Pécsi Figyelő, 1896. január-március (24. évfolyam, 1-75. szám)
1896-02-14 / 37. szám
XXIV. évfolyam. Pécs, 1890, péntek február bő 14. 37-ik szám. órák: Egész évre • ló frt — kr. Félévre • • • 5 — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — „ 85 „ Egyes szdra ára 4 kr. ^’adóhivatal: PÉCSETT. Mária u. 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Szerkesztői Irodai PÉCSEIT, Mária-utca I. sz-1. EMELET hová a lap szellemirészét illető minden közlemény intézendő. Papirgyárosok öröme. Pécs, 1896. február 13. (***) Múlt év végével kaptak a törvényhatóságok közigazgatási bizottságai egy miniszteri „meghagyatik“-ot, hogy ezentúl a szokásos félévi jelentések helyett minden év március havában az elmúlt évre vonatkozólag évi jelentések küldendők be, melyek felöleljék magukba a közigazgatás menetének minden fázisát, a pénzügyeket, gazdasági, ipari, igazságszolgáltatási viszonyokat, és ezzel a „meghagyatik“-kal egyideűleg küldött kérdőívek rovatainak pontos betöltésével akként készítendők el, hogy minden miniszteri tárca megkapja a maga illetőségét a sok irkafirkából, melyet aztán elhelyeznek az illető minisztérium levéltárában, míg rá nem kerül a sor a kiselejtezésre, hogy a sajtosok is hozzájussanak imigy egy kis olcsó takaró papiroshoz. Volt alkalmunk hallani úgy a vármegyei, mint a városi közigazgatási bizottsági üléseken eme rendeletnek a célszerűtlenségét, kivihetetlenségét és a szerfölötti munkaidő, — tehát pénzpazarlást is, melylyel annak effektuálása jár. De hát azért alárendelt hatóság a közigazgatási bizottság, hogy teljesítse azokat a kötelességeket, melyeket onnét felülről reá mérnek. Az új munkarend pedig a következőket kívánja meg. A bizottság előadói (vannak pedig ilyenek nyolcan) megcsinálják (ha tudják) a maguk terjedelmes jelentéseit , kitöltik az egyenként több százra menő kérdő pontokat és ezeket ellátják saját előadói véleményükkel. Ha készen vannak vele, 20 —20 példányban, mert rendesen ennyi tagja van a közigazgatási bizottságoknak, sokszorosíttatják, és ezután következnék azok tárgyalása. Itt már aztán meg lehet kissé állapodni. Tudvalevőleg a bizottsági előadók nem rendelkeznek külön irodával, vagy ha némelyiknek van is ilyen, úgy az eléggé el van foglalva a folyó munkákkal. Nem marad egyéb hátra, mint az amúgy is elégtelen városi, vagy megyei iroda személyzetet kell megterhelni a nyolc előadónak egyenkint 8—10, vagy tán több éves jelentéseinek lemásolásával, sokszorosításával, hogy a bizottság tagjai kellően tanulmányozhassák. Mily temérdek pénzbe kerül tehát a dolog csak eddig is. De hát menjünk tovább. A bizottság tagjai megkapják egyenként a nyolc darab jelentést, lehet valami 70 sűrűn telektív. Most tessék ennek neki feküdni — ha lelkiismeretes ember a bizottsági tag — tanulmányozni és megalkotni a maga külön véleményét például a fölött a kérdés fölött, hogy miért szaporodnak a börtönök lakói? Mi az oka a nép elszegényedésének ? a kivándorlásnak ? a nagy gyermekhalandóságnak ? Tegyük föl, hogy minden egyes bizottsági tag a rendelkezésére álló időt, éjjelt-nappalt, fölhasználta a tanulmányozásra, megalkotta a maga véleményét, a kitűzött időben elkövetkezik albizottság által fölküldendő főjelentés összeállítása, megszövegezése. A tanácskozás eltarthat 7—8 napig s mire készen vannak az anyaggal, lesz megint dolga az irodáknak a százéves jelentésnek nyolc példányban való elkészítésével, hogy a vármegye, vagy város állapotáról hű képet nyerjen a kormány, ha ugyan ott volna valaki, aki ezt a sok irka-firkát elolvasná ? ! Pedig hát minderre semmi szükség. Dicső belügyi kormányunk, mely a legprimitívebb fogalmával sem bir a komoly munkának, hogy valamit dolgozni látszassák, hát sorra plagizálta a Bach-rendszer rendelet gyüteményét. Mivel pedig ebből az anyagból már teljesen kifogytak, elővették a múlt századbeli H. József korából való rendelet gyűjteményeket és ebből puskázták ki ezt a legújabb abszurdumot. Tudvalevőleg II. József tíz kerületre osztotta az országot. Egy-egy ily kerületi főnöknek volt kötelességévé téve, hogy hasonló kaliberű jelentést küldjön magának a „Pécsi Figyelő“ tárcája Változás. — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. — Irta : Honthy István. Egy kocsi robogott el az ablak alatt. Erzsi egy pillanat alatt eldobta kezeiből a hímzést, melyen előbb szorgalmasan dolgozott s oda futott az ablakhoz. 