Pécsi Közlöny, 1894. december (2. évfolyam, 137-147. szám)

1894-12-02 / 137. szám

Pécs, 1894. december 2. II. évfolyam, 137. szám. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Egész évre .... 6 frt.­­! Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre..............3 frt. Egyes szám ára 4 kr. Hirdetések elfogadtatnak: A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányai János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a he. nyomda épületébe. 20,000. (K. Ö.) A modern államok, intézői előtt nem lehet közömbös dolog a népek számarányainak hullámzása Mikor a statisztika büszkén kérkedik a fajok számbeli növekedésével s a fegyveres béke fentartása érdekében a számoknak a számok, a fizikai erőnek a fizikai erő állíttatnak fenyegetőleg szembe : mi sem zárkózhatunk el közönyösen a magyar faj számbeli növekedése vagy csökkenése elől. A politikában a fizikai erő erkölcsi erőt is képvisel. Magyarország, a tejjel és mézzel folyó Kánaán, nem képes népének a mindennapi kenyeret megadni. Leg­alább erre enged következtetni azon jelenség, mely immár megdöbbentő mér­veket kezd ölteni. Értjük a magyar nép­nek kivándorlását Amerikába s máshova. Mint New­ Yorkból, hol a bevándorlókat nyilvántartják, jelentik, október hó végéig Magyarországból húszezer ember jött Amerikába azon szándékkal, hogy ott munkát kapjon. Az idén tehát október hó végéig 20.000 emberrel apadt Ma­gyarország népe. Ez a szám előrelátha­tólag november s december hónapokban tetemesen szaporodni fog, mert, mint az előző évek statisztikai kimutatásaiból kitűnik, a téli hónapokra, mikor itthon munkát egyátaljában nem kaphatnak, esik a kivándorlók legnagyobb száma. Ha hozzávesszük az ország keleti me­gyéiből Romániába vándorlók nem cse­kély kontingensét, mindenki be fogja látni, hogy ezen a jelenségen csak úgy könnyedén át nem surranhatunk. És milyen sors vár szegényekre Amerikába,! ? A legkevesebb kap meg­érkezése után azonnal foglalkozást. A legtöbbje lelketlen amerikai ügynökök körmei közé kerül, kik, m­íg a kiván­dorló pénzecskéje tart (mert mindegyik­nek megérkezésekor annyi pénzt kell felmutatnia, mely elégséges arra, hogy bizonyos időre a megélhetést, számára biztosítsa, nehogy a koldusok, naplopók s gonosztevők számát szaporítsa), mint bogács a ruhába, beléje csimpaszkod­­nak, s addig el nem hagyják, mig csak egy krajcárja van. Még szerencse, ha átlátva a viszonyokon, utolsó pénzén hazasiet, de a legtöbbje elvész abban a feneketlen tengerben, melyet nyomor­nak nevezünk. Munkát a magyarok már csak azért sem igen kapnak, mert a Felvidék tót kivándorlóinak megbíz­hatatlansága folytán gyenge lábon áll a hitelek s az amerikai munkaadók óvakodnak tőlük. Minket ugyan kevésbbé érdekel azon körülmény s inkább huma­­nitárius szempontból jön figyelembe, mi sors vár a kivándorlókra Amerikában, ámbátor a legelemibb kormányzati böl­csesség is magával hozná arról gondos­kodni, hogy a kivándorlók, kik utó­végre magyarok s a magyar szent ko­rona alattvalói, vasryona és ésete a nemzetközi jog­i szerződések szellemé­ben a lehetőség szerint biztosíttassanak. De már megszoktuk, hogy a magyarok külföldi képviselt­etése s a róluk való gondoskodás egyenértékű a zérussal. Rendszerint azon elv érvényesül, segíts magadon s Isten is megsegít. Minket kiválóan azon szempont érdekel, mely a kormányhatalom kötelességévé teszi azon okok