Pécsi Figyelő, 1896. április-június (24. évfolyam, 76-147. szám)
1896-04-01 / 76. szám
XXIV. évfolyam. Pécs, 1896. szerda, április hó 1. 76-ik szám. előíleí- is .árak: Egész évre • • 10 írt — kr. Félévre ■ • • 5 .. — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — „ 85 „ Egyes szám ára 4 kr. Oadóhivatal: PÉCSETT. Mária u. 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária utca 1. sz. I. EMELET hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intzendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz fél 42—58. Pécs, 1896. március 31. (***) Áprilisi tréfát engedett meg magának az osztrák kvótabizottság, ugyanis azt ajánlja, hogy jövőben Magyarország a közös kiadásokhoz 42 százalékkal, tehát tíz százalékkal többel járuljon, mint eddigelé. Bár ha egy Bánffy-kormány ül is most a hatalom polcán, annyit nem vagyunk képesek róluk sem föltételezni, hogy belemenjenek e majdnem hazaárulással határos egyesség elfogadásába. Sőt tovább megyünk, még Lajthántúli sógoraink őszinteségében sem bízunk, hogy ők csakugyan komolyan akarnák tőlünk a 42 %-os hozzájárulást, hisz ha ez elfogadtatnék, akkor rövid tíz esztendő múlva nem maradna ezen a földterületen, aki nem hogy a 42 hanem még a 2 %-ot is megfizetné. Persze, az osztrák sógor a jólelkűszeres szisztémáját követi, aki kétszeres árra kitartja portékáját, hogy örömet okozzon vele a vevőnek, midőn a hosszas alkuvás során valamicskét enged belőle. Éppen azért az osztrák hősködéseket kellő mértékükre leszállítva, csak annyit kell konstatálnunk, hogy igenis, az osztrákok nagyon is akarják a Magyarország által fizetendő kvótának valamelyes följavítását, például évenkint négy-öt milliócskát, azonban ha ők egyszerre és őszintén kirukkolnak követelésükkel, hát félnek tőle, hogy mi újólag lealkuszszuk és marad minden a régiben. A dolog teljesen analóg azzal az esettel, midőn az ószeresnek eladó portékája van és egy kétségbeesett vevő, aki nagyon meg van szorulva, alkuszik reá erősen. Mai politikai helyzetünkben Ausztria játszsza az ószeres szerepét, Magyarország pedig alkuszik erősen, csakhogy azt a portékát, az utóbbi kiegyezést, minden elfogadható áron megszerezhesse. Csupán arról az egy körülményről feledkeztek meg intéző és alkudozó államférfiaink, hogy nem okvetlenül szükséges ám, hogy valaki megvegye azt a portékát, amit az ószeres kínál. „Drágán méred, — tartsd meg magadnak“, — mondhatja reá a vevő. Éppen így tehetünk mi Ausztriával. Hisz nem nekünk van szükségünk az ő portékájukra , a kiegyezésre, hanem ellenkezőleg, nekik fáj a foguk a mi pénzünkre, nekik áll ez érdekükben, hogy a kompakt magyarság megtartani segítse a konglomerát birodalom nagyhatalmi állását. Félre tehát a nagyképűsködéssel, legyünk őszinték, és mondjuk meg a szomszédnak, hogy elég volt a herce-hurcából, ha neked nem tetszik a régi kvóta, ha te jövőben is ráadásul ezért az évenkint neked ajándékozott milliókért zsírunkon akarsz élni és államférfiaink balekségét fölhasználva, rossz vám- és kereskedelmi szerződések révén minden feleslegünket elszeded magadnak, nos hát akkor maradj magadnak, mi fölmondjuk a barátságot, lehetünk jó szomszédok, ha te is akarsz, de a magunk háza előtt mi magunk óhajtunk söpörni. A kvóta kérdése nem pártkérdés. Ennél Ausztria szemben fogja találni magát az egész Magyarország közvéleményével, ellenzékkel úgy, mint kormánypárttal; ennélfogva üres rakéta puffogtatás az, amit a Lajthántúli urak megcselekedtek, föltéve persze, ha a mi intéző férfiaink nem engedik magukat rászedetni az osztrák hencegő követelésektől, hanem mereven tartják magukat és ha kenyértörésre kerül a dolog, biztosra veszszük, hogy éppen osztrák részről lesznek rajta, nehogy Magyarország a perszonálunió talajára lépjen. Pedig bármiként cselekszenek, ennek