Pécsi Figyelő, 1899. október-december (27. évfolyam, 224-298. szám)

1899-11-08 / 255. szám

1899. november 8 E C­S­I FIGYELŐ 100 HAZATÉRÉS volt, tele jószívűséget és szentimentalizmust eláruló rán­cokkal. Egész lénye sugárzik az idealizmustól. Az egyetlen valamennyi között, a ki elég rendesen keresi meg kenye­rét, az egyedüli, a ki nem fest. Valamikor Liszt tanít­ványa volt — s most zongoratanítónő és a legvagyono­sabb valamennyi között: innen a tollas kalap és a díszes, fahéjszínű kabát. Jellemzésének kiegészítéséül említsük még azt meg külső megjelenéséről, hogy a kabátja gal­lérja, ép úgy, mint a többieké, festőiesen vette körül a nyaka kivágását. A Morel-crémiére hat művésznője közül egy se visel álló gallért. Az álló gallér iránt való közös antipátián kivül a hat hölgynek egyéb közös érzelmei voltak. Mindnyájan megelégedettek s mindeniknek meg volt a hajlandósága, hogy minden kis dolgot jelentékeny eseménynyé fújjanak föl. Ilyenformán aztán az életet ér­dekesnek találják. Ez is jó dolog. A­mikor Gertrud belépett, a hat kisasszony hangos vihogás mellett épp azzal volt elfoglalva, hogy szavazza­nak : ki akar résztvenni egy fronage à la créme közös megrendelésén. Braun vidám köszöntés után az üvegfal mögé hú­zódott, a­mely a csarnokot két részre osztotta; Gertrud a hölgyek közé ült. A crémiére-ben sokat adnak a jó erkölcsre és a Boulevard Raspail-on, úgy látszik, a külön neműek szi­gorú elkülönítésére, mint az egyedül biztos módszerre építik az erkölcsöt. — Isteni gyönyörű nap van — sipegi Lindner kis­asszony Gertrudnak. — Ugy­e bár? Írta: OSSIP SCHUBIN 97 Az alkonyat egyre sötétebben ereszkedett alá. Lám­pát gyújtottak. A szúnyogok beröpültek. Hallatszott a partról a tenger hullámverése. Föl, le, — zúgott a hullám, szomorúan, lelket megkapóan. Titkos varázsa volt ennek az egyhangúságnak. Gertrud úgy érezte, mintha egy másik, szebb világból altató nóta hangzanék felé, altató nóta, a­melynél elszunnyadnak, el­vesznek az emlékei. Gyógyító balzsam volt ez a csodás hullámzat az ő szomorú, megtépett szívére. A régi sebek nem vérzettek. A régi vágy már nem szólt a belsejében. Az öntudatát kezdte veszteni. Még egyre a fülében volt a nagyszerűen eső és emelkedő hullámzaj, és álmodni kezdett. Mintha egy óriás, végtelen hullám a régi életét ki­tépte volna és kérlelhetetlenül vitte volna tova a végte­lenbe. — Lindenheim — az anyja — a bátyja — Bill — a családi tradíció előítéletei — mindent elsodort az óriási hullám, mindent. És Gertrúd a parton állott, sem­mit sem tettt, hogy ezt megakadályozza. Nem érzett mást, csak óriási fáradságot s csak egy vágya volt: hogy kipi­henje magát. A hullámok fölött pedig haragos szárnycsapásokkal lebegett a chimara s azt kiáltozta: — Ne legyenek teneked idegen isteneid mellettem! — Ne legyenek idegen isteneid. Gertrud fölébredt. Nevetni próbált affölött, hogy a chimara meséje eszébe jutott. — Már nem kell az ő dalát előttem énekelned . . — mondotta magában. — Szeretném tudni, hogy mit Művészet, irodalom. — Ifjúsági előadás. Tiszay Dezső szín­igazgató, a­ki — valljuk be az igazat — még mindig nem élvezi a közönségnek azt a párt­fogását, melyet társulata jól szervezettsége, repertoárja változatos volta és saját direktori előnyei folytán méltán élvezhetne,­­ gondolt merészet és nagyot s hogy egyszer a hét leg­első hétköznapján is telt házat lásson: ifjúsági előadást hirdetett. Ebben az előadásban azon­ban nem az ifjúsági volt a fő, hanem a le­­szállitott helyárak, mert bizony — s megint csak be kell vallanunk az igazat — ha mint ifjúsági előadást nézzük, mindenekelőtt nem látjuk ott az ifjúságot oly mértékben, a­hogy ezt egy ifjúsági előadás megérdemelné. Tud­­tunkkal három oly tanintézetünk van, mely­nek ifjúsága maga megtölthette volna a szín­házat s bizony csak a földszinten láttunk, úgy mint máskor tanulóifjúságot. Nem