eltávolítását, melyek a kiván­dorlást előidézik. Nem szólnánk a dologhoz, ha a kivándorlók kalandszomjból, vagy egyéb indokolatlan motívumból hagynák el a hazát, de szomorú világot vet közálla­potainkra azon körülmény, hogy azért vándorolnak ki Magyarországból, mert megélni itt nem tudnak. Hogy Ameri­kában szomorú sors vár reájuk, nem változtat a dolgon, sőt ellenkezőleg, szigorúbb kötelességévé teszi a kormány­­hatalomnak a kivándorlások megaka- A „Pécsi Közlöny“ tárcája. Tek. szerkesztői töprengés. — A »Pécsi Közlöny« ered. tárcája. — Tehát szerkesztő lettem, valóságos felelős szerkesztő, ami pedig nem gyerek­­ség a mai világban, mikor Ábrányi Kor­nél indiskréciója folytán nyílt titok, hogy ő még egy évvel ezelőtt joga­r­ral a kezében dirigálta a »Pesti Napló «-t. Én a »Pécsi Közlöny« szerkesztésének átvéte­lekor ilyen bútordarabra nem akadtam ugyan, lehet azonban, hogy ez a líceumi nyomdába való harcolkodás alkalmával valamerre eltévedt, különben az én gyönge kezembe dorong úgysem való, még ha szceptrum volna is a neve. Beérem én a pennával, melyet ünnepélyesen nyomtak a markomba s tudom is, hogy mit kezdjek vele. Nem fogom ellenfeleimet tollhegyre tűzni, sem összeszurkálni, mint ahogy ezt egyik-másik liberális kollégánk megcse­­lekszi mivelünk. Habár ők valóságos v­i­­viszekciót visznek rajtunk véghez, én csak irni fogok a tollammal, írni úgy, s ahogy tudok : tintával, nem kalamászszal. Hogy azonban el ne felejtsük, miről is van tulajdonképen szó, hát még egyszer hang­súlyozom : a »Tekintetes szerkesztő úr« én vagyok. Mily szép, mennyire hízelgő e cím! A ritmusos, a dallamos titulus szinte boldoggá tesz, föltéve természetesen, hogy hozzá jön még — a vitulás is. És itt a bökkenő. Nem volnék érdemes az újságíró nevére, ha hiányoznék bennem a találé­konyság, az élénk fantázia, pár uncia le­leményesség, még több életrevalóság és — a­mi ezeken kívül nobilis mestersé­gemhez megkívántatik. Nem tudom, ki mondta, de úgy hallottam és naponként — fájdalom — úgy is tapasztalom, hogy a hírlapírónak mindent kell, azaz kel­lene tudnia és ezenfelül még sok mást. Ebben a körülírásban a finánctudomány is kétségkívül bennfoglaltatik, meg kell te­hát próbálkoznom vele, talán sikerül a dezentor vitulust galléron csípnem. Valuta-Wekerle segítségére úgysem számíthatok,­­ tőle akár valamennyi »kle­rikális« újságíró neki mehet a Dunának, s a hálót egyikük után sem vetné ki. Ezzel tisztában vagyok. Nem volna ugyan hálátlan gondolat, az elveket a »már nem szokatlan módon« szegre akasztani és oda pártolni, ahol »liberálisak« a lapok és szufficitben úsznak, de p­apage satanas, távozz Tisza-szellem! Nincs tehát egyéb hátra, mint csapra ütni vállalkozó tehetségemet és öt­leteimet, talán csurog vagy csöpög valami, aminek hasznát vehetem. Kezdem a 60 ezer forintos meny­asszonyon. Szépnek szép, de már nagyon közönséges — nem a menyasszony, ha­nem az ábránd. Részemről legalább nem tudo­k olyan 34 éves férfit képzelni, aki vagy két tucatszor nem álmodott volna már erről a témáról. Hagyom hát a meny­asszonyt és megreszkírozom az experi­mentumot a puszta hozománynyal. Ez nem is épen lehetetlen, csak annak lát­szik. Megvettem egy lembergi kiállítási­ sorsjegyet,melynek főnyereménye akkuráto­­san megfelel a fennt megállapított összeg­nek ; el is nyerheti akárki, csak a nume­rus vágjon össze. De bizony megjártam

Next