Pécsi Hírlap, 1889. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)

1889-10-10 / 81. szám

III. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 frt — kr. Félévre . . . 3 „ — „ Negyedévre . . 1 „ 50 „ Egy hóra . . . — ,. 50 ., Egyes szám­ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám (Nádasy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők. Pécs, 1889. október 10-én. Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 81-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám, hová a lap szellemi része illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereske­désben. Egyes számok kaphatók : Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. utóda Demján I. (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József ( léchenyi-tér) papír és könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay János füszerkereskedésében (Szigeti ország-ut), a dohány f .uzs.riben (fő-utcza). Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. A „Pécsi Hírlap“ tárczája. Mondat nélkül. • Az ódon kaszárnya boglyas teteje fölöttébb fitymálva mért végig a minap ; a napos káplár s az ásitozó batalions-inspekcziós pedig szem­­ügyre sem vették, a mint a jámbor minémüsé­­gem a század irodába bevitorlázott. Mind olyan tárcsának tűnt föl előttem ez az izé s a dolgok megvilágositásáért a kapi­tány ur kutyamosójához fordulók, aki ép azon minutumban esplikálta el nagyságos Léda mam­­zel bonczos hátán a generalmarschot. Szép taktusosan simogatta szegény kutyát a gyerek forsziftos kincstár praczlija s tüskés szemei mintha csak azt vallották volna: hajh, hajh! — csináljanak a bőrödből tambur Sza­bónak dobot, hogy eszedbe jusson s mind a ti­zenkét apostol siralma, mikor az jókedvében beléd üt! Nógattam a fiút s intettem a jóra; fogott is rajt­a szép szó — mert oly gyengéden oda­dobta Lédát a strázsák alá, hogy sinszöggé egyenesedett annak göndör szőre menten. Az­tán tisztességes távolba elém farait a gyerek. Hivatali főnökök. Hivatali főnöknek lenni szép dolog. Odaállíttatni egy kormányzati vagy köz­­igazgatási agyág élére, melyet a legapróbb részletekig tökéletesen ismerünk, aztán kezünkbe venni sok értelmes és művelt embernek munkáját, megadni annak a leghelyesebb irányt, azt úgy szervezni és vezetni, hogy az egy teljes, rendszeres, jól szervezett egészbe olvadva szabatos pontossággal működjék: szép és hálás hi­vatás. Annál szebb, mert alattasainak nem­csak munkáját, de rendszerint sorsát is intézi, mert egy hivatalnok - embernek sorsa — a hivatal. És itt oly könnyű jót tenni, hiszen nem kerül az a főnöknek se pénzébe se munkájába, csak egy kis­­ jóakaratába. Egy biztató szó, egy kis elismerés, egy jóakaratú útbaigazítás, az élet bajai közt egy idejen kinyújtott kéz, mennyi szere­tettel s hálával jutalmaz egy főnököt, ki­ben alattvalói úgyis oly igen hajlandók a Gondviselés küldöttét s képviselőjét föl­ismerni. S mégis azt láttuk a múlt napok­ban, hogy egyik hivatali főnöknek Pécs­ről való távozásakor visszafojthatlanul tör ki alattasaiból a rég gyülemlett s vissza­szorított harag s méltatlankodás szava; ha pedig más hivatalok személyzetét kér­dezzük, majdnem átalános a panasz a hivatal­főnökök részéről tapasztalt nyo­más, lenéző gőg, pöffeszkedő paczkázás, ártani akarás és szenvedhetlen modor­­talanság miatt. Mindenesetre figyelemre méltó, mi­kor egy elkényeztetettnek épen nem mond­ható, engedelmesség és fegyelemhez szo­kott nép, mint a hivatalnokok, kik örül­nek, ha élni hagyják őket, elégedetlen­kedik s háborog a türhetlen bánásmód miatt. E figyelemre méltó baj pedig on­nan ered, mert a most uralkodó boldog­talan rendszer a hivatali előmenetel útját nem annyira az egyéni értéknek, mint in­kább a személyes összeköttetéseknek, ro­konság, protectió, vagy a minden eszközt értékesíteni tudó élelmességnek nyitja meg, s e mai nap igen magas qualificatió egészen háttérbe szorítja a hivatali fő­nökséghez megkívántató tulajdonokat: az emelkedett lelket, műveltséget, tökéletes szakismeretet, emberies modort, egyenes lelküséget, s a reábizottak szeretetét. Az ilyen fogyatékos emberek aztán, mert alattasaik őszinte tiszteletét s ra­gaszkodását