Pécsi Figyelő, 1901. április-június (29. évfolyam, 76-148. szám)
1901-04-26 / 96. szám
XXIX. évfolyam. Pécs, 1901. április hó 26., péntek. 96-ik szám. Előfizetési évek: Szerkesztői Iroda: Egész évre • 20 kor. — fill. félévre • • 10 » — » Negyedévre • 5 » — » Egy hóra • • 1 » 70 » Egyes szám ára 8 fillér Kiadóhivatal Mária-utca 1. sz. hol az előfizetések és a hirdetések elfogadtatnak. POLITIKAI NAPILAP. Mária-utca 1. sz. első emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratot vissza nem adunk. Bujkálás. Pécs, 1901. április 24. A budapesti kereskedelmi és iparkamara, — „az ország első kamarája“ — mint magát nevezni szereti, tegnapelőtt izgalmas ülést tartott. Arról volt szó, hogy az első kamara ne maradjon utolsónak azok között, akik Magyarország közgazdaságának alapvető kérdésében állást foglalnak s végre már valljon szint nyíltan és határozottan, hogy akarja-e az önálló vámterületet, vagy továbbra is idegen pórázra fűzve kívánja látni a közös vámterületen az ország közgazdaságát, különösen pedig iparát és kereskedelmét. Évek óta izgatja ez a kérdés Magyarország közvéleményét politikai pártállásra és foglalkozási ágakra való tekintet nélkül ; a törvényhatóságok és szaktestületek kérvényekkel ostromolják a törvényhozást, hogy végre már szerezzen érvényt törvénybe iktatott jogunknak és függetlenítse közgazdaságunkat az osztrák befolyás alól, mely a vámközösségben mindig elnyomja a mi érdekeinket, és a budapesti kereskedelmi és iparkamara elnöke mégis időszerűtlennek, ötletszerűnek, kellően elő nem készítettnek, sőt illegálisnak meri mondani azt az indítványt, mely azt célozta, hogy a kamara is foglaljon állást az önálló vámterület mellett. Valóban képtelenségnek kellene tartani az ilyesmit, ha nem Magyarországon történt volna ; de Magyarországon már megszoktuk a legnagyobb képtelenségeket is, ha azoknak politikai hátterük van. A mi gyáva politikusaink rögtön az alkotmány veszedelmét festik a falra, mihelyt valamely nemzeti követelés megvalósításáról van szó és szörnyű nagyra vannak államférfiai bölcsességükkel, mikor az alkotmányosságot azzal mentik meg, hogy a nemzet alkotmányosságát a saját érdekeink önkéntes feláldozására, önmagunk megalázására és nemzeti aspirációink elnyomására használják föl. Hát nem-e a legnagyobb képtelenség ez már magában véve is ? Az alkotmányosság nem öncél, hanem eszköz arra, hogy segélyével a nemzet maga munkálkodhassék a saját boldogulásán s erre a célra intézkedhessék a saját tetszése és belátása szerint. Nálunk meg van fordítva a dolog és a saját államférfiaink úgy állítják oda a dolgot a nemzet elé, hogy alkotmányos befolyását csak abban az irányban érvényesítheti, amelyet Bécsből szabnak eléje. Míg az alkotmányosságot arra használja, hogy ezt a rákóny■zeritett akaratot szentesítse, addig nem esik bántódása az alkotmánynak, de ha a maga feje után akar indulni, akkor egyszerűen ignorálják alkotmányos befolyását. Az ilyen alkotmányosságért persze csak azok lelkesülnek, akiknek az alkotmányos sallangok a hatalomban való közvetlen részesedést, hiúságuk kielégítését és anyagi boldogulást biztosítanak s azért felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt — pedig ilyeneknek egész arzenáljával rendelkeznek, — hogy megakadályozzák az igazi közakaratnak alkotmányos uton való érvényesülését. Ez a magyar guvernementális politika alapelve s ennek a szolgálatában cselekedett Lánczy Leó kormánypárti képviselő úr, mikor a budapesti kereskedelmi és iparkamara elnöki székéből a többség határozott akaratának ellenszegülve megakadályozta Boros Soma indítványának tárgyalását. Ez már így szokás Magyarországon s az eszközök is, amelyeket Lánczy úr erre a célra használt, a kormánypárt ismert fegyvertárából valók. A Boros-féle indítvány csak azt célozta, hogy a kamara már most foglalkozik a lejárandó kereskedelmi szerződések megújításának kérdésével s jelentse ki, hogy az önálló vámterület híve. Ha az lett volna az indítvány tárgya, hogy a kamara az ülésből rögtön felterjesztést intézzen a kormányhoz vagy a törvényhozáshoz a kereskedelmi szerződések megújításának mikéntjéről, akkor lett volna ráció abban az elnöki kijelentésben, hogy ilyen kérdést nem lehet incidentalizel tárgyalni, mert ez adatgyűjtést és tanulmányt igényel, de a mikor az indítvány éppen csak —i*i ii i i ipwii im miii »W.M.. i A „Pécsi Figyelő“ tárcája. A műpártolás és a nők. