Pécsi Figyelő, 1896. január-március (24. évfolyam, 1-75. szám)
1896-01-01 / 1. szám
XXIV. ÁTfolyam. Pécs, 1896. szerda, január Sió 1. 1-ső szám. St«« *e: -*» «rsfc . Egész évre • • 10 írt — kr. Félévre • • • 5 — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — „ 85 „ Egyes szám ára 4 kr. atolléhivatai s PÉCSETT. Mária u. 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária utca 1. sz. I. EMELET hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz föl Dicstelen esztendő. Pécs, 1895. december 81. (***) Rövid órák eltűnésével erre az évre is ráborul a múlt fátyola, amely a szerint, amint a feledés vékonyabb, vagy vastagabb szálaiból van szőve, bocsátja át egyes eseményeinek keserűbb, vagy kevésbé keserű emlékeit. Hosszúra nyúlnék, ha elmélkedni akarnánk a lefolyt év történelméről, melynek cudar volt a kezdete, cudar a vége is. Egy szóval nem tartozik arra a lapra, ahol a boldog évek vannak feljegyezve. A kormánypárt nyomasztó uralma, ez alatt a borravalós rendszer, az egész vonalon az irigységtől gőzölgő haszonvágy, ezek töltik ki az esztendőt. Borravalót kapott újév napján a klubszolga, aki sorra gratulálta a nagyságos honatyákat a szabadelvűpártban ; borravalókat kaptak a nagyságos képviselők, akik meggratulálták Podmanickyt, no ezek nem holmi aprópénzt, hanem olyasvalamit, amiből egy kis észszel lehet pénzt csinálni. Podmanicky, a pártelnök is megkapta a maga borravalóját Bánffytól, sőt Bánffy is Bécsből, ami mindenkor jóindulatú vállveregetésben nyilvánult, mely udvari nyelven annyit tesz: Nem bánom, maradj még egy kissé a nemzet nyakán. Így fog ez menni az idén is, a borravaló megtartja körutazását, az érdekek összetartják a pártot és Magyarország ünnepelheti az ezredévet, mikor már nem szégyen többé a borravalót még gentlemaneknek sem elfogadni. Pedig hát ez nem volt mindig így. Kormánypárt volt Bánffy és Tisza előtt is, ellenzék is volt, de akkor még volt önérzet a képviselőkben, és ha tettek is valamit, ami az akkori fogalmak szerint a „nem illik“ paragrafusaiba ütközött, hát csak titokban tették. És ha kiderült, efféle sápolás, hát az illető gentleman menesztetett a pártból, ha mindjárt miniszter is volt. Ott van a Lónyay esete, akinek az akkor még balközépi Csernátony azt vetette a szemére a Ház nyílt ülésében, hogy nem illik egy miniszternek gazdagodni akkor, amikor a nemzet szegényedik, és Lónyay másnap már nem volt miniszter. Hja, akkor még a Bokrossok faja csak keletkezőben volt. Bizony azóta nagyot fordult az idő kereke. Ha most történnék ilyesmi, Lónyaynak esze ágában sem volna, hogy megbukjék másnapra, hanem egyszerűen egy kis nyílttéri közleményt írna a „Pester Lloyd“-ba: „Der arme Csernatony ist sehr krank“, s így felmentve érzi magát, hogy beteg emberrel komolyan foglalkozzék. De az is megeshetnék, hogy egy törvényszéki ítéletet sóznának Csernátony nyaka közé s bekaszliznák hat hónapi állami kvártélyra. Ezzel rendben volna minden. Lónyay is gazdagodnék tovább, a nemzet is szegényednék egyre. Liberális jelszavakkal való dobálózás mellett romlott levegő nehezül reá az emberek agyvelejére, szívüket pedig a tág lelkiismeret foglalja el. Így aztán az emberek nagy tömege szegődik a kormánypárt táborába, persze nem irigyen, minthogy manapság ingyen nem igen lesz valaki kormánypárti. Ily szomorú viszonyok közt találja az országot a közeljövőben lejárandó kiegyezési és vámszerződés megújítása, esetleg felbontása. Az egész ország, annak majdnem összes lakossága, testületek, kamarák valamennyien az önálló vámterületnek és az önálló bank eszméjének a hívei, csak — szégyenszemre — a pécsi kereskedelmi és iparkamara vált ki a többi e nemű testületek közül, és tegnapi gyűlésében oly értelmű rezoluciót fogadott el, hogy hazánk üdvét, boldogulását az eddigi, tehát a közös intézmények fentartásával véli továbbra is