Pécsi Figyelő, 1896. július-szeptember (24. évfolyam, 148-223. szám)

1896-07-01 / 148. szám

XXIV. évfolyam. Pécs, 1896. szerda, julius ivó 1. 148-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária-utca 1. sz. I. EMELET hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Előfizetési árak: Egész évre • • 10 írt — kr. Félévre • • • 5 — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — ,, 85 „ Egyes szám ára 4 kr. Kadóh­ivattal: PÉCSETT. Mária­ u. 1. se. a kir. Ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó föl­­szólalások intézendők. Kéziratot vissza nem adunk P­OLITIKA! NAPILAP. Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz Fe­ l „Bécsi Figyelő“ tárcája. Csend az erdőben. — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. — Irta: Sándor József. Altató, imádságos, néma csend. Kint kóválygok a lombos erdő hepehupás talaján, koronás tölgyek homályos sötétjében Lent a tavaszi zöld, fölöttem a csendes ég, fölöttem és közöttem a mindenség óriás temploma. — Nyári alkonyat. — Elhallgat a bogarak züm­mögő meséje, hangtalan minden. A megsebezett lélek panaszos érzékeny­ségével vágyódom a nyári erdő nesztelen csendje után. Olyan az, mint a Nirvána, mint az örök megsemmisülés A gondban elmerült lélek ébrentartása, a szenvedő szív­nek pihenése. Mintha a mozgó világ meghalt volna és életre kél az élő természet másik nagyhatalma. Mintha szóra nyitna a rengeteg sűrűje és érezné, hogy közéig az est, a profán ember nyugovóra tér és most neki szabad susogni, remegő hangján beszélni, olvadozni, megvallani titkait, az erdő titkát A messze­ségből szellő jön, mintha megcsókolná a zörgő zöld levelet. Lágy hangján suttog neki, aztán a másiknak, valamennyinek, mintha üzenetet hozna a rengeteg sötétjéből. Aztán mintha nyugalmat sohasem találna, tovább sóhajt a lomb között. Távol messzeségben csevegő madárnak édes dala hallatszik. Lassan ér a hang, mintha az erdő lombja is hallgatná lakója szerelmes hangjait. Aztán elhallgat, eltűnik az ének utolsó akkordja is és ismét néma nyári csend. Mily végtelenül fönséges a lombosodó erdő csendje ! Nincs bent nyugtalanság, egyet­len szenvedély sem csapong. Életére lüktet benne, a csendes élő ér, amely nem ismer emberi háborút, hanem a néma nyugodtság. Most zöldes fájának minden levele, aztán ha jön az enyészet, lehull a haraszt, megadja magát a végzetnek. Van benne költészet, a legmélyebb érzés. Az a falevél, amelyet a bolygó szellő érintett, annyit mond a szívnek, mint a művész ecsetje. Elvezeti a lelket a nyugalomhoz, úgy érzi, mintha nem is gond­ból állana jelenre, hanem puszta érzelemből. A látásnak semmi: az egyforma zöld az örök ébredés. A hallásnak is semmi: maga a néma csend. De az érzelemnek minden, lágy har­móniája békének, nyugalomnak, szerelemnek. A lombos erdő csendje elöli a lélek háború­ját, kioltja szenvedélyeit, eltompítja fájdal­mait, csak az érző szívnek suttog édeset, boldogítót. Hallgat ! A messze távolból mint a hegyről szakadó viz tompa esése — hallat­szik a kaszás munkások dala. Mint az ün­­nepelők zsolozsma-mormogása. Valami titok­zatos sejtelmes vagy térdre roskaszt és lelkembe kéjes fájdalom vegyül. Ez az erdők titka. Az élet szárnyaszegetté tette hitemet, a buta létküzdelem elérte az élet legmagasz­­tosabb költészetét. Az erdő csendje vissza­adta. Ez a nesztelen örökzöld lombozat, a mindenség képe. Hozsánna néked lombosodó erdő, aki meghazudtolod a dölyfös tudást és a zabolátlan lelkiismeretet és aki tapossa a zörgő harasztok­at, megmutatod neki, hogy ki a kezdet és a vég ! Csend van és félhomály. Oly édes lét, hogy feledni tudom a világ zaját és a tudás világosságát. Huhogó bagoly hangja nehézkes lassú­sággal ér a rengeteg sűrűjébe. Aztán elhall­gat a hangja, beleolvad a levelek zörgésébe, lassan-lassan leereszkedik az éjfél, a lelkek órája és én még mindig ott ülök a harmatos haraszton, arcomon a kicsordult könypatak, kezeimet ismeretlen erő összekulcsolja és lel­­kemből kitör a zsolozsma: „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt . . .“ Elfáradt lelkemnek az erdő csendje visz­­szaadta erejét. •­ Tanügyi kongresszus. Pét­*, 1896. június hó 30. (***) Két nap múlva ül össze a fő­városban a második országos és egyete­mes tanügyi kongresszus, a­melynek elő­munkálatai már több mint egy éve tartanak. Hasonló elnevezésű kongresszus, melyen úgyszólván a tanügynek összes bajnokai résztvettek, még eddigelé csak egy volt Magyarországon, t. i. az első egyetemes tanügyi kongresszus, mely Tavassy kezde­ményezésére 1848-ban tartatott meg Pes­ten. Akkor alig 300-an vettek benne részt, míg most a jelentkezők száma meg­haladja az 5000-et. Egyetemes tanító gyűlés volt már azóta öt a fővárosban, melyeken a nép­oktatás körébe vágó dolgokkal foglalko­zott az egyes vidéki tanítóegyesületek kép­viselőiből alakult nagygyűlés, most azon­ban ezen az egyetemes kongresszuson képviselve lesz az ország közoktatásügyé­nek minden ágazata. Tizenkilenc szakosztályba tagozódva fognak tanácskozni a magyar nemzet ifjú­ságának nevelését végző lelkes honfiak és honleányok. A kongresszus intézősége ál­tal kiadott értesítő szerint külön-külön csoportokban foglalkoznak a családi ne­velés, a társadalmi nevelés, a testi neve­lés, a kézi munka oktatás, a kisdedneve­lés, a népiskola, polgári iskola, tanító­képzés, középiskola, kereskedelmi iskolák, ipariskolák, rajziskolák, zeneoktatás, szí­nésziskolák, ember­baráti intézetek, a nő­nevelés és az iskolai felügyelet kérdé­seivel. Nincs a mai kornak olyan valameny­­nyire fontos közoktatásügyi kérdése, mely ezen a héten Budapesten megvitatva ne lenne. Sőt azok az eszmék, a­melyek itt fölmerülnek, egy egész századra bőséges anyagot adnak egy öntudatos, magyar nemzeti politikának. Elég lesz tehát csak a főbb dolgokra egy futó pillantást vetni, hogy erről mindenki meggyőződjék. A kisdednevelési szakosztályban kü­lön megvitatandó tételek vannak az óvo­dák családias neveléséről, nemzeti irányá­ról, a kisdednevelési irodalom fejlesztéséről, az óvó- és tanító­képzés egyesítéséről, és a kisdedóvásügy helyes felügyeletéről. Közép- és főiskolai oktatásunknak van némi múltja, s bár ezek kezdettől fogva a legtűrhetőbbek voltak, de azért a kongresszus elsőrangú kérdések szak­szerű megvitatásával igyekszik a nemzet értelmiségének képzését javítani. A tudo­mányos képzésnek főkérdéseit kiváló tu­dósok fogják tárgyalni. A népiskolai szakosztályban tárgyalás alá kerül az egységes népoktatási törvény kérdése, a magyar nyelv tanítása, az is­métlő iskolák helyesebb alapokon leendő szervezése. A testi nevelési szakosztályban tizen­nyolc tételt fognak megvitatni. Egytől­­egyig oly nagy horderejű kérdések vannak e tételekben, hogy azok helyes megoldása megtízszerezné hazánkban az egészségi vi­szonyok javulását. A nőnevelési szakosztály a tanítónő - és nevelőnő-képzésen kívül kiterjeszkedik a leányok középfokú oktatására, a nők munkakörének kibővítésére, a leányok er­kölcsi nevelésére és gazdasági oktatására. Ennél a pontnál álljunk meg kissé, mert bizony el kell ismernünk, hogy a nőnevelés ügye volt Magyarországon az amúgy is mostoha tanügynek a legmosto­hább gyermeke. Leányiskoláink, talán egy-kettő kivételével, határozottan rosszak. Rossz pedig nemcsak az erkölcsi nevelés szempontjából, hanem minden tekintetben. Ha valahol, hát leányiskoláinkban volna igazán helye a nevelő tanításnak, hisz azokban nem valamely kenyérkereseti pályára kell előkészíteni a növendékeket, hanem általában műveltté kell tenni lel­küket. Itt volna igazán a helye, hogy ne bizonyos meghatározott mennyiségű isme­ret­anyagot iparkodjunk a növendékek fe­jébe önteni, a­melylyel majd nem tudják, hogy mit csináljanak, hanem önmunkássá­guk fejlesztése révén, általános érdeklődést igyekezzünk bennük fölébreszteni a szép, jó és igaz eszméje iránt. És éppen leányiskoláinkban folyik a leggépiesebb, a leglelketlenebb tanítás, a tisztelet az igen kevés számú kivételnek. — Nem is tanítás az, a­mi ez iskolák legnagyobb részében folyik, csak az em-

Next