Pécsi Figyelő, 1893. október-december (21. évfolyam, 79-107. szám)

1893-11-08 / 89. szám

XXI. évfolyam. Pécs, 1893. november 8-án. 89-ik szám. Előfizetési érák: Egész évre . . fi írt — kr. félévre .... 3 » — » Negyedévre . . 1 » 50 « Egy hóra . . — » 50 » Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nád.o®y-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők.Pécsi Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi­ tér 12. és hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatna Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Damján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér), Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír- és könyvkereskedéseiben. Felhívás Jókai Mór tisztelőihez. A Jókai jubileum végrehajtó bizottsága a kö­vetkező fölhívás közlésére kérte föl lapunkat: Ország szerint tudva van, hogy a nemzet koszorús írója Jókai Mór, ötven éves írói pályájának öröm­ünnepét készül megülni. Ez ünnep országos lesz és nem­zeti, és mint egy illatos bokréta lesz oda tűzve a közelgő 1894. esztendő homlo­kára, mert ez év jan­uárius 6-dika lesz a napja. És mind amaz ünneplésnek, me­lyet a működő bizottság e napra tervez, úgyszólván édes és értékes magva lesz az a maradandó emlék, melynek érdeké­ben e sorokkal fordulunk Jókai Mór tisz­telőihez, mely elnevezés alá méltán foglal­ható a nemzet szine-java, rang-, rend- és osztálybeli különbség nélkül. Egy gondolat kapta meg legjobban mind az elméket, a­melyek ez ünnep elő­készítésében részt vettek, a gondolata országos ünnepet ülve emléket is adni e napról és benne egy­szersmind kettős értelmű jutal­mat, az ü­n­n­e­p­l­e­n­dő­n­e­k az ő saját alkotásai révén. Megáldott fejére két ágból fonni ko­szorút : egy ágból, a mely díszíti, és egy­ből, mely védi és óvja. Egy ág az er­kölcsi dísz, egy ág az anyagi jutalom s a kettő ölelkezvén a költő homlokán, hir­desse nemzete háláját s az ő dicsőségét egyben. Állana pedig ez emlék összes ed­digi megirt és ez ünnep lezárá­sáig megírandó munkáinak nem­zeti díszkiadásából. Az egész Jókai, a­mit az ő szelleme ötven év alatt létre­hozott, együtt mint impozáns képe egy nagy pályának, szemünk elé állítva ez óriás, e korszakos munkaerő, ez írói ha­talmasság, e fenomenális pályafutás, mint a költőnek dicsősége és jutalma. Maradandó becsű emlék le­gyen az, a melylyel mi a jubileum nap­ját az irodalom históriájába beiktatjuk. Örök időkre szóló, beszédes mű, a mely a költőről és az ő géniuszát megbecsülő nemzetről több dicsőséget fog hirdetni jövendő századoknak, mint bármennyi lel­kes üdvözlő beszéd, ékes, virágos, ünnepi teszt. Úgy óhajtanak, hogy ezút­tal az összeg, a­melyet várme­gyék, városok, egyesületek, tes­tületek más alkalomkor jubileumi b­a­n­k­e­tt­r­e é­s k­üls­ő c­­if­r­a­s­ág­ok­r­a f­or­d­í­t­a­n­án­a­k, hasznos, érdemes emléknek szolgáljon alapul. Ebből a pénzből készüljön el a díszkiadás, a­melylyel magunkat ajándékozzuk meg és teljen ki az a tiszteletdíj, a­melyet a fél­századon keresztül szünetlenül nekünk dol­gozó költőnek még min­­dig a tartozás ér­zetével átnyújtunk. Mert a kiadás árának a fele fedezze a kiadás költségét, fele pedig le­gyen a költőnek a nemzettől veendő tiszteletdíja. Ezer aláírásra van szükség, hogy e kiadás létrejöhessen; az előfizetés ár 200 frt és így 100.000 frt lesz a tiszteletdíj. Nem kételkedhetünk abban, hogy a­mikor Jókai Mór műveiről van szó, lesz­­ az országban ezer ember, testület ható- s­­­ság, a­ki ezt a nemzeti díszkiadást meg­szerezve, hozzájárul a költő jubileumának méltó megünnepléséhez. Erre az a­l­á­í­r­á­s­r­a, e­r­r­e a sz­ép, nagy és hálás cselekedetre hív­juk fel Jókai Mór tisztelőinek fényes táborát. Néha arra szólítunk benneteket, a magyarok, hogy ajándékot, hogy alamizs­nát adjatok annak, a ki a ti szolgálato­tokban szerzett halhatatlanságot; ezt