Pécsi Közlöny, 1894. január (2. évfolyam, 2-9. szám)
1894-01-09 / 2. szám
/ Egy főpásztori levél. Számtalanszor egy-egy — néha elejtett — miniszteri nyilat-ot/ egy-egy rég meghányt- vele, / hogy éppen elcsépelt eszme körül mongó, de tetszetős alakban előadott képviselői beszéd egész cikksorozatok megírására ad alkalmat a politikai napilapok hasábjain. A kormány hivatalos és félhivatalos orgánumai csak úgy áradoznak ilyenkor a sok dicsérettől. Az ellenzéki pártok lapjai sem maradnak hátrább, s ugyancsak igyekeznek a politikai nagyságok számát — minden tőlük telhető módon — szaporítani. S amily lelkiismeretes buzgalmat fejtenek ki mindkét oldalon a saját embereik halhatatlan érdemeinek felmagasztalásánál: épp oly türelmetlenek velünk, katolikusokkal szemben, ha a magunk ügyét, legvitálisabb érdekeinket érintő bármely kérdéshez — csak hozzászólni is merészkedünk. S eme körülményben rejlik — amint ma már az mindenki előtt nyilvánvaló — annak az oka is, hogy miért kellett nekünk katolikusoknak mindez ideig hallgató szerepre kárhoztatva lennünk. Aki a jelen társadalmi és politikai viszonyok közepett létezni és előbbre haladni kívánt, annak legalább is nem volt ajánlatos a társadalom vezető és irányadó köreiben hangsúlyozni, avagy csak emlegetni is, hogy ő amellett, hogy hazájának hű fia, egyháza s vallása érdekei iránt sem viseltethetik teljes közömbösséggel, így volt ez évek hosszú során keresztül, s így van ez jórészt még ma is. Katolikus ügy keveseket érdekelt, magukat a katolikusokat tán éppen legkevésbbé. Míg végre aztán a hosszú hallgatás, a törhetetlen türelem, az a szinte megmagyarázhatatlan indolencia annyira felfokozta a liberalizmus divatos eszméiért rajongók bátorságát, hogy egyenest a lelkiismeretünkbe igyekeztek belemarkolni. Áldatlan küzdelemmel és szükségtelen izgalommal járó vajudozások után megszülettek a reformjavaslatok. Ezek már a katolicismus testének az elevenébe vágtak. Feljajdult az egész ország. Ezóta tudjuk csak, hogy mi is élünk, hogy nekünk is élnünk kell. Pedig e tudat magában véve korántsem elég. A kor tettre hívó szózata nekünk is szól. Nem csupán nekünk, az egész országnak, a katolicizmusnak áldásait közel kilencszáz esztendeje élvező nemzetnek is tudnia kell, hogy mi élünk, hogy mi élni akarunk. Igazaink vannak. S jogainkat nem a mai kufár idők vásári zajában szereztük. A magyar katolicizmus nem a diadal örömében kivánt csupán részt venni: ott volt az szóval és tettel, pénz és véradóval nemzeti létünkért folyt minden küzdelmeinkben; ott volt az mindenütt, ahol tűrni, szenvedni, vérzeni kellett. Ne csodálkozzék tehát senki azon, hogy mi, katolikusok, kiknek élete egy e nemzet életével, kiknek múltja egy a magyar nemzet küzdelmes, de mégis dicsőségtől ragyogó múltjával, hogy mi, kik magával e nemzettel együtt annyi keserű megpróbáltatáson mentünk keresztül, a jelen napok megpróbáltatásai közepett is helyt akarunk állani az ellenünk irányuló támadásokkal szemben. Saját létünk s jogaink védelmére kelnünk — senki által kétségbe nem vonható kötelességünk. Nem egy pesszimista, vagy a kor keserű tapasztalatai által fanatizált lélek kitörése ez csupán. Nem minden érték és körültekintés nélküli egyéni nézet ez. Halavány visszfénye ez pusztán ama gondolatokban bővelkedő, velős tömörségével, ragyogó stylusával imponáló főpásztori levélnek, melylyel a pécsi egyházmegye nemeslelkü, fenkölt gondolkozásu kormányzója, a kitörő rész már-már fejünk fölé tornyosuló hullámaival szemközt, éberségre, bölcs mérsékletre és kitartó küzdelemre lelkesíti a gondjaira bízott nyájat s annak vezetőit. Egy-egy mélyreható, nagy II. évfolyam. Pécs, 1894. január 9. 2. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Hirdetések elfogadtatnak: Előfizetések, Egész évre............6 frt. || Félévre.................3 frt. ; A szerkesztői és kiadóhivatalban — Ifj. Rézbányay reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők. János kereskedésében. — A lyceumi nyomdában. Negyedévre . . 1 frt 50 kr. Deák-utca 15-ik szám. A „Pécsi Közlöny“ tárcája. JÓKAI: Csodát beszél a szent könyv ! Giledában A balzsamontó szent föld közepén Forrás fakadt! Hullámzó áradásban Dagad föl habja, s gazdag, úr s szegény Tódúr feléje, hűs hullámát lesve, Mely enyhülést és gyógyulást fakaszt, S a szomjas földre száll, mint hűvös este, S homok fölött teremt örök tavaszt! S nő, nő az ár . . . Folyóvá nőtt idővel, Melybe leszállt az Úr, a Messiás, Hogy Jánossal, a szent keresztelővel Meghajtsa térdét hivalázkodás, S fölötte hófehéren megjelen A szent galamb, kit várnak annyian, S egy százat zengjen át a tiszta mennyen: »Im ez az én szerelmes, hű fiam!« . . . ígéret földe ! Ezredéves szent föld! Magyar hazám ! Te benned is fakadt Gyógyító balzsamul, mely áldva eltölt, Csodaforrás e századév alatt ! A költő lelkét érinté az Isten, S megindult, mint növekvő, szent folyó, Az alkotások árja, sziveinkben Virágnyitó, tavaszt megalkotó! S tódult feléje úr, szegény, merítvén Reményt a csüggedésben, édeset, Mikor a harctakarta égbolt ívén Szivárványt még hiába keresett, Mikor negyvennyolc csataorditása Halálhörgésbe fúlt — jer és csodáld : ő, rejtett könynyel, hogy senki se lássa, Fölrázta ezt a szonyü tetszhalált — Fülébe súgva alvó nemzetünknek ígéret, melyektől a félhalott Sötét halál rémképi messze tüntek, S a Jairus lánya — föltámadott! A »Véres könyv«, »A bujdosó naplója«, A »Csataképek« ihletett nyomán Enyhült a lelkek köny és véradója, S egy-egy sebed gyógyult szegény hazám! S mikor a vérkeresztség elmúltával Lecsendesült a zúgó népvihar, Egy név hangzott a csöndességen által Együtt a nemzet hév imáival: Egy név, a melybe volt reménye, Melyről imádva tud csak szólani — Egy név, a nemzet drága szeme fénye, A szent forrásnak őre: Jókai! A csodás forrás színezüst hulláma Ömölt, ömölt a költő lelkiből, A pusztuló hon téréit bejárta, S a vén nemzet fát, mely már-már kidől, Biztatta múlttal, áldott szebb jövővel, Festett sötét arcára vig derűt, S mely azt hivé : szebb napja sohse jő el, A nemzet őt hallgatta, mindenütt! S a jóslat teljesült! A seb begyógyult, S a melyben kételkedtünk szüntelen, Áldott jövőre vált a régi sajgó mult, S egünkön a szivárvány megjelen. S leszól az égből ősz Hadúr, az áldott, Kit megtagadtak annyit s annyian, A prófétához, aki köztünk állott : »Im ez az én szerelmes hű fiam !« S megengedé, hogy ezredévnek írjon, S megérjen egy dicső félszázadot! Mert ezredévünk bármi fénynyel bírjon : Legszebb jel, mit hozzá ő adott! Széchényi és Kossuth s Deák nevéhez Fűzzük félszázadával Jókait, Ki érzi azt, hogy nemzetünk mit érez, S ki tenni, hinni, élni megtanít ! Ő szólj tovább, csodás, teremtő lélek, Ne tedd le azt a tollat, Jókaiak ! Érintsd e tollal a vak, örök éjét, S piros hajnallá válik árnya mind ! Érintsd a csüggedőt, a fáradt lelket, S teremteni kél az, s kész a győzelem; Érintsd, a hol szemünk már mit se lelhet, A kárpát szirtjét — s virágot terem ! Hitünk, reményünk lelkes élesztője, Világra szóló szellem: áldalak. Te voltál egykor a nemzet jövője, Reményt adó agy gyász-korszak alatt! Most, kiderült az ég, s a magas mennybőrt Sugárözönje közt neved ragyog, S áldják azt egy szóval, minő sohsem volt, Az ezredévet ülő magyarok. Várad! Antal.