Pécsi Figyelő, 1895. október-december (23. évfolyam, 224-299. szám)

1895-12-03 / 277. szám

XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. kedd, december hó 3. 277-ik szám. Előfizetési árak: E 3­ 653 évre . . 10 írt — kr. trei évre . . . .­­ » — » Negyedévre . . 2 » 50 ‹ Egy hóra . . . — » 85 ‹ Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária-utcza 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lalások intézendők.Pécsi Figyelő POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária­ utca 1-iői szám 1. EMELET (hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel a pártegyesülés. Pécs, 1895. december 2. Erősen fenekednek a kormánypárton Kossuth Ferencnek a közjogi ellenzék tömörítésére irányuló törekvései ellen s ezt az egyesülést, mint a tűz és viz szövetségét, eleve halvaszülött ideának hir­detik, mely ha ideig-óráig létre is jöhetne, tartós soha sem lehet, mert magában hordja a bomlás csiráit. Éppen nem csodálkozunk a kormánypárt eről­ködésén, a melylyel oly buzgón iparkodik a kon­kolyhintő szerepét játszani s pártunk híveit min­denféle alaptalan híresztelésekkel tévútra vezetni, a­melyek közt főszerepet játszik az a ráfogás, mintha az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt egy része a klerikális reakció szolgálatába szegődött volna, a­minek folytán ezt a részt egy­szerűen a néppártnak ajándékozza oda, míg a köz­jogi ellenzék másik árnyalatát lefoglalja a maga részére s működésének feladatául a kormány tá­mogatását jelöli ki a néppárt ellen, mert szerinte a közjogi elvek ez idő szerint úgy sem aktuálisak, az aktuális politikában pedig — értsd az egyház­­politikát — a kormánypárt s a függetlenségiek különvált köre úgyis teljes egyetértésben vannak. Ez lenne a legbiztosabb módja a közjogi el­lenzék teljes kiküszöbölésének a magyar parlamenti életből, mert hiába, a függetlenségi törekvések mégis csak legveszedelmesebb zavarai a túloldali urak cirkulusainak, hisz érzik és tudják, hogy a nemzet zöme szivvel-lélekkel együtt érez ezekkel a törekvésekkel s ezeknek a parlamentben való érvényesülését csak a nemzeti akarat meghamisitá­­sával lehetett eddig is meggátolni. Az egységes függetlenségi pártnak a végfel­­oszlás csíráit magában hordó szakadása az egyház­­politikának a kormánypártra nézve egyik legbecse­sebb eredménye volt, mert maguk a szabadelvű egyházpolitikai intézmények a kormánypártnak most is csak úgy kellenek, mint kellettek neki akkor, mikor Irányi Dániel évtizedeken át hasztalanul sürgette azokat: náluk mindennek csak pártpoliti­kai szemüvegen át tekintve van értéke; természe­tes tehát, hogy mikor az egyházpolitikai harcok rájuk nézve legbecsesebb vívmányát, az ellenzék lefegyverzését veszélyeztetve látják, kézzel-lábbal dolgoznak az egyesülés meghiúsításán. Erre a célra leghathatósabb eszköznek látszik az egyházpolitikai torzsalkodások állandósítása, amiben buzgó munkatársa a kormánynak a néppárt, a­melynek agitációja nélkül alig sikerülne a kor­mánypártnak a felekezeti torzsalkodásokat ébren tartani s a maga javára hasznosítani az által, hogy ilykor a figyelmet az ország egyéb vitális kérdéseitől elterelje s a komoly ellenzéket műkö­désében megbénítsa. De hála a józan magyar közvéleménynek, ez a játék nem tarthat sokáig. A magyar nép belátja, hogy most már más feladatokra is kell gondolnia s hogy vannak még fontosabb kérdések is az ál­laméletben, mint az, várjon a párok díszruhában vagy utcai öltözékben jelennek-e meg az anyakönyv­vezető előtt. Ez a köztudat elsodorja a mestersé­gesen felszínen tartott egyházpolitikai viszálykodá­sokat, s