Pécsi Figyelő, 1895. október-december (23. évfolyam, 224-299. szám)

1895-10-10 / 232. szám

XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. csütörtök, október hó 10. 232-ik szám. Előzetési árak: Elzász évre . . 10 frt — kr. Fi'évre . . . .­­ » — » Negyedévre . . 2­­­50 .­zer hóra . . . — » 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária -utcza 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével sz­emben, hová az előfizetések és a lap­ok átküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők. Pécsi Figyelő POLITIKAI NAPI­LAP. Szerkesztői Iroda: PÉCSETT, Míma­ utca 1-ső szál I. EMELET Ahová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl A pécsi sertésvész. Pécs, 1895. október 9. (***) A kőbányai sertéstelepeken még a nyár elején kitört sertésvész rémületbe ejtette az ország összes sertéskereskedőit, iszonyú pénzbeli vesztesé­geket okozva nekik a nap nap után történő töme­ges elhullások által. Azóta ez a veszedelem kör­utat tett az egész országban, előpostának küldvén maga előtt a sertés-orbáncot, úgy hogy az egész nyár folyamán napról-napra olvashattuk a lapokban, hogy hol itt, hol ott ütött ki a sertés-orbánc, és vármegyénk községei nagyobbrészt egymásután al­­ispáni rendelettel zár alá lőnek helyezve a sertés­­orbánc miatt. Jött azután nemsokára a valóságos sertésvész, és a szegény falusi emberek egyetlen jószágát, a­miből egy kis télire való került volna, megsemmi­sítette , de a több sertéssel rendelkező gazdáknak is iszonyú károkat okozott és ily módon a vármegye sertésállománya rövid pár hó alatt felére reduká­lódott. Kőbányán azóta megszűnt a sertésvész, a­mennyiben az összes állomány elhullott vagy le­­száratott és körülbelül ilyen állapotnak nézünk el­be mi is, midőn az egyszeri cigánynyal elmond­hatjuk, midőn az utolsó jószága is eldöglött, hogy „hála Istennek, megszűnt már a dög.“ Hogy a sertésvész a vidéken már régibb idő óta grasszál, arról tudomást szerezhetett volna a mi rendőrségünk is, ha hivatalosan nem, hát a lapokból, a­melyek napról-napra hűségesen regisz­trálták, hogy itt meg itt tört ki a sertésvész és a Pécs körül fekvő községekben majdnem minde­nütt fordult elő ilyen eset. Persze, nálunk még akkor nem volt baj, minek lett volna a nagy ap­parátus mozgósítása, mire való lett volna a prae­­ventív intézkedés. Most már tessék segíteni a ba­jon, midőn itt van városunkban, midőn valósággal megfészkelte magát, és abból a nagy sertésállo­mányból, a­mely talán Budapesté után legnagyobb az országban, naponta 20—30 darabot juttat a szappanfőzőnek. Csinálhatják most már a legszigo­rúbb intézkedéseket, állíthatják ki a passzusokat, a sertésvész nem szűnik meg, még akkor sem, ha azt a sok utólagos irkafirkát beadnák a döglődő sertéseknek, a­mit lázas tevékenységgel gyártanak a torony alatt. Eső után köpenyeg — ennyi az egész. A pécsi sertéshizlaló részvénytársaság még idejében átírt a főkapitánysághoz, hogy zárja el a város területét az idegen sertések elől, melyek magukkal hozzák az inficiáló veszedelmet, ne en­gedjék be a beteg sertéseket a pécsi piacra. Persze, a mi rendőrségünk a társaság monopóliumát látta ebben a kívánságban, és az átiratot, a­mely hozzá­értő emberektől eredt, figyelembe nem vette, ad akta tette, és maradt minden a régiben. Persze, ott a­hol csak a legkisebb érzéke van a hatóság­nak az ilyen dolgok iránt, az legelső kötelességé­nek ismeri, hogy legalább a vásárok tartását be­tiltja. És mégis nálunk Pécsett akkor, midőn már a baj megvolt, akkor engedélyezték a pótvásárt, nem törődve a fenyegető veszedelemmel, csak hogy a h­elypénzszedők zsebe teljék. Bizony ez oly köny­­nyelműség volt, melyet jóvá soha és semmiképpen nem tehetnek. Mint fentebb jeleztük, a