Pécsi Hírlap, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-14 / 13. szám

á­ sával összeférhetetlennek a színházat lá­togatni? Mindkettő helytelenül ítél, ha elitél. De e vélemény mellett helytelen volt annak nyilvánítási módja is. Mert megadva a jogot a székes káp­talannak arra, hogy — ha mindjárt hely­telenül és igaztalanul is — tartsa erkölcs­telen intézménynek a színházat, tartotta volna meg e meggyőződését magának, de ne mondta volna azt ki mint testület s mint ilyen ne juttatta volna el e határo­zatát semmiféle intéző személyhez. A szé­kes káptalan bármelyik tagja maga­ ma­gának megalkothatta volna a saját meg­győződését és elhatározását, hogy e specziális ügyben minő álláspontot fog el­foglalni s aztán tehetett volna úgy, eluta­síthatta volna a gyűjtő küldöttséget; senki sem rótta volna meg érte, mert tisztelet­ben tartotta volna a meggyőződését, me­lyet — azt hisszük — nem szükség épen csakis sértő módon kifejezésre juttatni. Lehet azt simán is tudatni. De a meggyőződés és elhatározás ilyetén nyilvánítása, mint a­hogy történt, fölötte sértő, talán kihívó is! Ez már nem érdemli meg a föltétlen tiszte­letet s ha mégis megkapja, csak­ a véle­ményt nyilvánítók iránt táplált*"nagy tisz­teletből veszi azt kölcsön.Ne­E határozott ujj húzásnak következ­ményeiről most nem is akarok szólani s inkább a hiba helyrehozására adok jó­akaratú tanácsot. Ha már a káptalan mint testület ujjat húzott a nagy többséggel, igazítsák azt el a testület egyedei — járuljon ki-ki a nemes czélhoz egész csendességben, nem vévén tudomást arról, mit határozott mint testület. Mert félő, hogy ha a nagy többség vesz arról tudomást, a zúgolódás még nagyobb leszen a székes káptalan ellen, mint a minéi most tartja kisebb körben izgatottan a kedélyeket — s akkor a harcz, melyet pedig mi kerülni szeretnénk, nem lesz a legkegyeletesebb. H. L. PÉCSI U­RL­AP. 1889. február 14-én. A fejedelmi nők befolyása nemzetünk történetére az Árpádok korszakában.'1') — írta : Bartosságh Józan. — Mielőtt a tárgyhoz térnék, illő, hogy a tisz­telt hallgatóság előtt fellépésemet indokoljam. Azon idő, melyben Pál apostol, (ki előbb Saul volt), szavai: „Mulier taceat in ecclesia“ (vagyis: az asszony hallgasson az egyházban) korszerűek voltak vagy legalább lehettek — letűnt. Nem állunk többé azon ponton, hogy a kenyeret, melyet más keres számunkra, csak elkészítjük, hanem ezt meg is kell keresnünk; kijut a létért való küzdelemnek kétszeres része. Ha tehát a társadalom elfogadja, hogy mi nők, gyengébb szervezetünk dac­ára kereset­képesek legyünk, kell, hogy szavunkat meg­­halgassa; annál is inkább, mert beszélő szer­veink versenyképesek! * A magyar nemzet uralkodóinak, a vezé­rek, s a királyok nőit nem könnyű a históriá­ban föllelni. Némelyiktől alig maradt fönn több a tudni vágyó utókor számára, mint a név; a legtöbbtől még az sem. Tetteik vagy nem bír­tak oly hatással, hogy azokat egykorú krónika irók följegyezték volna, vagy lehet, hogy azok Thukidydes bölcscsel tartottak, miszerint: „Az a legjobb asszony, kinek semmi hire sincs.