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — (Folytatás és vége.) A művész a nőt a teremtés remekének tekinti. A női szépség megihleti a művészt, ezen ihlettségének ad kifejezést a szobrász, a festőművész és az író. A művész nemcsak barátja és tisztelője a nőknek, de rendszerint leghívebb imádója, lovagja, ki rajong és lelkesedik a női szépségért és a női erényekért. Méltányos tehát, hogy a nők a művészek ezen hódolatát szívélyesen fogadják és a jóindulatot hálás elismeréssel viszonozzák azáltal, hogy természetes műérzékük és finomult ízlésükkel jóakarólag támogassák és pártolják a művészetet, iránta általános érdeklődést és műspártolást igyekezzenek kelteni. Ezt meg is teszi a nő, habár legtöbb esetben öntudatlanul, midőn ösztönszerűleg keresi a szépet, a jót, az összhangot öltözékekében, háztartásában, azt összes működésében érvényesíteni óhajtja. Lakásunkat csinosítja, díszíti, kellemessé igyekszik tenni otthonunkat, rendet tart a kertben, a háztartásban, a gyermekszobában, mindenütt meglátjuk a szorgos női kéz nyomát, a bájos összhangot és a jó ízléssel párosult rendet és csint. A magyar nő, kit Isten oly pazarul megáldott a legszebb női tulajdonságokkal, bizonyára nagyban hozzájárulhat, hogy népünkben a műérzék és a matértelem gyökeret verjen, fejlődjék és gyarapodjék. Meg vagyunk győződve, hogy a magyar nő mindazon előkelő sajátságokkal, képességekkel és erényekkel rendelkezik, melyek ezen nagy feladat sikeres megoldásához szükségesek. A magyar nő ismert játszi kedélye, gyengéd szeretete, jószívűsége, kedvessége, okossága, jó ízlése és tapintata oly varázserőt képez, melylyel csodákat művelhet, tiszteletet parancsol, hódolatot követel és oly hatalmat gyakorol bűvös igézetével, hogy elragadja egész valónkét, szuggerálja lelkünknek a legmagasztosabb érzelmek eszményi fellángolását, felgyújtja szívünkben az édes érzelmek lángözönét, mely ama ideális, mély érzelmű magyar szerelemben és a nők iránti nagy, igaz, imádásig határos, párját ritkító tiszteletben nyilvánul. A nőtisztelet átment a magyar nép vérébe, szokásaiba, gondolkozásmódjába, valóságos nőkultuszszá lett, minőhöz hasonlót kevés más nemzetnél találunk. Szerelmünkről regél a cigány vonója, szerelmet hirdet költészetünk, szerelemről szól az ének szép népdalainkban. Szerelmünket fejezzük ki daliás nemzeti táncunkban, a szép csárdásban, mely nem egyéb, mint szimfonikus szerelmi vallomás, a nemes érzelmek hangulatos lelkes megnyilatkozása, midőn méltósággal lejtik a lassúját — udvarol, majd midőn lelkes hévvel és tűzzel, tombolva járja a szaporáját, — dédelgeti, magasztalja és az égig emeli táncosnőjét. A nő emeli fel a férfit az ideál magasságára. — A női kultúra, a nőtisztelet azért emelkedett széles e hazában, a magyar emberben oly magas fokra, mivel a magyar nő kiváló szép és szeretetre méltó tulajdonságaival rászolgált ezen becsülésre, mivel kedvességével, okosságával és tapintatával érdemeket szerzett arra, mivel fényes erényeivel megbűvölni képes, idealizmusra ragadja, lelkesíti és buzdítja a férfit a szépre, jóra és nemesre. Nem csoda tehát, ha előzékeny figyelemmel és hódolatteljes tekintettel adózik a magyar ember mindezekért a nőnek. Lovagias, gavallér nemzetnek ismernek bennünket. Ezt jórészt a magyar nőknek, erényeiknek köszönhetjük, ők avatnak fel bennünket lovagjaikká, midőn kedvességükkel szuggerálják a nekik tartozó tiszteletet, udvariasságot és előzékeny figyelmet. Még a magyar juhász is gavallér módon gondolkozik, midőn kedveséről van szó, mint Petőfi az »Alku« című költeményében oly meghatóan fejezi ki: »Juhászlegény, szegény juhászlegény, Tele pénzzel ez a kövér erszény. Megveszem a szegénységet tőled, De ráa dásul add a szeretődet. Ha ez a pénz volna csak foglaló, Még száz annyi lenne borravaló. Ideadnák a világot rá’dásnak, Szeretőmet mégsem adnám másnak. Magyar ember kedvesének megszólításához a leggyengédebb kifejezéseket használja. — Babájának, édes szentjének, eszemadtájának