Pécsi Figyelő, 1899. július-szeptember (27. évfolyam, 147-223. szám)

1899-08-01 / 173. szám

1899. augusztus 1. De hát az öreg Gonda nem törődött a leánya szivével. Neki csak a gazdagság volt mindene. Többször mondta leányának, hogy még csak egy gazdag vő hiányzik s aztán rendben lesz minden. Rózsika hallgatott ilyenkor s mig az öreg büszkén mosolygott arra a gondolatra, hogy leányát nemsokára férjhez fogja adni, addig Rózsika egy-egy forró könycseppet tö­rölt ki azokból a szép kék szemekből, melyek oly nagy boldogságról tudtak beszélni. Az járt a leány eszében, hogy ha az édes­apja nem lenne ily kevély, nyakas em­ber, akkor csakugyan meg lenne a boldogság, — olyan boldogság, hogy hét vármegye is megirigyelhetné tőle. Ilyenkor mindig a szép, délceg Delli Pis­tán járt az esze s valami mindig úgy össze­­szoritotta a szivét, ha e legényre gondolt. Sze­rette a legényt igaz szerelemmel s mégis — félt ettől a szerelemtől. — Rózsikám lelkem, vigyázz mindenre! Én kimegyek a tanyára a munkások után nézni, no meg betekintek majd a szomszédba Bokorékhoz. Megnézem őket, hogy van az öreg ? Aztán meg úgyis nemsokára rokonságba keveredünk velük. Ugy­e lubicám? Bokor Józsi az első legény a faluban , meg aztán — tette hozzá az öreg Gonda nagy nyomatékkal — negyedfél sessió néz reá. Mit bánta Rózsika azt a negyedfél sessiót, ő csak azt érezte, azt tudta, hogy az ő szíve csak Delli Pistáért dobog. De az öregnek nem mert róla szólni. Ismerte határtalan büszke­ségét. Az öreg Gonda jó kedvvel indult útnak, előbb azonban összecsókolta az ő »tubicáját«, — kiről ő majd oly atyailag fog gondoskodni. Kényes szemekkel nézett Rózsika a tá­vozó után. Eszébe jutott Bokor Józsi, az az iszákos, korhely legény, — kinek csak a gaz­dasága nagy, — meg Delli Pista, a becsületes, de szegény árva gyerek. De átkozta most ezt a nagy gazdagságot, melynek oly nagy az ára, — boldogsága, szerelme, mindene. * — Mi bajod Rózsikám ? Miért sírsz ? Ki bántott ? Rózsika ijedten kapta föl fejét. Delli Pista állt előtte. Ennek is most kellett jönni, mikor úgyis tele van a szive fájdalommal, keserűséggel. — Hát miért nem felelsz galambom ? — kérdezte a legény. Tán megharagudtál rám? Akkor megyek. Ezt már a leány sem tudta megállni szó nélkül. — Én haragszom kigyelmedre ? ! Ne gyö­törjön még jobban. Tudja kigyelmed szó nél­kül is, mi a bajom, nem egyszer panaszkod­tam már. — Tán megint apáddal volt bajod ? Ar­ról a korhelyről beszélt ? — kérdezte ingerül­ten a legény. Rózsika nem szólt, csak odaborult a le­gény széles mellére és sirt keservesen, úgy, hogy tán még az — apjának is megesett vén’ rajt’ a szive. A legény meg átkarolta a leány tarcsa derekát s úgy beszélt hozzá vigasztaló, Áztató szóval: — Sohse emészd magad, édes angyalom! 1 Ha szeretjük egymást, az Úristen se választ­hat el bennünket. Igaz, hogy szegény legény vagyok. De van két munkabíró karom, meg egypár megtakarított garasom, majd csak el­tartalak. Csak te akarj a feleségem lenni, — akkor szembeszállok érted még a haragos éggel is. Suttogva, szenvedélyesen beszélt a legény, félt, remegett a leány. — Nem lehet Pista — zokogta a leány — ismeri az apámat, tudja, hogy a pénz, a gazdagság az Istene. — Hát hagyd ott az apádat! — mondta hevesen a legény. Leszek én helyette apád, mindened. Jobban megbecsüllek, mint ő, — tört ki a legényből a keserűség. — Nem merek vele ellenkezni, — su­sogta a leány — félek tőle. Félt a tulajdon édes­apjától. — Hát boldogtalanná akarsz tenni mind­kettőnket ! — mondta keserűséggel a legény.