“ A fejedelmi nők áldásos működését az évszázados feledés sivatag homokjából nehéz nap­fényre hozni; az ellenkezőjét, az átkosat híven följegyezték mindenkoron. Példa rá meráni Gertrud, Cillei Borbála, nápolyi Beatrix. Legelőször is a bűn-mondakör nyomán visszamegyünk ősi hazánkba Ázsiába. A soknejű Nimród babyloni királynak volt két levente fia: Hunor és Magyar. Szenvedélyes vadászok, mint atyjok és az egész szittya-faj. Ezeknek — a monda szerint —a Nimrod a monti tenger (ma Arad tó) mellett egy darab földet ajándékozott, hogy azon ked­­vöket töltve hajtsák a bölényt és űzzék a szarvast. Egy vadászat alkalmával fehér szarvas ugrott föl előttük, melynek aggancsai lobogó lánggal égtek. A királyfiak ázni kezdték a vadat, az egy patak felé tartott, melynek partja felől csodálatosan elbűvölő ének hallatszott. A szarvas a patakon átugorva eltűnt a bokrok között. A két ifjúra azonban a patak mellett más meglepetés várt — gyönyörű leány­sereg játszott ott. Dúlnak az alán fejedelemnek leányai és azok társnői (udvar­hölgyei, mon­danék ma. A leventék fölhagytak a szarvas­űzéssel, s mindegyik kikapta a sok közül azt, ki neki legjobban tetszett, lovára emelte .) Fölolvastatott 1889 febr. 10-én a „Kereske­delmi önképző köre”-ben, és nemes zsákmányukkal visszavágtattak ha­zajokba, így lőnek az alán fejedelem leányai a a hun és magyar nép törzsanyái. Ez a csodaszarvas regéje. Atillának, az „Isten ostorának“ miként Pri8kus Rhetor görög követ följegyzéseiből tud­juk, több neje volt ; egyik kedvencz nejét C­zer­k­á­n­ak vagy Rékának hívták. Csaba ki­rályfinak, Atilla kedvencz fiának anyja görög nő, ki a hun birodalom föloszlása után visszatért ha­zájába, ez vitte magával a hirt Atilla birodal­máról, a tejjel mézzel folyó szép hazáról. Ez a szittya fajokhoz is elszivárgott, azoknál firól-fira szállva fölkölte a magyar népben a vágyat: visszaszerezni a szép hazát. Csaba királyfi követte anyját annak hazá­jába; azt ígérte híveinek, hogy segélyt hozva visszajő, de szavát be nem váltotta, miről tanús­kodik fama székely közmondás: „Akkor térj vissza, mikor Csaba királyfi Görögországból.“ Atillának még egy nejét említik : Ildikót a burgundi királyleányt, ki azonos lehet a né­met Niebelungen-monda Chrimhildjével; míg azonban a német monda szerint Chrimhild mint az orozva megölt hős Siegfried özvegye csak azért fogadja el Etzel király, az az Atilla, ke­zét, hogy első férje halálát a gyilkosokon meg­­boszulja s aztán isszonyu vérfürdőben elpusz­tulnak a niebelungok úgymint a hunok; addig a hűn monda szerint „Isten ostora“ Ildikóval tartott menyekzője éjjelén meghalt. A hűn birodalom testvér viszály miatt és nem Hagen Tranje s niebelungjai kardcsapásai alatt oszlott szét. Menjünk néhény századdal tovább a ma­gyar mondakörben, és ismét Ázsiában va­gyunk. U­g­e­k magyar vezérnek neje E­m­e­s­a Emese, vagy Emes asszony, Ünedbelia — Deuto moggerai vezér — leánya azt álmodtá, hogy tüzet látott, mely tűz országokat ellepett, ezt jelnek vette és fiát Álmosnak nevezte. A nép Álmos hivatásában rendületlenül bízva kö­vete őt az uj hazába. Nejéről a monda nem emlékezik meg, de annyi női logikával is föl­­tételezhető^agy-derék ^uszeaj Bate­ Jteilszt ler­nie; mert a nemzetnek oly fejedelmet adott, mint Árpád; nem szilaj hóditott, hanem eszes alapitót. Egyik előre látó s biztositó tette az volt, midőn fiát Zoltánt, a legyőzött Maróth bán bihari kazár fejedelem ismeretlen nevű leányá­val eljegyezte. A soknejű Maróthnak fiú örö­köse nem volt, ki atyja birtokát visszakövetel­hette volna. Zoltán már az uj hazában született, Csepel szigetén, melyet Árpád székhelyül vá­lasztott. Zoltán