Pécsi Hírlap, 1888. július-december (2. évfolyam, 53-104. szám)
1888-11-08 / 90. szám
II. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 írt — kr. Félévre . . . . 3 „ — „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Egy hóra . . . — ,, 50 „ Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám Pécs, 1888. november 8-án. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők.Pécsi Hírlap Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 90-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi tér 12-ik szál, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak* Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl. Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Egyes számok kaphatók : Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. utóda Damján,I. (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József (ferencziek-utczája) papir és könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay János filszerkereskedésében (Szigeti országút), a dohány főtőzsdében (főutcza) és a vasúti tőzsdében. Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. A tél és nyomor. Még néhány hét és a téli évad egész kegyetlenségével fog bekövetkezni, sőt hamarabb talán, mint várnak és szeretnők. De a tél nem jön egyedül, a szegényebb sorsnak és egészen szegényeknek magával hozza kísérőül és kellemetlen vendégül a nyomort is ; s míg amaz letarolja egészen a mezőket s dermesztő hideggel hajlékaikba kényszeríti az embereket, addig a nyomor befészkeli magát azoknak a szűk lakásaikba, akik előrelátó gondoskodással szerettek volna ugyan mindent megtenni, hogy kevesebb félelemmel várhassák be a telet, de kik erre kedvezőtlen viszonyaik következtében képesek nem lévén, a nyomort kénytelenek befogadni, mely nem is marad vendég s szegényes hajlékban, hanem parancsoló úrrá lesz. A jóllakot ember nem ismeri az éhezőnek kínjait ; ki a meleg kályha mellett elmélkedik a világ folyásáról, sokszor az emberek gonoszságáról, annak nincs fogalma azoknak ügyefogyottságáról, kiknek nincs elegendő ruhájuk, hogy az időjárás viszontagságai ellen magukat védjék s nincs fájuk, hogy rideg lakásukban kellemes meleget idézzenek elő. Pedig ez a nyomor az, mely kiáltó ellentétet képez azon jóléttel szemben, mely az élet legnélkülözhetetlenebb szükségeit minden nehézség nélkül beszerezheti s ha nincs is minden bőven, van legalább annyi, hogy másra ne szoruljon. Hát még azok jólétével szemben, kik mint sorsuk kiváló kegyenczei, a bőségben úsznak, kik egyáltalán nem tudják, s mi az a nélkülözés, a kiknél az évszakok változása csak az élvezeti változatosságát jelenti ? A társadalomnak azonban kötelessége, hogy megemlékezzék ilyenkor azokról , kik embertársaik segélyző kezére szorulnak, kik nem koldulhatnak küszöbről küszöbre járva, s pillanatnyi segélynyújtásért esedezve; de kik mégis szükséget, szenvednek a legnélkülözhetetlenebb dolgokban, olyanokban, melyek épen télen nélkülözhetők legkevésbé: élelemben, fában, ruhában. A társadalomnak kötelessége ellensúlyozni azt a nagy egyenetlenséget, melyet vagyoni tekintetben az emberi viszonyok létesítenek s emberbaráti könyörületességből segítséget nyújtani azoknak, kik erre rászorultak, de kik szégyenük azt világgá kürtölni, s nem is tehetik meg. Igazságtalanság volna társadalmunkat azzal vádolni, hogy elegendő jótékonyságot nem űz. A ki a társadalom helyi jótékonysági cselekedeteit nem igen kíséri figyelemmel, annak fogalma sincs arról az igazán lelket indító könyörületességről, mely társadalmunkat jellemzi és sok ezerre rúgnak azok az összegek, melyek mind annak a nemes és szent czélnak szolgálnak, hogy a segélyre szorultakat támogassák. Valóban igazságtalanság volna tehát ebben a tekintetben vádat emelni társadalmunk ellen, mely amúgy is megteszi kötelességét. De nem is ez ellen volna nekünk kifogásunk. De ha azt kérdezzük magunktól, honnan van tehát mégis, hogy mind e jótékonysági cselekedetek csekély eredményt mutatnak, akkor ennek okát kétségtelenül a segélyadó rendszertelenségében, a segélyezési módozatok és eszközök hiányosságában