8 e közben kipirult arccal szólt be valakihez a közbenyiló szobába. — Mama, édes mama, hamar ő jön. Az ablakon keresztül azonban nem lehetett mást látni, mint egy kis porfelhőt, amit a tovarobogó kocsi hagyott maga után. A másik szoba ajtaján megjelent egy jóságos arcu, éleskorú asszonyság, kezében egy nyitott könyvvel, melyből bizonyra figyelmesen olvasott előbb. Mosolyogva fedde meg a leányt. — Ugyan mert háborgatod az embert? Hisz én semmit se láttam. — Én sem, édes mama. De ő volt hidd el. Most kell haza jönnie. S ezzel újra oda fordult az ablakhoz s figyelmesen hallgatózott. — A kocsirobogás mintha megszűnt volna. — Hallod ? Most állt meg a kocsi, ő az, ő az! A jóságos arcú asszony még mindig mosolygott. S a leány oda szaladt hozzá, körülölelte s keblére vetté az arcát. — Édes mama, hogy örülök ! — Jó, kedves leányom, de hát mi oka ennek a nagy örömnek ? , — Mi oka ? Óh, te mama, de különös kérdés ! Hogy ne örülnék, mikor ő hazajön ? ! Tudod-e, hogy három éve nem láttuk egymást ? Én még kis leány voltam, ő meg csak tacskó gyerek. Azóta megnőttem én is, ő is megemberesedett. Hiszen mondta Éva néni, hogy mikor tavaly fenn volt nála Pesten, milyen nagy volt, úgy kellett lehúznia magához, hogy megcsókolhassa. Aztán bajusza is van már. Szóval egész ember . . De egyszerre összekapta piros ajkait s újra az anya keblén keresett bűvhelyet. Mert az most már nem mosolygott, hanem vizsgálva nézett az arcára, amint nagy lelkesedéssel beszélt. S aztán megsimogatta a keblén nyugvó szőkefürtös fejet. — Leány, leány, nagyon is elragadtatol. Hiszen megnőttetek mind aketten ; nem a régi játszótársak vagytok már, hanem legfeljebb jó ismerősök. No de nem tanítalak. Tudom, hogy az én Erzsiként komoly kis leány s tud okosan is gondolkozni. Most pedig folytasd a munkádat. Délutánra megígérte Éva néni, hogy átjönnek az ifjú úrral. Okosan kell ám magadat viselned ! Okosan ! Ezen az egy szón sokáig eltöpreng a leány, mikor anyja magára hagyja. Hát mostani viselkedése nem volt okos ? Hát nem ülik talán, hogy örüljön annak hazaérkezzen, kivel gyermekkori játszótársak voltak, együtt jártak az iskolába s együtt futkároztak erdőben, mezőben. Igaz, hogy annak már nagy ideje. Azóta ő már elvégezte a jámbor apácanénikeknél a növeldei tanulmányokat s itthon most édes anyjának a házi dolgokban segítője, jobb keze. Mert édesanyja egyedül van a kis gazdaságban, hisz apját régen eltemették. Együtt öntötték sírján a virágokat gyermekkorukban ő vele, most mégse fogadhatná örömmel, hogy újra látja ? Mert nézett rá anyja olyan vizsgálva, olyan különösen, mikor dicsérte ? Hát nem igaz ? Hiszen már férfi lett, egy pár esztendő múlva bevégzi tanulmányait s haza jön fiskálisnak. És akkor meg is házasodhatik. Ekkor csak félrecsuszamlik a tű a hímzésen s a leány szisszenve kapja be egyik ujját ajkai közé. S még meg is rázkódik utána. Nevetséges ! Hogyan is gondolhat erre ? ő házasodnék meg ? Hiszen még gyerek, nem is kapna leányt a városban. Alig ismeri már itthon valaki. Bizony nem is szép tőle, hogy évekig se néz haza s a szegény Éva néni, az anyja, ha látni akarja, fel kell fáradnia hozzá abba a rengeteg nagy városba. Majd meg is pirongatja ezért, csak jöjjön el délután ! És várja. Délután felölti magára azt az otthonkáját, amelyiknek a színe a legkedvesebb