anyját honi kútfőink nem emli­ Anonymus (Béla király névtelen jegyzője) azt jegyzi föl Zoltánról, hogy fehér bőrű, kissé kancsal és, sárga hajú volt; midőn 14 éves lett Árpád megházasitá. Uszuba és Velek vezé­ széd kisasszonyt; vele együtt irtunk hozzá ódá­kat, sonetteket; vele együtt epekedtünk hold­világos, méla estéken és határozottan tudom, hogy kettőnk közül én voltam a szebbik, da­­liásabb­­ és verseink közül az enyéimek vol­tak az epedőbbek, szenvedélyesebbek, hanem azért az első „légyottéra az a tüzszemü tündér mégis csak Bartal Gazsit hivta és az első dézsa vizet, melylyel a kisasszony mamája bennünket megtisztelni vélt, az én árva fejemen zúdította végig. Ott hagytam a diák­életet. Beláttam, hogy belőlem professor, doktor nem lesz. A hivatal­noki pályára vetettem magamat, díjtalan gya­­kornok voltam két évig, azután a hivatalnokok részére előírt vizsgálatot háromszori visszavette­­tés után fényesen megálltam , hanem azért négy éven keresztül kilenczvenhárom folyamodványt írtam, mig az alantas tisztviselői állásra kine­veztettem — a magam és a mások bosszúsá­gára. Hivatali főnököm esküdt ellenségem. Miért? — mert „pech“-em van. Nem tudtam neki megtetszeni, — mivel az ő három aggszűz leánya viszont nekem nem tudott megtetszeni. Csakhogy az utóbbi elől járt. Pedig ha megtet­szem neki, szép karrierre volt volna kilátásom. De a „pech“ úgy akarta, hogy neki három rút, meduza-fejű, sárkány nyelvű leánya legyen és igy nekem minden kilátásom, minden reményem egy szebb jövőre — eltűnt, elveszett. De ez még mind hagyján! Tudjuk, hogy vannak emberek, kiket a sors, a „pech“ üldöz; kik önhibájukon kívül kellemetlen helyzetbe sodortatnak; kik minden tehetségük, igyekezetük mellett csak üllői a náluknál szerencsésebb kalapácsoknak; kik az életet csak sivár, rideg oldaláról ismerik; kik­nek egy tiszta, örömteljes, minden keserűségtől ment perczük nincs; kik végig tengődnek az életen folytonos sanyargás, munka és nélkülö­zés között és a kik a halálban nem a félemle­­tes, borzongós, irgalmat nem ismerő csontem­bert, hanem megszabaditójukat, megmentőjüket, jó angyalukat látják, ki a földi nyomorúságból egy szebb, ragyogóbb, édesebb, boldogabb életbe ülteti át őket. Ezeknek itt a földön legalább egy elve­­szithetlen javuk van: az álom. Ebben boldogok ők, ebben feledi el tes­­tök a nyomort, nélkülözést; ebben emelkedik és száll fel lelkök a szebb, boldogabb világba, hol nincs fájdalom, nincs aprólékos fogyatkozás, hol minden vágyuk teljesül. Az álom hiú barát! Nekem még ez sem az. Nekem az álom egy az ébrenléttel, vagy ha úgy tetszik , folytatása annak. Mert szerencsétlen csillagzat alatt szület­tem, a sors üldöz, „pech“-em van. Csak egy példát erre nézve, melyből sze­rencsétlen voltomat teljes nagyságában meg­ítélhetik. Tudják önök, mit tesz az „disznódban lenni ? Mikor valaki a kártyán állandóan nyer. Nos, én még soha életemben nem voltam „disznódban. Mint mindenütt, ebben is „pech“-em volt. Mindig veszítettem. Szenvedélyes kártyás vagyok és állandó „balek“-je társaimnak. Egy szép estén vigan ültem le negyedma­­gammal szokott asztalunkhoz egy kis „csen­­des“-re — és a reá következő szép hajnalon busán keltem föl, egész éjjel veszítettem, reggel már egy fillérem sem volt. Szomorúan ballagtam lakásomra és szomo­­man kerestem föl ágyamat, hogy az álom jóté- —■

Next