ezek hovatovább megszűnnek kamatozó tőkéi lenni kormánypártnak és néppártnak egyaránt. Ily körülmények közt aztán a kormánypárti konkoly sziklára hull s nyomtalanul elvész ; a nem­zeti önállóság iránti aspirációk ereje pedig újból tömör csatarendbe egyesíti a függetlenségi elvek híveit. Hasztalan szítja a kormánypárti sajtó a függetlenségi párt két árnyalata közt a gyűlölség tüzét, a lehetetlennek hirdetett, a rettegett egye­sülés mégis megtörténik s minden ármánykodás mellett sem fog sikerülni a függetlenségi és 48-as pártot, a magyar nemzetnek ezt ez élő lelkiisme­­retét, a föld színéről elterülni. Hogy pedig a most végbemenő egyesülés nem pusztán ideig-óráig tartó barátkozás, hanem a pártegység végleges biztosítása lesz, arról kezes­kedik az egyesülés módja, mely elvi magaslaton áll. A függetlenségi és 48-as párt mindkét ár­nyalata ugyanis egyhangúlag elfogadta az egyesü­lésnek Kossuth Ferenc által szövegezett következő pontozatait: „A függetlenségi és 48-as párt kijelenti, hogy mint eddig, úgy ezentúl is a politikai küzdőté­ren, kizárólag elvi alapon, csak elvekért fog küzdeni; egyedüli célját az elvek diadala képezi. A párt az 1884-ik évi programmen­t­ a maga egészében fen­tart­ja és azt min­den megalkuvás nélkül igyekszik megvalósítani. A párt törekvése oda irányul, hogy az 1848-ik évi törvényhozás elveit az ott kifejezett szabad­elvű irányban érvényre juttassa. A párt mint eddig, ezentúl is küzdeni fog mindazon pártok és kormányok ellen, melyek az 1867. évi 12-ik törvénycikk, valamint az or­szág önállóságát és önrendelkezési jogát sértő törvények fentartását tűzték maguk elé, valamint azon pártok és minden oly törekvés ellen, me­lyek az 1848-ik évi törvényhozás elveivel és szellemével ellenkező irányban haladnak." A párt általában a szabadságnak, a szabad irányú haladásnak, a jogegyenlőségnek megva­lósítására törekszik. Párttagok csak azok lehetnek, kik a párt­­ programmjának, valamint a párt elveinek meg­felelő határozatok ellen sem az országgyűlésen, sem a sajtóban, sem a közélet terén állást nem foglalnak. • Ezeknek kijelentése után a függetlenségi és 48-as párt határozatiig kimondja: azokat, kik ezen elveket vallják, a párt tagjainak tekinti és az itt körülírt elvek alapján kész a függet­lenségi és 48-as párt másik árnyalatával egye­sülni, sőt az egyesülésre a haza, az elvek ér­dekében a függetlenségi és 48-as párt másik árnyalatát ezennel felhívja.“ Hogy pedig az egyesülendő függetlenségi és 48-as párt álláspontja a most keletkezett új nép­párttal szemben is precizírázva legyen, mindkét pártkör egyértelműig kimondotta : „A­kik az egyházpolitikai törvényeknek el­törlését vagy reakcionárius irányban való módo­sítását kívánják, vagy ily törekvéseket támogat­nak, a pártkör tagjai nem lehetnek.“ Az egyesülésnek ily alapokon való létesülése magában foglalja tartósságának biztosítékait is, mert támadhatnak ugyan személyi differenciák, hisz a függetlenségi párt tagjait nem fűzik egybe az érdekeknek oly erős szálai, mint a kormánypár­tiakat, de a pártnak önmagában való meghason­­lása emberi számítás szerint ki lesz zárva. A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Színpadi képek. 