . . . No bizon nagyon kí­vánatos volna, hogy hiá­be nem várná az ítélet­napot, hanem mihamarább fel­támadna halottaiból, mert nagy hiányát érzi a szem. A főtérről a séta­térre mentünk. Cso­­dálom, hogy az újonan épült községi néptanodáról nem szólt a kedves rokon semmit; én szólhattam volna, de gondol­tam magamban : jobb ha nem szólok. — Hát itt mi történik?! Kérdi a rokon, rettenetes nagy meg­lepetéssel, a­mint a pusztuló székesegy­házra tekint. Hevenyében azt hittem, hogy talán a bosszankodó apostolok megeleve­nedtek s verik le az állványt s a munkásokat, vagy talán még ennél is nagyobb csuda esett, hogy a rokon oly izgatott csaknem önkivüli állapotba esett. — Mi történik itt ? ! Ismétli a kérdést borzasztó ingerült­séggel. — Restaurálják a domot. —• Azám . . . restaurálják ! A mit a török-tatárjárás romba nem döntött, el­pusztítják most önkezűleg. S várjon mi lesz Bartatics remek szobraival, a tizenkét apostollal. — Leszállítják őket a magasból. — Aztán mankót adnak a kezükbe, koldus-tarisznyát a nyakukba és útnak eresztik őket. Ugy­e bár ? . . . Ez bar­bárság öcsém ! Leültünk egy támlás padra s hogy a mérge csillapuljon megkínáltam a ro­kont szivarral. Rágyújtott aztán tovább beszélgetőnk. — Kik ezek a rendkívül elegáns, csil­logó dámák? Szentül az intelligenczia leg­felső régiójából valók. — Nem a. — Ismeri őket ? — Hogyne. — Honnét ? — A „Hattyú“ vasárnapi „elite­­k á­l“-jaiból. — Hát kicsodák ? — Szobalányok! A rokon csaknem sóbálványnyá vál­tozott, alig tudott magához térni. — Úristen! milyenek akkor hát a d­e 1- nők, ha ilyenek a szobalányok? — Valamivel egyszerűebbek. — Fölfordult világ ! Most két teljes ornátusba öltözkö­dött : „d i s z k ö t ó a t“ katonatiszt lépdelt el szemünk előtt — egy hölgynek udva­roltak, még pedig germánul. A rokon ismét megszólalt: — Hát Magyarországon a katonaság németül beszél ? — Igen, a közös hadsereg. — De hisz ezek honvédek! Nem két­fejű sas, hanem magyar korona, ma­gyar czímer ragyog a lövegükön ? — Csakugyan! Hamarjába nem is vet­tem észre. (Meg voltam egy kissé akadva.) Valószínűleg csak azért beszélnek néme­tül, mert a hölgy nem tud magyarul. — Nem rossz! Tehát honleány­­a­i­n­k nem tudnak magyarul. Még nagyobb zavarba estem. Kereszt­­kérdésbe fogott az öreg, akár a sakter-védek a tanukat. Váltig akartam a hibát mente­getni, de csak kibújt a szeg a zsákból, utóbb még­is megmentettem a magyar becsületet. — Nos öcsém ? — Nos hát, úgy áll a dolog, kedves rokon, hogy ez a hölgy nem honleány (pedig az volt, no de szükségből nem vé­tek hazudni) — hanem német gouver­­nante. — Az már más! A nagy hazudságra még nagyobbat fújtam, úgy neki tüzesedtem. — Fhü, de forró idő van! — Magam is majd elolvadok. — Jaj, hogy el ne olvadjon kedves ro­kon, menjünk haza a jó h­ü­s szobába. — Úgy-úgy, menjünk a hűvösre. Nem korrigáltam ki az öreget, pedig hát a „h­ü­s“ meg a „hűvös“ közt fránya-fura nagy különbség van. A viszontlátásig! Kitűnően volt szervezve, ügyes és jeles vezetői voltak. Nagy kontingensét képezte az intel­­ligenczia, mely csudálatos önfeláldozó oda­adással fáradott, küzdött az egylet ma­gasztos czéljának sikeres kivitelében s az alsóbb osztályú polgárság buzdulva a ne­mes példán, valódi lelkesüléssel kötötte oldalára a csákányt és rohant a tüzbe. Nem úgy van most, mint volt régen! Ma, a Misa czigány bandája is több szál legényből áll, mint a tűzoltó-egylet. Tűzoltásról szó sincs! De mint is lehetne? A toronyőr későn veszi észre a tü­zet, legtöbb esetben észre sem veszi, ha­nem mások figyelmeztetik alulról a magas állású férfiút, hogy­ verje már félre a harangot az Isten szent