előbb-utóbb be kell következni. Részünkről persze annak örvendenénk legjobban, ha minél előbb visszanyernénk önrendelkezési jogunkat, amilyennel még a kis Montenegro is bír, csupán az uralkodó személye lenne a közös ügyünk, másban mindenben a magunk akarata szerint cselekednénk. Meg vagyunk róla erősen győződve, hogy sok küzdelmünkbe fog ez kerülni, de előbb-utóbb kivívjuk törvényes jogainkat, ha még annyi ármánynyal és árulással kell szembeszállanunk, mint már 370 esztendő óta részünk volt. Ha azonban osztrák szomszédaink azt a prést szorítják, amelyik úgyis ontja nekik az áldást és életet, magukra vessenek, ha a régóta toldozottfoltozott szerkezet fölmondja a szolgálatot ! „Pécsi Figyelő“ tárcája. Áprilisi történet. — Csöndesen Hektor ! maradj nyugton ! Te pedig, kedves Oszkár, ne is bederüs rá ! Ez nem bánt. Lépj csak be bátran. — Te könnyen beszólsz, mert téged ismer, de nekem, azt hiszem, mégis csak jobb lesz egy kicsit vigyáznom. — Bohóság! — nevetett föl Lajos. — Ismétlem, nem bánt. De ha nem hiszesz nekem, akkor vezetni foglak. Oszkár csakugyan félt beljebb lépni magában, és az ő helyén alkalmasint olvasóink is féltek volna, mert a jövevényt meg riasztó kutya nagy, fekete állat volt, olyan fogsorral, hogy maga Girardi is megirigyelhette volna (Bizony olyan tündöklő fogsornak legalább is kétszáz forint az ára.) Aztán, amikor Oszkár benyitott, hirtelen felszökött ésforgott. Nem csoda, ha a vendég nem bízta iagát az ő kegyelmére, habár a kutya szép lassan újra lefeküdt és sem gazdájával, sem vendégével nem törődött többet. — Ugyan Lajos, hogy tarthatsz ilyen szörnyeteget a házadban ? — kérdé Oszkár (a fontosabb tárgyakon szivarfüst mellett átesve) barátját, akivel évek óta nem látták egymást. — Ha te az én Hektoromat becsmérlőd, — viszonzá Lajos, — akkor igazságtalanul ítélsz — Hogyan ? — Mert ő nem becsmérlést érdemel, hanem a legnagyobb dicséretet. Hű barátomnak bizonyította be magát. — Ugyan mi barátságot tehetett veled ? — Aligha hiszed el : százezer forintot mentett meg énnekem. Oszkár hitetlenül nézett barátjára , de annak arca azt bizonyította, hogy komolyan beszél. — Mondd el hát ezt a különös történetet. — Vigyázz ide, elmondom. * Tudod, hogy évek előtt társulati pénztárnok voltam. Hivatalaink a betöréstől oly kevéssé voltak biztosak, hogy én abban a vasas pénztár dacára nem örömest hagytam egy fillért sem. A szomszédságban ügyesen végrehajtott tolvajságok fordultak elő, ami engem aggodalomba ejtett. Egy éjjel csakugyan betörtek hivatalunkba, a pénztárt fölfeszítették és tartalmát elvitték. Szerencsére, a tolvaj urak nem találtak benne többet, mint néhány régi suszter-tallért, de az szöget ütött a fejükbe, hogy a betörés előtti napon nagy összeget kaptunk és nem lehetett tudni, vájjon a gonosztevők nem bírtak-e tudomással erről, vagy tán csak esetleg tekintenék be épp ezen az éjszakán. Én elég óvatos voltam a pénzt saját lakásomra vinni, ahelyett, hogy a vén pénztárra bíztam volna. De ha a tolvajok tudták, hogy pénzt kaptunk, félni lehetett attól, hogy máskor is megtudják és ha nem találnak mit sem az irodában, egyszerűen betörnek az én lakásomra. Javasoltam az igazgatónak, hogy vegyen új, biztos pénztári szekrényt s állítson fel éji őrt, mert lesz a mi kis városunk rendőrségére bajos dolog támaszkodni. De a mi öreg fiskálisunk úgy vélekedett: nem valószínű, hogy a betörők ugyanegy helyet másodszor is meglátogassanak, sőt jobb is lesz, ha a pénzt többé nem hordozom haza, hanem beteszem az ócska pénztárba. Az igazgatótanács is ezen a nézeten volt s nekem nem maradt más, mint remélnem a legjobbat. Sajnos, nekem lett igazam, nem a vén fiskálisnak. Egy hét múlva százezer forintnyi bankjegyet kaptam kézhez. Kétségbe estem, nem tudva, mittevő legyek. Az igazgatója-