igaz után megnyerni úgy sem képesek, erőszakkal igyekeznek fö­lülkerekedni. Pöffeszkedés, gőg, lenézés, embertelen bánásmód, erőszakos hibake­resés, az elismerésnek megtagadása, s alattvalóik keserítése által akarnak „hi­vatali tekintélyre“ szert tenni, melylyel aztán fölfelé nagy bókolások s megsem­misülő alázkodások közben kérkedhes­senek. Hát nagy jó uraimék, tanuljátok meg a múlt hét történetéből, hogy rossz uton haladtok. — Ejnye kadét úr, alázatosan jelentem­, hát czibilben tisztelhetem ittent. Végignéztem magamon. A bő bugyogó rám nevetett s a csillagos, aranystráflis mandat helyett szemközt csúfolt egy verébszínü kabát. Keres­tem az oldalam hátramozditóját, a szépen be­lakkozott panganétot; ujjaim már vélték, hogy a fekete-sárga portopén birizgálnak — de bizon csak egy feneketlen zsebben motoszkált a ke­zem, mely bizonyos zseb egyhangú megvetéssel fogadta a nem várt vizitet. Oh, erre aztán, hogy kezdett tolódni lelki szemeim elöl a bámészkodó faköpönyeg, az esőjétől barnára ázott falu „vak-czimmer“ a kincs­tári Léda, meg a basa fejű­ ordináncz ! Meg­rázta a szivemet valami édes-bús érzés, — akár csak az újból lombosodni kezdő fát a fu­­valom, mely áldást rr, megelégedést zokog a vékonyan erezett zöld levelek fölé. Istenem, tavaly ilyen tájban hogy be volt borulva az ég, milyen ködös volt az idő­járás ! Gunnyasztottam akkor,­—mint az erős ólmos esőtől megvert szárnyú túzok a legénységi szoba egy szögletében s hallgattam czuksfirer Takács intelmeit, amint magyarázta az abrikto­­lás alatt lévő bundásoknak : „na, bizony — nye-Tudjátok meg, hogy embertársaitokat kormányozni nem annyi, mint egy állat­seregletet dressirozni, hol főkellék a do­rong, erős ököl és szúró tekintet. Téved­tek, ha azt hiszitek, hogy annál maga­sabban álltok, minél mélyebben nyomjá­tok alantasaitokat. Minden jóravaló ko­csis megmondhatja néktek, hogy a­ki ha­ladni akar, többet kell az ablakot mint az ostort kezébe venni. Emelkedésieknek legbiztosabb módja, ha alattvalóitokat emelitek. Isten nem teremtett külön urakat és külön szolganépet, hanem teremtette az embert, kit csak nagy érdemei és tu­lajdonai képesíthetnek arra, hogy ember társa fölött álljon és azt vezesse, ha pe­dig e magas erkölcsi qualificatióval nem birtok, nincs jogotok fölfuvalkodva ma­gatokat félisteneknek képzelni egyedül a rokonság vagy a jószerencse révén. Alatt­való és alávaló nem mindegy. Nincs jo­gotok azért, mert alattvalóitok a szerencse kegyeivel nem dicsekedhetnek, őket a ti számotokra teremtett lényeknek, haladás­tok igavonó állatainak tekinteni és sor­sukkal elkényeztetett gyerek módjára ját­szani és paczkázni. Ezt annál kevésbé te­h­etitek, mert őszintébb perczeitekben le­hetetlen magatoknak is be nem ismerni, hogy a véletlen szeszélye alattvalóitokká tett olyanokat is, kik titeket szorgalom, tudomány, műveltség, és jellem dolgában messze fölülmúlnak, s igy nem hiú czi­­mek és czafrangok jogán biráltok, mint sett fülűek — a hadnagy urat megismerhetitek, egy csillagja van, de arany ; főhadnagy uram­nak immár kettő szakadt a parulinjára, az már ar; nagyobb sorban van, aki hármat czipelhet s kapitány a titulusa; — hanem ide nézzetek (s e szavaknál a mellére bökött büszkén) azt az olajba mártott észjárását az édes szülő apá­toknak ! czuksfirer ur az Atya Isten ! Nem hallottam már többé a jó lelket, amint mondja : „szorítsd meg öcsém a puska­szijadat, hogy kivül-belü­l csepegjen róla az olaj.“ Még csak a gyászos sötétségü „egyes“, az aristancz soron lévők bűnbánó ábrázata, a rap­port szomorú árnya s a vendégszerető maródi szoba sem kisért többé. Nem nyűgöz az éb­resztő sem a takaradó ! ha a hasam fáj, nem az ezredorvos ad rá bodzát, s temetőbe zóná­­zásom esetén nem kisér el örök nyugalomra holmi szépen megadjusztált diszkompánia. Vagyok mostan közönséges czibil, ki szi­vében örök sóvárral néz a jövendő elé s pa­naszkodik, ha egy fokkal hidegebben köszönti a regg. A harczias érzelmek kezdenek szun­­­nyadni bennem; hamu jött a parázs fölé, a mely szürkeségével olyan szépen megsimul azon. De hogy a dologra térjek —lévén voltaképen­­ a mondattól búcsúzó — be kell bizony számol-

Next