megvalósíthatni. Arad, Kolozsvár, Sopron, Nagy-Várad, csak eléggé kormánypárti emporiumok, és mégis az itteni kamarák az ország teljes gazdasági függetlensége mellett nyilatkoztak. Annál szembetűnőbb tehát a pécsi kamara állásfoglalása, mely csakis úgy magyarázható meg, hogy az egész manőver a legnagyobb titokzatossággal, suba alatt, a nyilvánosság teljes kizárásával történt. E sorok írójának ezelőtt egy hónappal volt alkalma beszélni a pécsi kamara titkárával, aki arra a kérdésre, hogy Pécs utoljára marad-e a többi kamarák közt a megnyilatkozás tekintetében, az volt A „i’etsi figyelő“ tárcája, Kipodka ur medvét lő. Valahonnan Liptóból, a Kriván aljáról került a székely földre Kipodka Flórián ur, mint valóságos m. kir. finánc komiszárius. Telivéri tót származását egész alakja, minden szava azonnal elárulta Lenszőke fejének mellső feléről hatalmas orr nyúlt előre, melynek meggumósodott bibircsókos végét a vörös és kék szin összeolvadása a legszerényebb virágra emlékeztető ibolyaszinre festette s ha hősünk — hisz kardot viselt oda Ián — kedvenc italától, a szilva és több másféle pálinkától nekihevült, úgy piroslott, mint mikor a havasok ormán az esthajnal bibára megtörik. Orra alatt a gyér bajusz szálai merész ívben hajlottak előre, rácsos boltozatot képezve duzzadt ajkai fölött, minek folytán a fókához lehetett volna legtalálóbban hasonlítani ; de miután ilyen exotikus állat tudvalevőleg sem az Olt sem a Feketeügy vizében nem terem — mi meg irtózunk mindentől, ami nem honi— inkább a vidrával hasonlítottuk össze. Idomtalan vastag potroha vékony lábszárakon — de annál hatalmasabb talpakon nyugodott s úgy nézett ki — zöld uniformisáról jut eszembe e hasonlat — mint egy nyílt stráfos görögdinnye, melybe két sodrófa van szúrva. Ezen nem épen Adonisi külsőhöz járult kiállhatatlan modora Mindenütt előtérbe tolta magát. Mindenhez értett fiatal korában kérem patikus-inas is volt — és jobban értett, mint bárki más ! Mindent gáncsolt s a mi főhivatala fontosságának tudatában mindenkivel szerette volna éreztetni hatalmát, így aztán nem csuda, hogy senki sem kedvelte s csakis a „kéz kezet mos“ elvénél fogva — ez t. i. a kis üst és dohánytermelésre vonatkozik — tűrték meg a társaságban, azaz hivták meg „muszájból“ a vadászatra. Mert előre kell bocsátanom, hogy Kipodka Flórián ur szenvedélyes vadász volt. Vadász-élményeinek gazdag tárháza kifogyhatatlannak látszott s habár soha sem járt gimnáziumba, latinul perfekt beszélt. Nagy mondásaiban annyira ment és oly sokszor ismételte hihetetlen kalandjait, hogy — mint már ez a megrögzött hazudóknak szokása — végtére szentül hitte, hogy csakugyan megtörténtek vele. Különösen nagyra volt medvevadászatainak fényes sikereivel! Úgy pufogatta — pohár között — a medvéket, mint a szerénytelenebb vasárnapi puskások szokták laikus körben a nyulakat. És hogy Flórián úr még oroszlánt nem lőtt, annak a rosz külügyi politika az oka: nincs ugyanis gyarmatunk Afrikában . . . Mi ugyan szívesen vettük volna, ha kinevezik akár pénzügyigazgatónak, de a legsötétebb Afrikába. Kipodka úr szavahihetőségének gyenge alapja mellett is feltűnő volt, hogy új otthonában egyetlen medvevadászaton sem vett részt és nem igyekezett babérjait szaporítani, habár fürjészni s nyulászni mindig akadt ideje . . . Mihelyt medvevadászatról volt szó, azonnal akadt valami mulaszthatatlan hivatalos teendője, mindig talált valami elfogadható okot elmaradásának igazolására ; sőt a rosz nyelvek azt is beszélik s a Részé kirurgus eskü mellett állítja, hogy egyszer két nap nyomta az ágyat — betegség ürügye alatt — csakhogy otthon maradhasson. Hanem azért sorsát senki sem kerülheti el s miként még a sédar is elsülhet — Kipodka ur is összekerült a medvével. Az István-napi búcsúra ez kellett. A Nagy Mohos környékén biztosra vettük az eredményt s miután kopókkal akartunk vadászni, már kora hajnalban indul-