Pécsi Hírlap, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1889-02-14 / 13. szám
á sával összeférhetetlennek a színházat látogatni? Mindkettő helytelenül ítél, ha elitél. De e vélemény mellett helytelen volt annak nyilvánítási módja is. Mert megadva a jogot a székes káptalannak arra, hogy — ha mindjárt helytelenül és igaztalanul is — tartsa erkölcstelen intézménynek a színházat, tartotta volna meg e meggyőződését magának, de ne mondta volna azt ki mint testület s mint ilyen ne juttatta volna el e határozatát semmiféle intéző személyhez. A székes káptalan bármelyik tagja maga magának megalkothatta volna a saját meggyőződését és elhatározását, hogy e specziális ügyben minő álláspontot fog elfoglalni s aztán tehetett volna úgy, elutasíthatta volna a gyűjtő küldöttséget; senki sem rótta volna meg érte, mert tiszteletben tartotta volna a meggyőződését, melyet — azt hisszük — nem szükség épen csakis sértő módon kifejezésre juttatni. Lehet azt simán is tudatni. De a meggyőződés és elhatározás ilyetén nyilvánítása, mint ahogy történt, fölötte sértő, talán kihívó is! Ez már nem érdemli meg a föltétlen tiszteletet s ha mégis megkapja, csak a véleményt nyilvánítók iránt táplált*"nagy tiszteletből veszi azt kölcsön.NeE határozott ujj húzásnak következményeiről most nem is akarok szólani s inkább a hiba helyrehozására adok jóakaratú tanácsot. Ha már a káptalan mint testület ujjat húzott a nagy többséggel, igazítsák azt el a testület egyedei — járuljon ki-ki a nemes czélhoz egész csendességben, nem vévén tudomást arról, mit határozott mint testület. Mert félő, hogy ha a nagy többség vesz arról tudomást, a zúgolódás még nagyobb leszen a székes káptalan ellen, mint a minéi most tartja kisebb körben izgatottan a kedélyeket — s akkor a harcz, melyet pedig mi kerülni szeretnénk, nem lesz a legkegyeletesebb. H. L. PÉCSI URLAP. 1889. február 14-én. A fejedelmi nők befolyása nemzetünk történetére az Árpádok korszakában.'1') — írta : Bartosságh Józan. — Mielőtt a tárgyhoz térnék, illő, hogy a tisztelt hallgatóság előtt fellépésemet indokoljam. Azon idő, melyben Pál apostol, (ki előbb Saul volt), szavai: „Mulier taceat in ecclesia“ (vagyis: az asszony hallgasson az egyházban) korszerűek voltak vagy legalább lehettek — letűnt. Nem állunk többé azon ponton, hogy a kenyeret, melyet más keres számunkra, csak elkészítjük, hanem ezt meg is kell keresnünk; kijut a létért való küzdelemnek kétszeres része. Ha tehát a társadalom elfogadja, hogy mi nők, gyengébb szervezetünk dacára keresetképesek legyünk, kell, hogy szavunkat meghalgassa; annál is inkább, mert beszélő szerveink versenyképesek! * A magyar nemzet uralkodóinak, a vezérek, s a királyok nőit nem könnyű a históriában föllelni. Némelyiktől alig maradt fönn több a tudni vágyó utókor számára, mint a név; a legtöbbtől még az sem. Tetteik vagy nem bírtak oly hatással, hogy azokat egykorú krónika irók följegyezték volna, vagy lehet, hogy azok Thukidydes bölcscsel tartottak, miszerint: „Az a legjobb asszony, kinek semmi hire sincs.