Pécsi Figyelő, 1896. április-június (24. évfolyam, 76-147. szám)

1896-04-01 / 76. szám

XXIV. évfolyam. Pécs, 1896. szerda, április hó 1. 76-ik szám. előíleí- is­­ .árak: Egész évre • • 10 írt — kr. Félévre ■ • • 5 .. — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — „ 85 „ Egyes szám ára 4 kr. Oadóhivatal: PÉCSETT. Mária­ u. 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária­ utca 1. sz. I. EMELET hová a lap szellemi részét illető minden közlemény int­zendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz fél 42—58. Pécs, 1896. március 31. (***) Áprilisi tréfát engedett meg magának az osztrák kvóta­bizottság, ugyanis azt ajánlja, hogy jövőben Magyarország a közös kiadásokhoz 42 százalékkal, tehát tíz százalékkal többel járuljon, mint eddigelé. Bár ha egy Bánffy-kormány ül is most a hatalom polcán, annyit nem vagyunk ké­pesek róluk sem föltételezni, hogy bele­menjenek e majdnem hazaárulással határos egyesség elfogadásába. Sőt tovább megyünk, még Lajthántúli sógoraink őszinteségében sem bízunk, hogy ők csakugyan komolyan akarnák tőlünk a 42 %-os hozzájárulást, hisz ha ez elfogadtatnék, akkor rövid tíz esztendő múlva nem maradna ezen a föld­területen, a­ki nem hogy a 42 hanem még a 2 %-ot is megfizetné. Persze, az osztrák sógor a jólelkű­­szeres szisztémáját követi, a­ki kétszeres árra kitartja portékáját, hogy örömet okoz­zon vele a vevőnek, midőn a hosszas alku­­vás során valamicskét enged belőle. Éppen azért az osztrák hősködéseket kellő mér­tékükre leszállítva, csak annyit kell kon­statálnunk, hogy igenis, az osztrákok na­gyon is akarják a Magyarország által fizetendő kvótának valamelyes följavítását, például évenkint négy-öt milliócskát, azon­ban ha ők egyszerre és őszintén kirukkol­nak követelésükkel, hát félnek tőle, hogy mi újólag lealkuszszuk és marad minden a régiben.­­ A dolog teljesen analóg azzal az eset­tel, midőn az ószeresnek eladó portékája van és egy kétségbeesett vevő, a­ki nagyon meg van szorulva, alkuszik reá erősen. Mai politikai helyzetünkben Ausztria játsz­­sza az ószeres szerepét, Magyarország pe­dig alkuszik erősen, csakhogy azt a por­tékát, az utóbbi kiegyezést, minden elfo­gadható áron megszerezhesse. Csupán arról az egy körülményről feledkeztek meg intéző és alkudozó állam­­férfiaink, hogy nem okvetlenül szükséges ám, hogy valaki megvegye azt a portékát, a­mit az ószeres kínál. „Drágán méred, — tartsd meg magadnak“, — mondhatja reá a vevő. Éppen így tehetünk mi Ausztriá­val. Hisz nem nekünk van szükségünk az ő portékájukra , a kiegyezésre, hanem el­lenkezőleg,­­ nekik fáj a foguk a mi pénzünkre, nekik áll ez érdekükben, hogy a kompakt magyarság megtartani segítse a konglomerát birodalom nagyhatalmi ál­lását. Félre tehát a nagyképűsködéssel, le­gyünk őszinték, és mondjuk meg a szom­szédnak, hogy elég volt a herce-hurcából, ha neked nem tetszik a régi kvóta, ha te jövőben is ráadásul ezért az évenkint ne­ked ajándékozott milliókért zsírunkon akarsz élni és államférfiaink balekségét fölhasz­nálva, rossz vám- és kereskedelmi szerző­dések révén minden feleslegünket elszeded magadnak, nos hát akkor maradj magad­nak, mi fölmondjuk a barátságot, lehetünk jó szomszédok, ha te is akarsz, de a ma­gunk háza előtt mi magunk óhajtunk sö­pörni. A kvóta kérdése nem párt­kérdés. Ennél Ausztria szemben fogja találni ma­gát az egész Magyarország közvéleményé­vel, ellenzékkel úgy, mint kormánypárttal; ennélfogva üres rakéta puffogtatás az, a­mit a Lajthántúli urak megcselekedtek, föltéve persze, ha a mi intéző férfiaink nem engedik magukat rászedetni az osz­trák hencegő követelésektől, hanem mere­ven tartják magukat és ha kenyértörésre kerül a dolog, biztosra veszszük, hogy ép­pen osztrák részről lesznek rajta, nehogy Magyarország a perszonál­unió talajára lépjen. Pedig bármiként cselekszenek, ennek