már megtettétek ti is másokkal, megtették más nemzetek is. Hanem szólítunk arra, szólít­juk a magyar értelmiség világát arra, hogy ketten egymást fölmagasztaljátok; a költő kezetekbe tévén egy nagy élet nagy munkáját, ti pedig a költő kezébe érezte az elismerést. A ki ifjúságunkat bűbájos szavával megaranyozta, aki lelkünket táplálta re­ménytelen időkben; a ki ör­ömünk, a ki gyönyörünk, a ki vigaszunk volt életünk minden szakában; a ki áldásunk volt, megtöltvén a szellem, az erkölcs, a hit, a fölemelkedés, a hazafiság kincseivel a mi szívünk tájait . Gyertek mind, öregek, ifjak, urak, polgárok, hódoljunk neki mi viszont, aranyozzuk meg élete alkonyatát szeretetünk, lelkesedésünk örök ifjúságával. Áldjuk a gondviselést, hogy nekünk adta Jókai Mórt, a­ki a magyar faj min­den fényességével, a nagy talentumok minden varázsával, nemzete büszkesége, idegen népek irigységének méltó tárgya; egy félszázad ragyogványa a magyar iro­dalomban, nyelvünk felvirágzásának egyik forrása, a kinek mesélő ajakán három nemzedék csügg elandalodva, elbűvölve. A „Pécsi Figyelő“ tárczája. Misu. — Z. Miklós, — Bratye Misun­ak valamikor szép birtoka volt, de azt lassan kint elkobozták számtalan vadorzási kihágások fejében. Végre ott hagyta a neje, a fia is ; maga maradt s napszámból tengette életét. A szolgabiró egy ízben azt mondta, hogy Misut vadorzási szenvedélyéből a legjobb eset­ben az akasztófa fogná kigyógyitani alaposan s végképen — más semmi. Szolgabiró barátom csalódott , kigyógyi­­totta Misut az ő szeretett erdeje s annak a va­dászok által nem kedvelt vadja, egy apró fenevad. Misu orvvadász volt, de olyan, a ki csak fajdra utazott. Más vad nem kellett neki. Tényleg ritkaság számba ment amaz ügyes­sége, melylyel a fajd hangját utánozni tudta. Az atyafi nemcsak azzal dicsekedett, hogy a kincstárnak tudja Isten hány ezer forinttal tar­tozik bírságpénzek fejében s két ember élete sem volna elég azt leülni, hanem azzal is, hogy a csalogatásban túl tesz még magán a faj­dón is. Egy napon korán hajnalban kioldalgott az erdőbe, hogy egy fajdot lőjjön. Szép csendesen ballagott, alkalmas rejtek­hely után kémlelődve. Hosszas keresgélés után fölfedezett egy villámsújtotta nagy bükfát, melynek egy oldal­ága ledőlve nyúlott végig a földön, természet­adta rejtekhelyei szolgáltatva. Misu ez ág alá vonult s nagy ügyességgel s lehetőleg zaj nél­kül tisztította ki a kilövést akadályozó ágakat úgy, hogy ő mind­ennek daczára teljesen rejtve maradjon. A leshelyet igy rendbe hozva leült a földre , halgatózni kezdett. A rengetegben mély csend honolt. Minden állat pihent, szunyadott, csak néhány fölzavart madár csicsergett bizonytalanul, álmosan. Az orvvadász ábrázatán önelégült mosoly vonult át, jeléül annak, hogy jól megy minden, mert idejében érkezett a leshelyre. Egyéb dolga nem lévén, bámult maga elé a nagy sötétségbe , kóválygott az esze, rágódott a múlt emlékein s a vége az lett, hogy észre­vétlenül elszunyadott. Szinte ijedten rezzent föl a fülét megütő dürgésre s e pillanattól fogva csupa merő vad­ászszenvedély fogta el s lett tényleg az erdő embere. Megfeszitve figyelt a neszre, hogy megha­tározhassa a valószínű távolságot. A kakas jó messze lehetett, mert dürgése elmosódva hallatszott át. Misu már tudta, hogy áll a dolog s szép lassan, nagy kényelemmel szedte elő a csalc­­sipot. Legelőször is halkan utánozta a lyúk hí­vását. A kakas nem felelt, azért Misu,­tán öt percznyi pauza után, erősebben csalogatott két­szer-háromszor egymásután. A szerelmes madár határozottan felelt. Ugyan­akkor Misu fönt az ágak között halk neszt vesz észre, mintha egy madár vál­toztatná a helyét. A kakas halgatott s Misu tudva a teendő­ket, szintén elhalgatott. Türelme nagy volt. E nemes erényt a kakas nem ismerte, mert egyszerre és sokkal közelebbről kezdett beszél-

Next