“ A fejedelmi nők áldásos működését az évszázados feledés sivatag homokjából nehéz napfényre hozni; az ellenkezőjét, az átkosat híven följegyezték mindenkoron. Példa rá meráni Gertrud, Cillei Borbála, nápolyi Beatrix. Legelőször is a bűn-mondakör nyomán visszamegyünk ősi hazánkba Ázsiába. A soknejű Nimród babyloni királynak volt két levente fia: Hunor és Magyar. Szenvedélyes vadászok, mint atyjok és az egész szittya-faj. Ezeknek — a monda szerint —a Nimrod a monti tenger (ma Arad tó) mellett egy darab földet ajándékozott, hogy azon kedvöket töltve hajtsák a bölényt és űzzék a szarvast. Egy vadászat alkalmával fehér szarvas ugrott föl előttük, melynek aggancsai lobogó lánggal égtek. A királyfiak ázni kezdték a vadat, az egy patak felé tartott, melynek partja felől csodálatosan elbűvölő ének hallatszott. A szarvas a patakon átugorva eltűnt a bokrok között. A két ifjúra azonban a patak mellett más meglepetés várt — gyönyörű leánysereg játszott ott. Dúlnak az alán fejedelemnek leányai és azok társnői (udvarhölgyei, mondanék ma. A leventék fölhagytak a szarvasűzéssel, s mindegyik kikapta a sok közül azt, ki neki legjobban tetszett, lovára emelte .) Fölolvastatott 1889 febr. 10-én a „Kereskedelmi önképző köre”-ben, és nemes zsákmányukkal visszavágtattak hazajokba, így lőnek az alán fejedelem leányai a a hun és magyar nép törzsanyái. Ez a csodaszarvas regéje. Atillának, az „Isten ostorának“ miként Pri8kus Rhetor görög követ följegyzéseiből tudjuk, több neje volt ; egyik kedvencz nejét Czerkának vagy Rékának hívták. Csaba királyfinak, Atilla kedvencz fiának anyja görög nő, ki a hun birodalom föloszlása után visszatért hazájába, ez vitte magával a hirt Atilla birodalmáról, a tejjel mézzel folyó szép hazáról. Ez a szittya fajokhoz is elszivárgott, azoknál firól-fira szállva fölkölte a magyar népben a vágyat: visszaszerezni a szép hazát. Csaba királyfi követte anyját annak hazájába; azt ígérte híveinek, hogy segélyt hozva visszajő, de szavát be nem váltotta, miről tanúskodik fama székely közmondás: „Akkor térj vissza, mikor Csaba királyfi Görögországból.“ Atillának még egy nejét említik : Ildikót a burgundi királyleányt, ki azonos lehet a német Niebelungen-monda Chrimhildjével; míg azonban a német monda szerint Chrimhild mint az orozva megölt hős Siegfried özvegye csak azért fogadja el Etzel király, az az Atilla, kezét, hogy első férje halálát a gyilkosokon megboszulja s aztán isszonyu vérfürdőben elpusztulnak a niebelungok úgymint a hunok; addig a hűn monda szerint „Isten ostora“ Ildikóval tartott menyekzője éjjelén meghalt. A hűn birodalom testvér viszály miatt és nem Hagen Tranje s niebelungjai kardcsapásai alatt oszlott szét. Menjünk néhény századdal tovább a magyar mondakörben, és ismét Ázsiában vagyunk. Ugek magyar vezérnek neje Emesa Emese, vagy Emes asszony, Ünedbelia — Deuto moggerai vezér — leánya azt álmodtá, hogy tüzet látott, mely tűz országokat ellepett, ezt jelnek vette és fiát Álmosnak nevezte. A nép Álmos hivatásában rendületlenül bízva követe őt az uj hazába. Nejéről a monda nem emlékezik meg, de annyi női logikával is föltételezhető^agy-derék ^uszeaj Bate Jteilszt lernie; mert a nemzetnek oly fejedelmet adott, mint Árpád; nem szilaj hóditott, hanem eszes alapitót. Egyik előre látó s biztositó tette az volt, midőn fiát Zoltánt, a legyőzött Maróth bán bihari kazár fejedelem ismeretlen nevű leányával eljegyezte. A soknejű Maróthnak fiú örököse nem volt, ki atyja birtokát visszakövetelhette volna. Zoltán már az uj hazában született, Csepel szigetén, melyet Árpád székhelyül