­­ PECS! PMfIYEL Ő 3 »Mélyen tisztelt ünneplőKözönség ! Ma 50 éve, hogy a jóslat beteljesedett, ott esett el a harc mezején. Dicső halála volt, fenséges kezdete a halhatatlanságnak. Dicsőség­­teljesebb pályafutást, mint Petőfié, képzelni sem lehet. Mint fényes meteor tűnt fel s mi­dőn pályájának zenitjét érte el, állva maradt; tündöklő ténye most is ott ragyog fejünk felett s ragyogni fog az idők végtelenségéig. Mint ember alá volt vetve ő is a halan­dóság örök törvényeinek; de szelleme él, lel­kesít, gyújt, elragad, még csak egy magyar él e földön. — E szellemet átültetni a nemzet lelkébe, törekedni, hogy megértsék s kövessék azt, minden igaz magyar feladata. S ha van valaki, akiről gróf Széchenyi Istvánon kívül elmondhatjuk, hogy: »Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi. Egy éltető eszmévé finomult, bizonyára Petőfi az. És azért ünnepeljük emlékét, mert amely nemzet halottait meg tudja ünnepelni, az a nemzet tudja az élőket is felmagasztalni, az osztja a halhatatlanságot és a dicsőséget. Hódoljunk tehát a nagy költő magasztos szellemének, tegyünk mindannyian egy szent fogadást, hogy követni fogjuk a jellem­alkotó műveiben kifejezésre jutott fenséges eszméket, törekedni fogunk őt megközelíteni az emberi jogok tiszteletben tartásában, a szabadság és a haza szeretetében. Zendüljön meg tehát emlékére a dal!« Ezután a »Pécsi Dalárda« Eckhardt An­tal karmester vezetése alatt énekelte el Petőfi Sándor »Nemzeti dal«-át, melynek dallamát Huber Károly írta. A közönség, mely visszafojtott lélekzet­­tel hallgatta a remekül előadott műdalt, szűnni nem akaró frenetikus tapsviharban tört ki, mi­dőn elhangzott e lelkesítő utolsó versszak : »Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!« Majd Rihmer Oszkár joghallgató lépett az emelvényre, ki Petőfinek »A csillagos ég« című versét szavalta. A remek költemény, mely oly hűen visszatükrözi Petőfi Sándornak, mint lírikusnak, lágy, érzékeny lelkületét, általános meghatottságot keltett a közönség körében, mely még az utolsó versszak elhangzása után is pár pillanatig néma csendben maradt, hogy aztán annál lelkesebben törjön ki az éljen és taps­vihar s még soká visszhangzottak a lelkekben a dal utolsó akkordjai: »Ha ott is szeretnek, óh, úgy vágyódom oda , hogy feljussak, forrón imádkozni fogok . De ha a szerelem fel nem kisér oda, úgy Isten hozzátok, ragyogó csillagok! Úgy szebb a föld minden búbánata mellett S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni. A szerelem mindent pótol s a szerelmét Nem pótolja semmi.« A műsor következő számát a »Pécsi Polgári Daloskor« éneke képezte. A daloskor Huber Károly dallamával Petőfi Sándor »Honfi dal «-át énekelte el s derék dalosainknak is szépen jutott az éljenzésből és tapsból, melyet igen szép, precíz énekükért méltán meg is ér­demeltek. A műsor következő száma némi válto­zást szenvedett, amennyiben Szuly Aladár jog­hallgató nem »Az utolsó alamizsna« című ver­set, hanem Petőfi Sándornak »Mit eddig tevék, ábránd volt csupán« kezdetű költeményét sza­valta el ismert rutinjával. Petőfinek ez a remek Urai költeménye is nagy hatást keltett a hall­gató közönség körében, mely