előbb-utóbb be kell következni. Részünkről persze annak örvendenénk legjobban, ha minél előbb visszanyernénk önrendelkezési jogunkat, a­milyennel még a kis Monte­negro is bír, csupán az uralkodó személye lenne a közös ügyünk, másban mindenben a magunk akarata szerint cselekednénk. Meg vagyunk róla erősen győződve, hogy sok küzdelmünkbe fog ez kerülni, de előbb-utóbb kivívjuk törvényes jogainkat, ha még annyi ármánynyal és árulással kell szembeszállanunk, mint már 370 esztendő óta részünk volt. Ha azonban osztrák szomszédaink azt a prést szorítják, a­me­lyik úgyis ontja nekik az áldást és életet, magukra vessenek, ha a régóta toldozott­foltozott szerkezet fölmondja a szolgálatot ! „Pécsi Figyelő“ tárcája. Áprilisi történet. — Csöndesen Hektor ! maradj nyugton ! Te pedig, kedves Oszkár, ne is bederü­s rá ! Ez nem bánt. Lépj csak be bátran. — Te könnyen beszólsz, mert téged ismer, de nekem, azt hiszem, mégis csak jobb lesz egy kicsit vigyáznom. — Bohóság! — nevetett föl Lajos. — Ismétlem, nem bánt. De ha nem hiszesz ne­kem, akkor vezetni foglak. Oszkár csakugyan félt beljebb lépni magában, és az ő helyén alkalmasint olva­sóink is féltek volna, mert a jövevényt meg riasztó kutya nagy, fekete állat volt, olyan fogsorral, hogy maga Girardi is megirigyel­hette volna (Bizony olyan tündöklő fogsornak legalább is kétszáz forint az ára.) Aztán, amikor Oszkár benyitott, hirtelen felszökött és­­forgott. Nem csoda, ha a vendég nem bízta i­agát az ő kegyelmére, habár a kutya szép lassan újra lefeküdt és sem gazdájával, sem vendégével nem törődött többet. — Ugyan Lajos, hogy tarthatsz ilyen szörnyeteget a házadban ? — kérdé Oszkár (a fontosabb tárgyakon szivarfüst mellett át­esve) barátját, a­kivel évek óta nem látták egymást. — Ha te az én Hektoromat becsmérlőd, — viszonzá Lajos, — akkor igazságtalanul ítélsz — Hogyan ? — Mert ő nem becsmérlést érdemel, hanem a legnagyobb dicséretet. Hű barátom­nak bizonyította be magát. — Ugyan mi barátságot tehetett veled ? — Aligha hiszed el : százezer forintot mentett meg énnekem. Oszkár hitetlenül nézett barátjára , de annak arca azt bizonyította, hogy komolyan beszél. — Mondd el hát ezt a különös törté­netet. — Vigyázz ide, elmondom. * Tudod, hogy évek előtt társulati pénz­­tárnok voltam. Hivatalaink a betöréstől oly kevéssé voltak biztosak, hogy én abban a vasas pénztár dacára­­ nem örömest hagy­tam egy fillért sem. A szomszédságban ügye­sen végrehajtott tolvajságok fordultak elő, a­mi engem aggodalomba ejtett. Egy éjjel csakugyan betörtek hivata­lunkba, a pénztárt fölfeszítették és tartalmát elvitték. Szerencsére, a tolvaj urak nem ta­láltak benne többet, mint néhány régi susz­ter-tallért, de az szöget ütött a fejükbe, hogy a betörés előtti napon nagy összeget kaptunk és nem lehetett tudni, vájjon a gonosztevők nem bírtak-e tudomással erről, vagy tán csak esetleg tekintenék be épp ezen az éjszakán. Én elég óvatos voltam a pénzt saját laká­somra vinni, a­helyett, hogy a vén pénztárra bíztam volna. De ha a tolvajok tudták, hogy pénzt kaptunk, félni lehetett attól, hogy más­kor is megtudják és ha nem találnak mit sem az irodában, egyszerűen betörnek az én lakásomra. Javasoltam az igazgatónak, hogy vegyen új, biztos pénztári szekrényt s állít­son fel éji őrt, mert lesz a mi kis városunk rendőrségére bajos dolog támaszkodni. De a mi öreg fiskálisunk úgy vélekedett: nem valószínű, hogy a betörők ugyanegy helyet másodszor is meglátogassanak, sőt jobb is lesz, ha a pénzt többé nem hordozom haza, hanem beteszem az ócska pénztárba. Az igazgatótanács is ezen a nézeten volt s ne­kem nem maradt más, mint remélnem a leg­jobbat. Sajnos, nekem lett igazam, nem a vén fiskálisnak. Egy hét múlva százezer forintnyi bankjegyet kaptam kézhez. Kétségbe estem, nem tudva, mittevő legyek. Az igazgatója-

Next