választott. Zoltán anyját honi kútfőink nem emli Anonymus (Béla király névtelen jegyzője) azt jegyzi föl Zoltánról, hogy fehér bőrű, kissé kancsal és, sárga hajú volt; midőn 14 éves lett Árpád megházasitá. Uszuba és Velek vezé széd kisasszonyt; vele együtt irtunk hozzá ódákat, sonetteket; vele együtt epekedtünk holdvilágos, méla estéken és határozottan tudom, hogy kettőnk közül én voltam a szebbik, daliásabb és verseink közül az enyéimek voltak az epedőbbek, szenvedélyesebbek, hanem azért az első „légyottéra az a tüzszemü tündér mégis csak Bartal Gazsit hivta és az első dézsa vizet, melylyel a kisasszony mamája bennünket megtisztelni vélt, az én árva fejemen zúdította végig. Ott hagytam a diákéletet. Beláttam, hogy belőlem professor, doktor nem lesz. A hivatalnoki pályára vetettem magamat, díjtalan gyakornok voltam két évig, azután a hivatalnokok részére előírt vizsgálatot háromszori visszavettetés után fényesen megálltam , hanem azért négy éven keresztül kilenczvenhárom folyamodványt írtam, mig az alantas tisztviselői állásra kineveztettem — a magam és a mások bosszúságára. Hivatali főnököm esküdt ellenségem. Miért? — mert „pech“-em van. Nem tudtam neki megtetszeni, — mivel az ő három aggszűz leánya viszont nekem nem tudott megtetszeni. Csakhogy az utóbbi elől járt. Pedig ha megtetszem neki, szép karrierre volt volna kilátásom. De a „pech“ úgy akarta, hogy neki három rút, meduza-fejű, sárkány nyelvű leánya legyen és igy nekem minden kilátásom, minden reményem egy szebb jövőre — eltűnt, elveszett. De ez még mind hagyján! Tudjuk, hogy vannak emberek, kiket a sors, a „pech“ üldöz; kik önhibájukon kívül kellemetlen helyzetbe sodortatnak; kik minden tehetségük, igyekezetük mellett csak üllői a náluknál szerencsésebb kalapácsoknak; kik az életet csak sivár, rideg oldaláról ismerik; kiknek egy tiszta, örömteljes, minden keserűségtől ment perczük nincs; kik végig tengődnek az életen folytonos sanyargás, munka és nélkülözés között és a kik a halálban nem a félemletes, borzongós, irgalmat nem ismerő csontembert, hanem megszabaditójukat, megmentőjüket, jó angyalukat látják, ki a földi nyomorúságból egy szebb, ragyogóbb, édesebb, boldogabb életbe ülteti át őket. Ezeknek itt a földön legalább egy elveszithetlen javuk van: az álom. Ebben boldogok ők, ebben feledi el testök a nyomort, nélkülözést; ebben emelkedik és száll fel lelkök a szebb, boldogabb világba, hol nincs fájdalom, nincs aprólékos fogyatkozás, hol minden vágyuk teljesül. Az álom hiú barát! Nekem még ez sem az. Nekem az álom egy az ébrenléttel, vagy ha úgy tetszik , folytatása annak. Mert szerencsétlen csillagzat alatt születtem, a sors üldöz, „pech“-em van. Csak egy példát erre nézve, melyből szerencsétlen voltomat teljes nagyságában megítélhetik. Tudják önök, mit tesz az „disznódban lenni ? Mikor valaki a kártyán állandóan nyer. Nos, én még soha életemben nem voltam „disznódban. Mint mindenütt, ebben is „pech“-em volt. Mindig veszítettem. Szenvedélyes kártyás vagyok és állandó „balek“-je társaimnak. Egy szép estén vigan ültem le negyedmagammal szokott asztalunkhoz egy kis „csendes“-re — és a reá következő szép hajnalon busán keltem föl, egész éjjel veszítettem, reggel már egy fillérem sem volt. Szomorúan ballagtam lakásomra és szomoman kerestem föl ágyamat, hogy az álom jóté- —■