nevére! A győri inszurgensek módjára összevisszásan fel­­szerszámozott fejetlen gyászvitézek, ren­desen akkor érnek a tűz helyszínére, a­mikor már a ház leégett. Ilyenkor nem marad egyéb hátra, összefecskendezik az oltásban már kifáradt polgárságot, a­mi összekoczanással, verekedéssel, a tűzoltó eszközök megrongálásával és a tűzoltók hősies megfutamodásával végződik. Íme, ez a jelenlegi „hajdan erős“ tűzoltó-egylet élősdi tengődésének hű képe, a maga igazi megvilágításában. Könnyű belátni, hogy ez így tartha­tatlan, e bajon okvetlenül és mondhatni sürgősen kell segíteni. De hogyan ? Aidinger János polgármester, mint az egylet elnöke, minden követ megmozdított, hogy az összeroskadt egyletet újra talpra állítsa, de hiába volt minden jóakaratú ténykedés, mert hát, halál ellen nincs orvosság ! A legutóbbi időkben a város zöld, azaz a tarka asztalán is megfordult a nevezetes kérdés, a város atyái igen jó étvágygyal rágták meg az ügyet, de bit nem emésztették meg. Szóban volt, sőt el is határozták, hogy a torna- és tűzoltó­­egylet beadja a kulcsot és a város átveszi tücskét-bogarát, pluszát-minuszát, szóval mindenét, aztán házilag kezeli a torna- és tűzoltó-ügyet. Mi történt ez érdemben ? arról hallgat a krónika, mint a Kössi malma Szoboszlón. Mint már e lap ha­sábjain jeleztetett, ezen átvételi ügynek két más szaga terjedt, a­mi éppen nem alaptalan s nagyon valószínű, hogy ez hátráltatja a kivitelt. A városnak azonban e késedelem, Isten ne adja, de kimondhatatlanul óriási nagy kárára válhatnék, az esetben, ha a bősz elemek oly haraggal törnének ki, mint a közel­múltban Liptó-Szent- Miklós városában. Legyünk elővigyázók ! Jobb félni, mint megijedni! Addig pedig, mig rendszeres tűzoltó­­közegeink nem lesznek, Flórián se­gíts! A dalárda salzburgi időzéséről következő­ket írják le ha 2­ diki kelettel: Tegnap a pécsi daliil­dának fényes napja volt Salz­burgban. Lajos Viktor főherczeg klösheimi palotájában fogadta a dalárdát. E kitün­tetést Rohan herczeg, a dalárdának régi pécsi barátja eszközölte ki. A főherczeg­­től küldött kocsin mentek a dalárda tagjai Klösheimba, hol a főherczeg titkára azzal fogadta őket, hogy jelöljék ki tetszés sze­rint a termet, a­hol leginkább óhajtanak énekelni. Az első emeleten levő pompás nagy termet választották a vezetők. Lajos Viktor főherczeg csakhamar megérkezett a földszintről vendégeivel, nevezetesen Rohan herczegnővel, kit karonfogva veze­tett, Thun grófnő, Haubnitz grófnő, Ro­han herczeg, O’Donnel gróf, a főherczeg adjutánsai : Szapáry gróf, Kolovinszky gróf s a főudvarmester báró Wim­pffen tábornok. Ő fensége helyére vezetvén Ro­­han herczegnőt, azonnal a dalárda kar­mesteréhez sietett, köszönte, hogy eljöttek, daczára annak, hogy este hangversenyük lesz. — Nem lesz-e fárasztó a sok ének ? — kérdé, mire Wachauer karmester ki­fejezte a dalárda örömét a kitüntetés felett. A néphimnuszszal kezdte a dalárda, me­lyet a főherczeg és vendégei állva hall­gattak végig. Már az ének után hangzott a főherczeg elismerő szava. Azután „Dal­ünnepen“ Them Károlytól, „Irgend und irgend im Wald“ Abttól, „Lehullott a rezgő nyárfa“ s még más három népdal, végül „Ständchen“ Abttól kerültek sorra. Ő fensége elismerő szavait a vendégek egyre ismételték. A „Ständchen“ után a főherczeg Wachauer karmesterhez sietett, a legnyájasabb leereszkedéssel dicsérte a kitűnő hangarányt, a kiváló hangokat, kérdezte, hova utazik még a dalárda, mi­óta áll fenn ? mondta, hogy a dalárda ő előtte is igazolta kitűnő hírnevét, mely­ről már tudomással bírt azelőtt is. Sok­szorosan köszönte az éneket s meghajtás­sal elbocsátotta a dalárdát. Báró