1. Az eleven óra. A színpad bejáratánál, amely szellős volta mi­att állandó rémét képezi az énekeseknek, minden este előadás elejétől a végéig öreg kis emberke vigyáz. Évek óta rendes helye ez itt. A színészek „az öreg“-nek hívják, a díszítők, kellékesek és a többi színpadi személyzet pedig „Elek bácsidnak. Egy órával az előadás megkezdése előtt lassan becsoszog a színházi épületbe és leül a színpad kettős ajtaja közé. Szigorú rendelet van kiadva, hogy a színpadra „idegenének tilos a bemenet és az öreg Elek van arra hivatva, hogy felügyeljen e tilalomra. Óh! nagy feladat ez. „Idegen“ , a­ki teljes­séggel nem tartozik a színházhoz. Íme a primadonnák és kóristánok ruhahordozó cselédjei idegenek ugyan, de olyanok, a­kiket be kell bocsátani. Az öreg min­den ellenvetés nélkül nézi őket, amint bagázsijukkal keresztül csörtetnek a szűk bejáraton. Most egy ko­pott ruhájú ifjonc nyitja meg félénken az ajtót. Az öreg felegyenesedik : — Nem szabad a színpadra menni! — Kérem, én segédszínész vagyok ! — Igen, statiszta ! Jól van hát né. S az új jövevényt is bebocsátja. Jönnek mások, nőrokonai egyik másik színész­nőnek. Az ör­eg elmondja, hogy szigorú a tilalom az idegenek ellen. De „sürgős“ dolga van ezzel vagy azzal a kisasszonynyal. Sürgős , az öreg csendesen mosolyog és kitárja az ajtót. Ám a színházi fodrász barátját, ki pajtásával beszélni akar, kérlelhetlen szigorral utasítja vissza. Minden ajtó nyitogatásánál megcsapja testét a hideg. Olyankor felsóhajt. — Beh „eugos“ egy hely et ! Hány esztendeje sóhajtja ! De hát mit csináljon ? Kőmivel­­ dolgozik ugyan most is, de egész télen át nem igen van munka. Régebben évek hosszú során át a színház díszítője volt. Épített fényes palotákat, termeket rendezett be és erdőket varázsolt elő a festett vásznakból. Nem olyan közönséges foglalkozás ez ! Hiszen ott van az egész szomszédsága és hány ismerőse, a­ki csak reá hallgatott, csak az ő tanácsára mentek színházba. Apró szemeivel vígan pislogatva, ezt mondta a szomszédjának: —­ Holnap nagyszerű dekoráció lesz ! És vasárnap este ott volt a karzaton az egész szomszédság. A szép vászon paloták összegyűrődtek, meg­fakultak az esztendők során és a díszítő megránco­sodott, megvénult, felállításuk, elbontásuk közepette. Már nincs elég ereje arra, hogy biztos kézzel emel­jen egy-egy vászon falat, aztán a bőrkötényéből elővett fúrókkal jól oda­erősítse a színpad deszkáihoz. Hanem azért hatalmas ember ő most is. A­kit ő nem szives, azt nem bocsátja be a színpadra. Ku­­ruttyolhat odakünn. És aztán annak a sok színésznek, színésznőnek, mind ő rendelkezik s künn a nézőtéren a látcsövező uraságok, akik a színpadnak háttal állva ostromolták üveg­szemeikkel a páholyok ragyogó leányszemeit, az öreg Elek néhány szavára leülnek szépen s a zsi­bongó, zugó közönség elhallgat. Künn a piaci toronyban hetet harangoznak, a színpadon mindenki kész, a primadonna hoszú uszá­lyát fogja és velős szavakban szidja a színpadot, hogy az milyen poros. A kifestett jelmezbe öltözött színé­szek sétálnak fel és alá, az ügyelő még egyszer meg­nézi, hogy rendben van e minden ? Igen. A pisztoly meg van töltve és a dörgést csináló gépnél fenn van­nak, a holdvilág-fény csináló masina közügyben van és a szalmazsák, a­melyre a hős „két emeletnyi“ magasságból fog ugrani és a mély rohanó folyót képez, lenn van. A súgó háttal áll a függönynek, ásítozva hallgatja, hogy egyik színész mit beszél neki az ő tavalyi vendégszerepléseiről. Ekkor belép a színpadra az öreg Eiek, leemel­vén a kalapját és szelíden, hangosan mondja: — Jó estét adjon isten ! Ez a jelzés minden este az előadás megkezdé­sére, a súgó menekül a várába (a­mely sokszor az egész előadás vára), díszítők sietnek kifelé a színpad­ról, a művészek végsőt köhögnek, a színésznők oda állnak közel az ajtóhoz, a szereplők helyükhöz, az ügyelő megnyomja a villamos csengő gombját. — Fel a függönynyel. Az öreg Elek peddig lassan-lassan visszamegy helyére, leül és bezárja belül a színpad ajtaját. —

Next