zajos tapssal jutalmazta Szuly Aladárt a valóban szép sza­valatért. Majd Váradi Antal dr., a »Nemzeti Színház« jeles dramaturgja lépett az emel­vényre s saját szerzeményű »Petőfi visszatér« című költeményét szavalta el. Profán és kevés azonban ez a szó »szavalta«, annak a leírá­sára, hogy miként mondotta el Váradi Antal dr. ezt a költeményt, mely már magában véve is remek alkotás. A szavaló ajkairól majd édesen, lágyan, majd dörgedelmesen, vihar­­szerűen keltek szárnyra a szavak, látszott, hogy lelkét önti szavalatába, átérzi azt min­den porcikája, amit irt, amit mond. Leírha­tatlan a közönség lelkesedése, az az orkán­­szerű, percekig tartó éljenzés és tapsvihar, mely Váradi Antal dr. szavalata után a kö­zönség köréből kitört s nem is csendesedett el addig, mig újra meg nem mutatta magát a költő a közönségnek, mely nemcsak a jeles poétát, hazafias érzelmektől mélyen áthatott embert, hanem régi ismerősét is ünnepelte Váradi Antal dr. személyében. Azok számára, kik meg voltak fosztva attól, hogy végigél­vezzék a remek szavalat gyönyörét, alább közöljük Váradi Antal dr. »Petőfi visszatér« című költeményét. Nem várom én Csabát csontváz-hadával, Hogy csillagutakon robogjon át, Nem Lászlót, a ki szörnyű bárdcsapással jöjjön megoltalmazni őshonát. Szigetvár vértanúit hamvaikból Nem várom vissza, — nincs sugár-remény, Hogy még egyszer megfújja harsonáit Rákócy . . . nem, azt meg nem érem én. Mélységes álom hamu-szemfödője köríti mind, mind. Hadd álmodjanak. Bár, hogy boszúját álmaikba szője, Ébren virraszt még a nemzet-harag. Csak egyet . . . egyet várok vissza mindig, A sirban el nem férő óriást, Habár képzelt sírjára egyre hintik , Az évek bús rögét s holtnak tekintik — Én egyre várom a feltámadást. . . . Hajh, várom őt . . . hiába zárja újra A harci sírba száz tanu­ pecsét. Erdély mezőin, hajh, hiába fújja Hamvát az őszi szellő szerteszét. ... Az óriás atomja meg-megmozdul, Forrong a földben, légben . . . alakul S megfényesülve kél a szolga-porból, Hogy a napisten is belévakul! ... Én látom, hallom őt. .. A hányszor indul A nemzet szive s kél az ifjúság, Mikor az ősi jog határain túl Tapos az önkény, a lelkes tusák Ifjú hevétől zengő viharában Ott áll a dalnok, ott a szent, a drága — S megkérdi, ifjak, tőletek — ha »lesz-e Gyümölcs a fán, a melynek nincs virága?« S mikor az egyenlőség Krisztus­ arcát Durva kezekkel csapja meg a gőg, A melyért negyvennyolc félisten­ harcát Véráldozattal hurcolák meg ők : A népjog szent nevében kél a dalnok, Fönséges arcát harag pírja festvén, S mennydörgő vádját zengik völgyek, halmok, Hogy: »Ti sekélyek a hazának testén!« , visszatér . . . dalát figyelve várja Kanyargó, szép Tiszánk hullámos álja, S hol tündértáncot jár a délibáb: »Aranykalászszal ékes rónaság«, Salgó sziklái, szép Gömör vidéke, Erdély magasztos, bérces messzesége S a messze korba szálló képzelet: »Elpusztuló vár, ott a kert felett . . .« S a nemzet-cimer mindenik vonása őt várja s ő megjő, hogy újra lássa, Föltűnik hármas halmunk szentelt ormán, Megáll a földdel, éggel egybeforrván — Az óriás szellem ott áll, mint szobor, Egetverő Kárpát talapzatán, Zengvén: »Tied vagyok, tied hazám!« ... És én mindegyre visszavárom őt, Mikor közelgnek majd sötét idők, Mikor a magyaroknak Istene Vésztjósló arcát föllegekbe rejti, S úgy tetszik : Árpád népét elfelejti.

Next