is annyira ifjúsági, mint népelőadás volt a tegnapi­ nép­előadás a javából, akár a közönséget, akár a játékot, akár a darabot tekintsük. Mert mint mondtuk, a közönség nem az ifjúság, hanem a nép köréből került ki; az előadók sok te­kintetben a hatás oly eszközeivel dolgoztak, melyek csakis népelőadásokon engedhetők meg , in­ tést is tett már egyizben a hatóságnál, mi azonban eredményre nem vezetett, a cseléd­jére gyanakodni pedig nem volt oka. Tegnap este azonban a gazda lefekvés után gyanús zajt hallott az éléskamrában. Fölkelt, hogy ennek okát megtudja s azon csípte rajta a cselédjét, amint az éléskamrában éppen a zsírt dézsmálta. Természetesen letartóztatta a tolvaj cselédleányt, ki látva, hogy tagadása már mit sem használ, töredelmesen bevallotta, hogy a többi apróbb lopásokat is ő követte el. A házi tolvajt átadták a bíróságnak.­­ (Ellopott vasúti sorompó.) Sugár Frigyes, szentlőrinci pályafelügyelő, fel­jelentést tett a bíróságnál, hogy az államvasú­­­utak Pécs és Bicsérd közötti szakaszán a 10-ik számú őrháznál a 12 méter hosszú vasúti so­rompót elemelték. A feljelentésre megindult nyomozás során három bakonyai suhanc sze­mélyében kiderítették a tetteseket, kik most a börtönben várják büntetésüket.­­ (Az ellopott ház.) A maga ne­mében páratlan szélhámosság történt Páris­­ban. Egy idő óta az összes párisi és francia­országi lapokat elárasztotta egy reklámhirde­­tés, a­melyben bizonyos Declem ajánlotta la­kásnak úri kényelemmel és az újkor raffinált eleganciájával berendezett lakását a jövő évi párisi világkiállítás idejére. Háza a rue de la Tembe Issoireon feküdt a kiállítás közelében, és egy-egy szobáért heti 40 frankot kért, a­mi a kiállítás tartamára aránylag nem sok. Akadt is sok bérlő, sokkal több mint a­meny­nyi a házban elfért volna és Declem mind­egyiktől felvett 20 frankot, hogy »biztosítsa magát«. Mindez azonban kevés volt Declem becsületérzésének. Hogy egészen kihasználja­­ a házat, miután kölcsönöket, előlegezett lak­béreket vett föl rá, mi mást tehetett volna vele, minthogy az alapjáig lebontotta és a tégláit, gerendáit, ablakait is eladta. Magát a házat és a telket nem adhatta el, mert ez már csak telekkönyvi átírással történhetett volna, pedig a ház nem volt az övé, csak bérben bírta. Mikor Vignier, a tulajdonos, a­ki vidéken lakott, felrándult Párisba, hogy 50.000 frank értéket képviselő szép házát megtekintse, nem találta, ellopták. Rohant a rendőrségre : — Kérem, nem tudják, hol a házam ? — Nyomozni fogjuk. — Kit? — A házat. Kisült, hogy Ded­em már régesrég útle­velet váltott külföldre, üthetik bottal a nyomát. — (A hercegnő szerelme.) Az angol udvarnál tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy a királyi családnak va­lamely tagja nem rangbeli házasságot köt. Viktória királynő szívesen adja beleegyezését az ilyen frigyhez, ha csak biztosítja családja valamelyik tagjának boldogságát. Most ismét hasonló eset­eire érkezik Londonból. A velszi herceg egyetlen még hajadon leánya, Viktória hercegnő szereti már évek óta egy angol lord­nak harmadik fiát, a­ki egy nagy bankház­nak a tulajdonosa. Ez az oka annak, hogy a hercegnő már évek óta visszautasít minden kérőt, úgy, hogy családja már letett a re­ményről, hogy fejedelmi házasságot fog kötni. Vicky hercegnő, a mint udvari körökben ne­vezik, júliusban volt 31 esztendős s folyton anyjával lakik együtt. Atyjának, a velszi her­cegnek nem igen tetszett, hogy leánya oly sokáig nem megy férjhez. Nemrég Dániában tartózkodott s ekkor újabb férjet szemelt ki számára a családja. Unokatestvérét, György görög herceget, a krétai kormányzót szánták neki, a­ki nálánál egy évvel fiatalabb. De azért nem hiszik, hogy a szerelmes hercegnő eleget tesz családja kívánságának. S akkor — mint mondják — atyja sem fogja tovább el­lenezni, hogy azé legyen, a­kit szeret.

Next