sertésvészt a vidéken a sertésorbánc terjedése előzte meg. Már ekkor elkövette a mi rendőrségünk a meg nem bocsát­ható mulasztást, hogy megengedte az ilyen serté­seknek piacon való eladását és így lehetővé tette a vésznek más vidékekre történt átplántálását. No de végre, mikor már a baj a nyakunkon volt, mikor éppen a 3—4000 darabot tevő sertés hizlaldás állományban hivatalosan konstatáltatok a sertésvész, akkor csinálták a mi uraink a nagy ribilliót, tele plakátozták a várost sertésvészszel, mintha bizony ezzel meg lehetne akadályozni a vész tova­terjedését. Tehát a vész már meg­volt a mi rendőrsé­günk mulasztása és indolenciája folytán, a sertés­telep igazgatósága tehát, hogy a nagyobb káro­sodásnak elejét vegye, folyamodott a minisztériumhoz a maga sertésállományának idegen helyen való tömeges és egyszerre való értékesítése szempont­jából, hogy reá nézve a zárlat feloldassék. Még a múlt hó 22-én jött meg a miniszter­től a távirati intézkedés, hogy a zárlatot Pécsre nézve ideiglenesen feloldja. Ha ez a távirat ide­jében és azonnal közöltetek volna a sertéshizlal­dával, úgy akkor az ott levő több ezer sertés mint készáru azonnal eladható lett volna. De rendőrsé­günknek kisebb gondja is nagyobb volt ennél, mert csak két nap múlva — csigapostán — ér­tesítette a telep igazgatóságát, a midőn aztán ez a szükséges intézkedéseket megtette, a kocsikat megrendelte, a mivel szintén két nap veszett el,­­ szeptember 26-án, midőn a már eleve eladott árukat szállítani lehetett volna, ekkor konstatálták a városi állatorvosok a sertéskorbáncot, minek kö­vetkeztében a zárlatot újra elrendelték, és így igen természetes, hogy a berakásra kész sertésállomány itt rekedt. Ekkor sürgönyzött a telep igazgatósága a miniszternek, hogy engedje meg a különben is teljesen izolált telepről az egészséges sertések el­szállítását, de felelet máig sem érkezett, így aztán egy hét múlva inficiálva lett az egész telep és tulajdonképpen itt konstatálták először a sertésvészt. A társaságnak, de legkivált az ott levő ser­tések tulajdonosainak tehát megvan a anyagi kára, a­mit a rendőrség összes bölcsessége nem fog pótolni. Azóta aztán a sertésvész állandóan lete­lepedett Pécs városában a rendőrség kiváló gon­doskodása folytán. Naponkint 15—20 sertés köl­tözik jobb hazába, megkárosítva ily módon a szegény lakosságot, a­melyet talán egyetlen jó­szágtól foszt meg. A sertésvész grasszálását azonban a fogyasztó közönség is nagyon érzi a disznóhús, szalonna és zsiradéknak hirtelen felszökött árában. Henteseink már­is biztatnak, hogy két hét múlva az a zsír, a­mit tavaly 52 krajcárjával mértek kilónkint, bizonyára 70 kr. fog lenni, ha nem több. Most aztán a rendőrség dezinfi­álhat, elásat­­hatja az elhullott sertéseket kellő rendőri asszisz­tencia mellett és gyönyörködhetik művében, a­mit éppen ő hozott a város nyakára lassúsága, kése­delmessége és kényelműsége folytán. * A püspököknek a lelkészek részére adott közös utasításait a pécsi püspök, tekintettel egyház­megyéje különös viszonyaira, a következő­ rende­letben egészítette ki. 1. Azok a szülők, kik megelégesznek gyerme­keik puszta polgári anyakönyvi bejegyzésével és makacsul ellenzik azok megkereszte­­lését, a szentségek vételéből kizárandók, s ha a­ ­ „Pécsi Figyelő“ tárcája. Post festa.A (Karcolat.) A színházunk megnyitása alkalmából írott és a pécsi színművészet históriai fejlődését tárgyazó hely­beli s fővárosi hírlapi cikkeket olvasva, arra a ta­pasztalatra jutottam, hogy azok részben felü­letesen, tájékozatlan tollal lettek megírva. Pedig talán érdemes volna e témával bővebben is foglalkozni, talán megérdemli a pécsi régi színészet, hogy a róla historiografice irók ne tekintsék a régi kort a mostani állapotokhoz