Pécsi Hírlap, 1888. július-december (2. évfolyam, 53-104. szám)

1888-11-08 / 90. szám

II. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 írt — kr. Félévre . . . . 3 „ — „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Egy hóra . . . — ,, 50 „ Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám Pécs, 1888. november 8-án. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők.Pécsi Hírlap Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 90-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi­ tér 12-ik szál, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak* Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl. Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereske­désben. Egyes számok kaphatók : Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. utóda Damján,I. (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József (ferencziek-utczája) papir és könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay János filszerkereskedésében (Szigeti ország­út), a dohány főtőzsdében (fő­utcza) és a vasúti tőzsdében. Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. A tél és nyomor. Még néhány hét és a téli évad egész kegyetlenségével fog bekövetkezni, sőt ha­marabb talán, mint várnak és szeretnők. De a tél nem jön egyedül, a szegé­nyebb sorsnak és egészen szegényeknek magával hozza kísérőül és kellemetlen vendégül a nyomort is ; s míg amaz le­tarolja egészen a mezőket s dermesztő hideggel hajlékaikba kényszeríti az em­bereket, addig a nyomor befészkeli ma­gát azoknak a szűk lakásaikba, a­kik előrelátó gondoskodással szerettek volna ugyan mindent megtenni, hogy kevesebb félelemmel várhassák be a telet, de kik erre kedvezőtlen viszonyaik következté­ben képesek nem lévén, a nyomort kény­telenek befogadni, mely nem is marad vendég s szegényes hajlékban, hanem parancsoló úrrá lesz. A jóllakot ember nem ismeri az éhezőnek kínjait ; ki a meleg kályha mellett elmélkedik a világ folyásáról, sokszor az emberek gonoszságáról, annak nincs fogalma azoknak ügyefogyottságá­­ról, kiknek nincs elegendő ruhájuk, hogy az időjárás viszontagságai ellen magukat védjék s nincs fájuk, hogy rideg lakásuk­ban kellemes meleget idézzenek elő. Pedig ez a nyomor az, mely kiáltó ellentétet képez azon jóléttel szemben, mely az élet legnélkülözhetetlenebb szük­ségeit minden nehézség nélkül beszerez­heti s ha nincs is minden bőven, van legalább annyi, hogy másra ne szoruljon. Hát még azok jólétével szemben, kik mint sorsuk kiváló kegyenczei, a bőség­ben úsznak, kik egyáltalán nem tudják, s mi az a nélkülözés, a kiknél az évszakok változása csak az élvezeti változatossá­gát jelenti ? A társadalomnak azonban köteles­sége, hogy megemlékezzék ilyenkor azok­ról , kik embertársaik segélyző kezére szorulnak, kik nem koldulhatnak küszöb­ről küszöbre járva, s pillanatnyi segély­nyújtásért esedezve; de kik mégis szük­séget, szenvednek a legnélkülözhetetlenebb dolgokban, olyanokban, melyek épen té­len nélkülözhetők legkevésbé: élelemben, fában, ruhában. A társadalomnak kötelessége ellen­súlyozni azt a nagy egyenetlenséget, me­lyet vagyoni tekintetben az emberi viszo­nyok létesítenek s em­berbaráti könyörü­­letességből segítséget nyújtani azoknak, kik erre rászorultak, de kik szégyenük azt világgá kürtölni, s nem is tehetik meg. Igazságtalanság volna társadalmun­kat azzal vádolni, hogy elegendő jóté­konyságot nem űz. A ki a társadalom helyi jótékonysági cselekedeteit nem igen kíséri figyelemmel, annak fogalma sincs arról az igazán lelket indító könyörüle­­tességről, mely társadalmunkat jellemzi és sok ezerre rúgnak azok az összegek, melyek mind annak a nemes és szent czélnak szolgálnak, hogy a segélyre szo­rultakat támogassák. Valóban igazságtalanság volna tehát ebben a tekintetben vádat emelni társa­dalmunk ellen, mely amúgy is megteszi kötelességét. De nem is ez ellen volna nekünk kifogásunk. De ha azt kérdezzük magunktól, honnan van tehát mégis, hogy mind e jótékonysági cselekedetek csekély eredményt mutatnak, akkor ennek okát kétségtelenül a segélyad­­ó rendszertelen­ségében, a segélyezési módozatok és esz­közök