Pécsi Figyelő, 1901. április-június (29. évfolyam, 76-148. szám)

1901-04-26 / 96. szám

XXIX. évfolyam. Pécs, 1901. április h­ó 26., péntek. 96-ik szám. Előfizetési évek: Szerkesztői Iroda: Egész évre • 20 kor. — fill. félévre • • 10 » — » Negyedévre • 5 » — » Egy hóra • • 1 » 70 » Egyes szám ára 8 fillér Kiadóhivatal­­ Mária-utca 1. sz. hol az előfizetések és a hir­detések elfogadtatnak. POLITIKAI NAPILAP. Mária-utca 1. sz. első emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kéziratot vissza nem adunk. Bujkálás. Pécs, 1901. április 24. A budapesti kereskedelmi és iparka­mara, — „az ország első kamarája“ — mint magát nevezni szereti, tegnapelőtt izgalmas ülést tartott. Arról volt szó, hogy az első kamara ne maradjon utolsó­nak azok között, akik Magyarország köz­gazdaságának alapvető kérdésében állást foglalnak s végre már valljon szint nyíltan és határozottan, hogy akarja-e az önálló vámterületet, vagy továbbra is idegen pórázra fűzve kívánja látni a közös vám­területen az ország közgazdaságát, külö­nösen pedig iparát és kereskedelmét. Évek óta izgatja ez a kérdés Magyar­­ország közvéleményét politikai pártállásra és foglalkozási ágakra való tekintet nél­kül ; a törvényhatóságok és szaktestületek kérvényekkel ostromolják a törvényhozást, hogy végre már szerezzen érvényt tör­vénybe iktatott jogunknak és függetlenítse közgazdaságunkat az osztrák befolyás alól, mely a vámközösségben mindig elnyomja a mi érdekeinket, és a budapesti keres­kedelmi és iparkamara elnöke mégis idő­szerűtlennek, ötletszerűnek, kellően elő nem készítettnek, sőt illegálisnak meri mondani azt az indítványt, mely azt cé­lozta, hogy a kamara is foglaljon állást az önálló vámterület mellett. Valóban képtelenségnek kellene tar­tani az ilyesmit, ha nem Magyarorszá­gon történt volna ; de Magyarországon már megszoktuk a legnagyobb képtelen­ségeket is, ha azoknak politikai hátterük van. A mi gyáva politikusaink rögtön az alkotmány veszedelmét festik a falra, mihelyt valamely nemzeti követelés meg­valósításáról van szó és szörnyű nagyra vannak államférfiai bölcsességükkel, mi­kor az alkotmányosságot azzal mentik meg, hogy a nemzet alkotmányosságát a saját érdekeink önkéntes feláldozására, önmagunk megalázására és nemzeti aspi­rációink elnyomására használják föl. Hát nem-e a legnagyobb képtelen­ség ez már magában véve is ? Az alkot­mányosság nem öncél, hanem eszköz arra, hogy segélyével a nemzet maga munkál­­kodhassék a saját boldogulásán s erre a célra intézkedhessék a saját tetszése és belátása szerint. Nálunk meg van fordítva a dolog és a saját államfér­fiaink úgy állítják oda a dolgot a nemzet elé, hogy alkotmányos befolyását csak abban az irányban érvényesítheti, a­melyet Bécs­­ből szabnak eléje. Míg az alkotmányos­ságot arra használja, hogy ezt a rákóny­­■zeritett akaratot szentesítse, addig nem esik bántódása az alkotmánynak, de ha a maga feje után akar indulni, akkor egy­szerűen ignorálják alkotmányos befolyását. Az ilyen alkotmányosságért persze csak azok lelkesülnek, a­kiknek az alkot­­­mányos sallangok a hatalomban való köz­vetlen részesedést, hiúságuk kielégítését és anyagi boldogulást biztosítanak s azért felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt — pedig ilyeneknek egész arze­náljával rendelkeznek, — hogy megaka­dályozzák az igazi közakaratnak alkotmá­nyos uton való érvényesülését. Ez a magyar guvernementális poli­tika alapelve s ennek a szolgálatában cselekedett Lánczy Leó kormánypárti kép­viselő úr, mikor a budapesti kereskedelmi és iparkamara elnöki székéből a többség határozott akaratának ellenszegülve meg­akadályozta Boros Soma indítványának tárgyalását. Ez már így szokás Magyar­­országon s az eszközök is, a­melyeket Lánczy úr erre a célra használt, a kor­mánypárt ismert fegyvertárából valók. A Boros-féle indítvány csak azt cé­lozta, hogy a kamara már most foglalko­zik a lejárandó kereskedelmi szerződések megújításának kérdésével s jelentse ki, hogy az önálló vámterület híve. Ha az lett volna az indítvány tárgya, hogy a ka­mara az ülésből rögtön felterjesztést in­tézzen a kormányhoz vagy a törvényhozás­hoz a kereskedelmi szerződések megújítá­sának mikéntjéről, akkor lett volna ráció abban az elnöki kijelentésben, hogy ilyen kérdést nem lehet incidentalizel tárgyalni, mert ez adatgyűjtést és tanulmányt igé­nyel, de a mikor az indítvány éppen csak —i*i ii i i ipwii im miii »W.M.. i A „Pécsi Figyelő“ tárcája. A műpártolás és a nők. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — (Folytatás és vége.) A művész a nőt a teremtés remekének tekinti. A női szépség megihleti a művészt, ezen ihlettségének ad kifejezést a szobrász, a festőművész és az író. A művész nemcsak barátja és tisztelője a nőknek, de rendszerint leghívebb imádója, lovagja, ki rajong és lel­kesedik a női szépségért és a női erényekért. Méltányos tehát, hogy a nők a művé­szek ezen hódolatát szívélyesen fogadják és a jóindulatot hálás elismeréssel viszonozzák az­által, hogy természetes műérzékük­ és finomult ízlésükkel jóakarólag támogassák és pártolják a művészetet, iránta általános érdeklődést és műspártolást igyekezzenek kelteni. Ezt meg is teszi a nő, habár legtöbb esetben öntudatlanul, midőn ösztönszerűleg keresi a szépet, a jót, az összhangot öltözéke­kében, háztartásában, azt összes működésében érvényesíteni óhajtja. Lakásunkat csinosítja, díszíti, kellemessé igyekszik tenni otthonunkat, rendet tart a kertben, a háztartásban, a gyerm­ekszobában, mindenütt meglátjuk a szorgos női kéz nyo­mát, a bájos összhangot és a jó ízléssel pá­rosult rendet és csint. A magyar nő, kit Isten oly pazarul meg­áldott a legszebb női tulajdonságokkal, bizo­nyára nagyban hozzájárulhat, hogy népünkben a műérzék és a matértelem gyökeret verjen, fejlődjék és gyarapodjék. Meg vagyunk győ­ződve, hogy a magyar nő mindazon előkelő sajátságokkal, képességekkel és erényekkel rendelkezik, melyek ezen nagy feladat sike­res megoldásához szükségesek. A magyar nő ismert játszi kedélye, gyen­géd szeretete, jószívűsége, kedvessége, okos­sága, jó ízlése és tapintata oly varázserőt ké­pez, melylyel csodákat művelhet, tiszteletet parancsol, hódolatot követel és oly hatalmat gyakorol bűvös igézetével, hogy elragadja egész valónkét, szuggerálja lelkünknek a leg­­magasztosabb érzelmek eszményi fellángolását, felgyújtja szívünkben az édes érzelmek láng­özönét, mely ama ideális, mély érzelmű ma­gyar szerelemben és a nők iránti nagy, igaz, imádásig határos, párját ritkító tiszteletben nyilvánul. A nőtisztelet átment a magyar nép vérébe, szokásaiba, gondolkozásmódjába, va­lóságos nőkultuszszá lett, minőhöz hasonlót kevés más nemzetnél találunk. Szerelmünkről regél a cigány vonója, szerelmet hirdet költészetünk, szerelemről szól az ének szép népdalainkban. Szerelmünket fejezzük ki daliás nemzeti táncunkban, a szép csárdásban, mely nem egyéb, mint szimfoni­kus szerelmi vallomás, a nemes érzelmek han­gulatos lelkes megnyilatkozása, midőn méltó­sággal lejtik a lassúját — udvarol, majd midőn lelkes hévvel és tűzzel, tombolva járja a szaporáját, — dédelgeti, magasztalja és az égig emeli táncosnőjét. A nő emeli fel a férfit az ideál magas­ságára. — A női kultúra, a nőtisztelet azért emelkedett széles e hazában, a magyar em­berben oly magas fokra, mivel a magyar nő kiváló szép és szeretetre méltó tulajdonságai­val rászolgált ezen becsülésre, mivel kedves­ségével, okosságával és tapintatával érdemeket szerzett arra, mivel fényes erényeivel meg­­bűvölni képes, idealizmusra ragadja, lelkesíti és buzdítja a férfit a szépre, jóra és nemesre. Nem csoda tehát, ha előzékeny figyelemmel és hódolatteljes tekintettel adózik a magyar ember mindezekért a nőnek. Lovagias, gavallér nemzetnek ismernek bennünket. Ezt jórészt a magyar nőknek, eré­nyeiknek köszönhetjük, ők avatnak fel ben­nünket lovagjaikká, midőn kedvességükkel szuggerálják a nekik tartozó tiszteletet, ud­variasságot és előzékeny figyelmet. Még a magyar juhász is gavallér mó­don gondolkozik, midőn kedveséről van szó, mint Petőfi az »Alku« című költeményében oly meghatóan fejezi ki: »Juhászlegény, szegény juhászlegény, Tele pénzzel ez a kövér erszény. Megveszem a szegénységet tőled, De ráa dásul add a szeretődet. Ha ez a pénz volna csak foglaló, Még száz annyi lenne borravaló. Ideadnák a világot rá’dásnak, Szeretőmet mégsem adnám másnak. Magyar ember kedvesének megszólításá­hoz a leggyengédebb kifejezéseket használja. — Babájának, édes szentjének, eszemadtájának

Next