vezetett korhadt hídnak, amely csak arra való már, hogy az idő egészen megegye ! A pécsi régi színészetnek van elég olyan érdekes alakja, nevezetes pontja, akik és amelyek megérdem­lik, hogy föllebbentsük róluk a porlepte, melyette takarót. Egyik-másik pécsi lap vezér- és tárcacikkekben emlékezik meg a korábbi pécsi színészetről, a fővá­rosi lapok pedig rövidebb hosszabb riportokban írják meg a megelőző pécsi színművészeti viszonyokat kap­csolatosan a jelenlegi nemzeti színház megnyitásának ünnepélyével. A „Magyar Hírlap“ 1. évi október 5 iki, szom­bati számában szintén referál az uj pécsi színház ün­nepélyes megnyitásának aktusáról s egy füst alatt előszedi a feledés homályából a régi pécsi szinigaz- l gatókat is, illetve ezek közül azokat, akik saját ki­s küldött külön tudósítójának épp eszébe jutottak. Rész­­letről, Szigetiről, meg Károlyiról is fölemlíti, hogy még operai előadások is voltak egyidőben Pécs vá­rosában. De hogy kik voltak azok a szerencsétlen vállalkozású színészdirektorok, kiknek agyában az itteni operai előadások ideája megfogamzott, arról hallgat a riport. Pedig hát rosszul eshetett e­g­y v­al­­­a­k­inek ez az agyonhallgatás és kétszerte jobban fájhatott neki, mert eltekintve attól a csekélyke körülménytől, hogy ennek az egyvalakinek va­gyoni bukását jórészben ezek a pécsi operai előadá­sok okozták, s még az illető volt színészdirektor manapság is köztünk él; városunkban a kir. ítélő­tábla másoló szobájában rójja a sorokat. Sokkal jobban ismerik nálunk Bogyó Alajost, semhogy ki ne lehessen találni, kiről akarok most megemlékezni. Thália új csarnokának megnyitása okozta örömbe, az öröm mámorába dehogy akarok ürmöt csöpögtetni e soraimmal, midőn az úgynevezett illetékes köröket Bogyó Alajosra ezúttal figyelmeztetni bátorkodom : csak arról akarom őket meggyőzni, hogy az elisme­rés és a tisztességadás nemcsak a jelent, hanem a múltat is megilleti. Tapsoljunk, ha megérdemlik, a mostaniaknak is, de ne menjünk el néma közönynyel az úttörők rokkant alakjai mellett se. Bogyó Alajos igazgatása alatt működött Pécsett — talán nem túlzók, ha kimondom — az első nagyobb szabású, igazi művészi nívón álló s elfogadható operai­­ társulat, melyben a magánénekeseken kívül tizennégy férfi és ugyanannyi nő karénekes énekelt. Bogyónál voltak: Balázsné Bognár Vilma, Gerecsné, D­á­­­n­o­k­i­n­é énekesnők , L­á­n­g Fülöp baritonista, Bokor bassista, Fekete és maga Bogyó teno­risták. Balázsnénak fizetett 600, — Dálnokinénak 300, — Gerecsnének 400, —Lángnak 500, — Feke­tének 250, — Bokornak 150 forintot havonként. A szintehozott operák közül csak néhányat említek: Zsidónő, Dinorah, Troubadour, Mártha, Sevillai borbély, Bánk­ bán, Hunyady László, Tell Vilmos, Ördög Róbert, Traviata, Borgia Lucre­t­i­a stb. Ez pedig az 1882-ik esztendőben volt Pécsett, mikor sem a kolozsvári nemzeti, sem egyetlen más vidéki színházban operákra szervezett társulatról még csak szó sem volt. Pécsett is csak Bogyó Alajos ál­dozatai tették lehetségessé az operai előadások tartá­sát, ki azelőtt maga is a nemzeti színház kiváló dalműénekese lévén, felhasználta a vele baráti viszony­ban élő fővárosi elsőrangú énekesek és énekesnőknek a budapesti nemzeti színház akkori intendánsával a szerződtetésük körüli differenciákból folyó összekoc­canását, — lehívta őket mihozzánk mesés nagyságú gágék mellett operát énekelni! . . . Persze, mert a jó Bogyónak több volt a lelkesedése, mint a két­szerkettője! . . .* Legyünk méltányosak, legyünk igazságosak. Ismerjük be, hogy rut hálátlanság volt a kir. Ítélő­tábla ősz diurnistája fölött a most lefolyt színház­­megnyitási ünnepségek örömzajában egyszerűen na­pirendre térni , őt mint a pécsi volt szinészdirektorok

Next