Wimnpffen főudvarmester azonnal a könytárterembe vezette a dalárdát, hol hideg sülttel, son­kával és pezsgővel vendégeltettek meg. A várkapitány utján a főherczeg 100 fo­rintot küldött a dalárda utazási alapjának. A készen álló kocsikon a dalárok vissza­tértek Salzburgba, a­hol fél 8 órakor a Mirabell teremben a hangverseny kezdő­dött. Itt Rohan herczeg és neje,­­Thun grófnő, Haubnitz grófnő és báró Wim­offen föudvarmester ismét megjelentek. Rohan herczeg és a föudvarmester kifejezték a dalárdának, hogy ő fensége el volt ragad­tatva. A terem telve volt hallgatósággal. Az ovaczióknak nem volt vége­ hossza, leirhatlan a tetszés, melyben a pécsi da­lárda részesült. Gratulálni jöttek a mellék­terembe, hol a dalárda a szünetek közben tartózkodott. Rohan herczeg és neje, báró Wim­pffen, Degenfeld grófnő , Spengler császári tanácsos, a salzburgi „Liedertafel“ elnöke és számosan. Hofer Károly tenorista különösen tetszett, őt és a karmestert minden ének után kitapsolták.­­ Az elő­adás végén a közönség nem akart távozni míg az egész dalárda még egyszer meg nem jelent az emelvényen. A hangverseny után fényes vacsora következett. A Lieder­euch­tafel üdvözlő jeligéje: „Wir geben kund und zu wiesen: Der Mozart 1s euch grüssen“ (Salzburg Mozart város­ 1 lelke mélyéből megindította a pécsi dalára minden tagját. Köszöntőket mondta a Freieauf, a „Salzburger Volksblatt“ B­e­.:­kesztője a magyar dalra, mely a szived meghódította, Vetter városi tanácsnok magyarok nagylelkűségére, mert a dalár/ az egész jövedelmet a szegények alapja/ ajándékozta és számosan mások. A pécs­dalárda örömmel telve utazott másna Münchenbe, az elindulásnál Spengler csáji tanácsos vezetése alatt ismét küldöttné vett búcsút a dalárdától.­­ München­­ben a központi vasút pályaudvarán az ottani magyar egyesület küldöttsége fo­gadta a „Pécsi Dalárdáit. Itt délelőtt úgy délután szüneteltek s szabad idejüket a város és a nemzetközi kiállítás meg­­tekintésére használták fel a magyar egye­­sület tagjainak, úgy az ott lakó pénzt honfitársunk Weber Ferencz festő szívé­­lyes vezetése mellett. Augusztus 3-án el­­hagyta dalárdánk Münchent és Lindau­t keresztül Zürichbe utazott, hova 4-é érkezett. el Dalárdánk külföldi útja. E hó 1-én a pécsi dalárda Salzburgban hangversenyzett, előbb azonban Lajos Viktor főherczeg klesheimi kastélyában énekelt. A „Pécsi Figyelő“ eredeti távirata: Linz, augusztus hó 10-én. A „Pécsi Dalárda“ dicsőségteljes útja befejezve. — Mindenütt diadal kisérte. — Zürichben a dalárda rend­kívül fényes sikert aratott. Minden oldalról üdvözletek és köszönetek ér­keztek a magyar dalok művészi be­mutatásáért. Koller egyetemi tanár abbeli meggyőződésének adott elis­merő kifejezést, hogy dalegylet soha ily nagyszerű utat nem tett. — Stutt­gartból a „Liederkrancz“ igazgatójá­tól testvéri fogadtatásról szóló sürgöny érkezett, bármikor jönnénk is. — Lutzernben Forwaldzen világhírű oroszlánja előtt nemzeti ünnepélyt rendeztek tiszteletünkre. Hangverse­nyünk alatt a „Hungária“ előtt ma­gyar nemzeti színekben fényes illumi­­náczió volt, pompás babérkoszorút kaptunk gyönyörű szalaggal. A „Lie­dertafel“ elnöke a banquetten kitűnő pohár­köszöntőt mondott, melyben többek közt azt mondta, hogy Lut­­zernben így dalegylet még soha sem énekelt. Rigin át Zürichbe visszatérve a „Harmonia“ társulat nagy ováczi­­ókkal fogadott. Az ő három és a mi három ezüst serlegünkből egri vörös­sel vendégeltek meg, — testvérekké lettünk ! A zürichi magyarok remek emberek! — 12-én Győrben hang­versenyezünk, az ottani közönség kü­lönös kérelmére.— 15-én este 126 óra­kor haza — Pécsre érkezünk.

Next