kell keresnünk s itt föl is találjuk. Nálunk, ahol a szegényügy rendezésének még legelején sem vagyunk, ahol úgyszólván minden a véletlentől függ, a naponként gyarapodó szegénység és nyomor láttára, ideje már a szegényügy rendezésének legalább alapjait megvetni. A pénzbeli segélyezést a minimumra kell redukálni, mert ezzel sem a szegényen segítve nincs, sem a társadalom a segélyezés helyes útját nem követte. Vannak, akiket munkával kell segélyezni, mert akarnak dolgozni, s csak azért szorulnak másokra, mert nincs munkájuk. Vannak, akiken egy kis előleg segítene, s vannak, akiknek a természetben való segélyezéssel határtalanul nagyobb szolgálatot teszünk, mintha egy pár forintot adunk nekik. Mi megpendítettük a népkonyha fölállításának eszméjét, tessék ezt tovább vinni. A szegényügy bizottsága vegye azt a kezébe s tegyen lépéseket annak keresztülvitelére. A legközelebbi ülésen szóba kell hozni a dolgot, lehetetlen, hogy a humánus szó süket fülekre találjon. Mi részünkről támogatásunkat szívesen, sőt kötelességszerűleg csatoljuk a nemes munkához, melyért a jó tett tudata lesz a legszebb elismerés ! A tél küszöbön van ! Az új véderő-törvényjavaslat. A honvédelmi miniszter e hó 3-án terjesztette a képviselőház elé a katonai javaslatokat, melyek egyike a monarchia véderejéről szól. A „Pécsi Hírlap“ tárczája. Az asszony. Valami zörrent az ablakon. Az asszony fölkelt ágyából, fehér gyapjúkendőt bontott hajára, piczi lábait piros bársonypapucsba rejtette, azután fölvette az asztalról a kapukulcsot és odavitte az ablakhoz. Hozzá volt már szokva, hogy az ura elelveszti a kulcsot. Kitárta az ablakot s benézett a holdvilágos éjbe. Az akácz fehérlő virágbodrait bolyongó szellő himbálta az ágon, aztán, hogy az ablak kinyilt, leosont a szellő a fáról és a fülébe súgta: — Juliskám ! Megrettent az asszony. Pedig a hang édes volt dallamos és reszkető. Oda tekintett, ahonnan a hang jött. Nem az állt ott, akit vár, hanem az, akit nem várt, csak mikor álmodni készült. — Gábor ! — szólt remegve az asszony, — mit akar ön itt! Gábor ott volt már egészen az ablak előtt. Nem lehetett az ablakot betenni,becsukni, vissztérni sem lehetett onnan, oly erősen ott fogta az asszonyt az a két ismerős szem, az a régi, kedves hang, amely csak álmaiban csendült meg olykor, s az a vékony kis fonál: egyik szívtől a másikig. — Eljöttem hozzád, rég nem láttalak, — suttogta a férfi s megfogta az asszony kezét. A kis fehér kéz visszahúzódott a kendő alá mélyen, megtalálhatatlanul. — Mit akarsz nálam ! Asszony vagyok hites uram van ! — szólt az asszony, s hangja olyan fátyolozott, olyan szomorú volt. — Azért jöttem épen. Halottam, hogy rosszul éltek együtt. Ő egész nap mulat a kocsmában, te egész nap sírsz idehaza. Miért is mentél ahhoz a vén színészhez ! — Akarták ! — rebegte az asszony ! — Nohát mit nyertek vele ? Én koldus vagyok, de boldoggá tettelek volna, az gazdag de nincs örömed benne. Engem elmartak a faluból, áttétettek a gróffal másik megyébe; — nem jöttél utánam . . . jobban szeretted apádat, anyádat! Az asszony arczára rásütött a hold, olyan fehér volt az az arcz, mint a márványszobroké. — Mikor hallottam, hogy férjhez adnak, dacoltam a sorssal, nem néztem felétek . . . Oh, az esküvőd napján száz halál ért engem! — Gábor ! . . . hadd el ! — Azt hittem, feledlek, meggyógyít az idő, vigasztalást ad a zöld erdő, madárdal. Vígczimborák között tivornyáztam vadul, hasztalan : az idő csupán megvémitett, minden egy órában száz évet éltem át ; az erdők árnyában, csillogó sugárban, tóvizben, patakban arczod lebbent felém. Fájó szerelmünket madár kidalolta, szellő felém sirta, virágok suttogták, méhek kidönögték, s a bérezi visszhangnak, ha nevedet kiáltám, elkábult a szivem fájdalmas hangjától, mikor visszazengte. — Bormámorba akartam azután temetni a búmat, de a czigány hegedűjéből is szivem hangja sirt ki! Eljöttem hozzád, egy csókodért jöttem, egy bucsucsókodért! Aztán gyógyítsa meg szivemet a halál! Sötét fellegek húzódtak az égre. Eltakarták a holdat, el az égnek minden csillagfényét.