hiányosságában kell keresnünk s itt föl is találjuk. Nálunk, a­hol a sze­gényügy rendezésének még legelején sem vagyunk, a­hol úgyszólván minden a vé­letlentől függ, a naponként gyarapodó szegénység és nyomor láttára, ideje már a szegényügy rendezésének legalább alap­jait megvetni. A pénzbeli segélyezést a minimumra kell redukálni, mert ezzel sem a szegényen segítve nincs, sem a társadalom a segélyezés helyes útját nem követte. Vannak, a­kiket munkával kell se­gélyezni, mert akarnak dolgozni, s csak azért szorulnak másokra, mert nincs munkájuk. Vannak, a­kiken egy kis elő­leg segítene, s vannak, a­kiknek a ter­mészetben való segélyezéssel határtalanul nagyobb szolgálatot teszünk, mintha egy pár forintot adunk nekik. Mi megpendítettük a népkonyha föl­állításának eszméjét, tessék ezt tovább vinni. A szegényügy bizottsága vegye azt a kezébe s tegyen lépéseket annak ke­resztülvitelére. A legközelebbi ülésen szóba kell hozni a dolgot, lehetetlen, hogy a humánus szó süket fülekre találjon. Mi részünkről támogatásunkat szíve­sen, sőt kötelességszerűleg csatoljuk a nemes munkához, melyért a jó tett tu­data lesz a legszebb elismerés ! A tél küszöbön van ! Az új véderő-törvényjavaslat. A honvédelmi miniszter e hó 3-án terjesz­tette a képviselőház elé a katonai javaslatokat, melyek egyike a monarchia véderejéről szól. A „Pécsi Hírlap“ tárczája. Az asszony. Valami zörrent az ablakon. Az asszony fölkelt ágyából, fehér gyapjú­­kendőt bontott hajára, piczi lábait piros bár­sonypapucsba rejtette, azután fölvette az asztal­ról a kapukulcsot és odavitte az ablakhoz. Hozzá volt már szokva, hogy az ura el­elveszti a kulcsot. Kitárta az ablakot s benézett a holdvilá­gos éjbe. Az akácz fehérlő virágbodrait bolyongó szellő himbálta az ágon, aztán, hogy az ablak kinyilt, leosont a szellő a fáról és a fü­lébe súgta: — Juliskám ! Megrettent az asszony. Pedig a hang édes volt dallamos és reszkető. Oda tekintett, a­hon­nan a hang jött. Nem az állt ott, a­kit vár, hanem az, a­kit nem várt, csak mikor álmodni készü­lt. — Gábor ! — szólt remegve az asszony, — mit akar ön itt! Gábor ott volt már egészen az ablak előtt. Nem lehetett az ablakot betenni,becsukni, vissz­térni sem lehetett onnan, oly erősen ott fogta az asszonyt az a két ismerős szem, az a régi, kedves hang, a­mely csak álmaiban csendült meg olykor, s az a vékony kis fonál: egyik szívtől a másikig. — Eljöttem hozzád, rég nem láttalak, — suttogta a férfi s megfogta az asszony kezét. A kis fehér kéz visszahúzódott a kendő alá mélyen, megtalálhatatlanul. — Mit akarsz nálam ! Asszony vagyok hites uram van ! — szólt az asszony, s hangja olyan fátyolozott, olyan szomorú volt. — Azért jöttem épen. Halottam, hogy rosszul éltek együtt. Ő egész nap mulat a kocs­mában, te egész nap sírsz idehaza. Miért is mentél ahhoz a vén színészhez ! — Akarták ! — rebegte az asszony ! — Nohát mit nyertek vele ? Én koldus vagyok, de boldoggá tettelek volna, az gazdag de nincs örömed benne. Engem elmartak a faluból, áttétettek a gróffal másik megyébe; — nem jöttél utánam . . . jobban szeretted apádat, anyádat! Az asszony arczára rásü­tött a hold, olyan fehér volt az az arcz, mint a márványszobroké. — Mikor hallottam, hogy férjhez adnak, dac­oltam a sorssal, nem néztem felétek . . . Oh, az esküvőd napján száz halál ért engem! — Gábor ! . . . hadd el ! — Azt hittem, feledlek, meggyógyít az idő, vigasztalást ad a zöld erdő, madárdal. Víg­czimborák között tivornyáztam vadul, hasztalan : az idő csupán megvémitett, minden egy órában száz évet éltem át ; az erdők árnyában, csillogó sugárban, tóvizben, patakban arczod lebbent felém. Fájó szerelmünket madár kidalolta, szellő felém sirta, virágok suttogták, méhek kidönög­­ték, s a bérezi visszhangnak, ha nevedet kiál­­tám, elkábult a szivem fájdalmas hangjától, mikor visszazengte. — Bormámorba akartam azután temetni a búmat, de a czigány hegedű­jéből is szivem hangja sirt ki! Eljöttem hozzád, egy csókodért jöttem, egy bucsucsókodért! Az­tán gyógyítsa meg szivemet a halál! Sötét fellegek húzódtak az égre. Eltakar­ták a holdat, el az égnek minden csillagfényét.

Next