Pécsi Közlöny, 1895. szeptember (3. évfolyam, 100-112. szám)
1895-09-01 / 100. szám
a helyzet, mint jelenleg, azonnal fölütik fejüket azok, kik halászni szeretnek, s igy találkoznak az innenső oldalról is a túloldallal olyanok, kik önző célból ludasokká, árulókká lesznek. Ahogy a menykő a magasabb tárgyakat szemeli ki, úgy a liberális politika is nem a férgesre veti a szemét kirohanásainál, hanem azokra, kik a szent vallásnak és az egyháznak leghatalmasabb oszlopai, legerősebb támaszai, kiknek megsebzésével a ravasz számítás magát az igaz ügyet hiszi legyűrhetni. Kutyára nem bizza senki a hájat. A vallástalan liberalizmus fizetett zsoldosai cselfogásainak sem fog senki felülni. Jó tanácsaikat s egyházi ügyeink miatt való gondoskodásukat köszönjük, de nem kérünk belőle. Feleletünk az egyházért aggódó szabadelvű zsurnalisztikának röviden ez : „Curam, quam pro me genis, rogo te, deponas.“ Magyarán: „Én miattam ne fájjon a te fejed.“ Söpörjenek csak a saját ajtajuk előtt, ostorozzák a korrupció rendszerét, a liberális politika baklövéseit, hibáit, bűneit. Tisztítsák Augiász istállóját, melyben két évtized alatt ugyancsak összegyűlt sok mindenféle. Ötven év. Az örökkévalóságban millió év is elenyésző csekélység, míg az ember rövidre szabott földi létében az évtizedek is ritka mértföldmutatóként állanak a sír felé vezető út szélén. Szép idő, hosszú út van hátunk mögött már az ötödik útjelzőnél, de még szebb, ha arra a nemzet napszámosa, mint a hát. népnevelésügy szolgálatában megtett útra tekinthet vissza. Faragó Ferenc, málomi r. k. tanító a mai napon ért földi vándorlásában azon mértföldmutatóhoz, melybe a kát. népnevelésügy szolgálatában eltöltött félszázados működése van bevésve Nyugodt lélekkel, örömtől duzzadó kebellel tekinthet vissza az egyházmegyei tanítók elesztora a bef futott pályára, mert őszinte szívvel elmondhatja: »szép hazám, megfizettem mind, mivel csak tartozom !« Nagy az ur hatalma , és megsokasitja évei számát annak, kit ő is szeret. Faragó Ferenc 1827. február 15-én született Kisasszonyfán, Baranya megyében. Atyja, kit Isten 12 gyermekkel áldott meg, egy kis majmocskával birt e vidéken. Gyermekeit szegényes, de szigorú és jó nevelésben részesítette. Nesztorunkban, mint gyermekben mutatkoztak már a könyvek iránti vágyódás és szeretet jelei, azért, elvégezvén elemi iskoláit, atyja Horváth György, akkori kisasszonyfai kántortanítóhoz adta tanítógyakornoknak. Még le sem telt a nehéz három év, a szerény és illemtudó ifjút plébánosa, Góczán János, gyakori vendégének, Germán József, pécsi gimnáziumi tanárnak ajánlotta figyelmébe, ki az ifjút 1844-ben a tanitóképezdei első évfolyamra Pécsre hozta; számára Bencenleitner kanonoknál nyervén élelmezést. Tanitóképezdéink — melyeket leginkább főpapjaink áldozatkészsége tartott fenn — két évfolyammal bírtak 6—6 hó- s napi szorgalmi idővel s ennek letelte után a tanítójelöltek tanítói állomásokra küldettek ki. Így került a »kedves Faragó I bácsi«, akkor még fejlődő ifjú, 1844. év őszén a bácsmegyei Baracskára, mint első »stációra« . 1845 tavaszán a fentebb említett mecénások kegye ismét Pécsre hozta a második évfolyam befejezésére. 1845. augusztus 31-ike volt a nagy nap, melyen a végbizonyítvány számára kiállíttatván, mint kész ember léphetett a világba. Ezután Bátya (Pestm.), Fadd és ismét Baracska voltak működésének szinterei, mig a méhében nagy időket rejtegető év, 1848 s vele a szabadság pirkadó hajnala beköszöntött. A hegyet, völgyet, rónát befutó szabadságszele a fiatal tanító szivében is rezgésbe hozta a húrt, melynek neve: hazaszeretet; s ez évben már a nemzetőrök közt találjuk őt. Később, midőn a haza hívó szózata mindegyre erősebb lett, a 34. honvédzászlóaljhoz állt be, hogy lerója tartozását a szeretett haza iránt; de a tél beálltával himlőbe esett és a lobogó tábori tüzek helyett Újvidéken, majd Péteri váradon a kórház kályhájánál melegedett. 1849 tavaszán még mint lábadozó beteg , — zászlóalját nem találván — bevonult a Szegeden táborozó Vécsey zászlóaljához és részt vett az aldunai csatározásokban. A gyászos világosi nap után zászlóalját Lugos tájékán elfogták s a harcedzett hadfiak Temesvárott Vasa osztrák ezredébe soroztatván, Provansze dalteli mezeje jön a »direkció.« A bujdosás szomorú napjai ■ leleményessé tették honfiainkat, leleményessé az elnyomó hatalom kijátszására. Jubilánsunk is ily leleményességgel szökött meg az osztrák ezeredből két dunántúli társával mindjárt az első stációnál. Nélkülözés-, félelem- és nagy fáradtsággal küzdve, lábbeli és felső ruha nélkül ért később Baracskára, hol volt főnöke a legszükségesebb felsőruhával ellátván, szülőfalujába atyjához jött, hogy ennek félreeső malmában a mindent fürkésző osztrák zsandárok elöl magát elrejtse. Az önérzetes fiú fájó szívvel látta, hogy amúgy is szegény atyja gondjait csak nagyobbitja. 1850. év tavaszán Gyürüfűn (Baranyam.) a tanítói állomást elfogadta, melynek öszszes évi jövedelme azonban alig tett ki 200 váltó forintot. A volt honvédet folyton azon aggodalom gyötörte, hogy felismertetvén, osztrák ezredbe sorozzák be. Ez aggodalma tetőpontját érte el, midőn a soproni kerületi hatóság a tanítóktól az 1848/49. évi »alibérök« igazolását követelte. Nesztorunk személyesen ment el Baracskára, honnan a jegyző és az elöljáróság azon írásbeli nyilatkozatával tért vissza, hogy Faragó Ferenc a harcok alatt ott csendesen tanítóskodott. Ilyen nyilatkozatok kiállítását azon időben hazafias cselekedetnek ismerték. Még ez év folyamán megnősült, feleségül vevén Mooró László, pécsi polgár, kultusza, mely alá minden egyénnek, akarva nem akarva, alája kell magát vetni.*) Az állam, mely önönmagát tartja céljának, hatalma kútfejének, más javakat nem ismer, mint földi javakat, gazdagságot, s külső erőt; az ő polgárai nem halhatatlan lélekből és halandó testből álló emberek, hanem egyszerű géprészek, kerekek, henge-erek, csavarok az állam gépezetében, s mindezeket az egoizmus rugója hozza mozgásba ; azért nem talál benne becsülésre és elismerésre sem a keresztény, sem a polgári erény; érdeme csak annak van, ki a társadalomra nehezedő abszolutizmus kötelékeit szorosabbra tudja fűzni. Az Isten tiszteletét és szeretetét kiszorító felfuvalkodottság és önszeretet az oka annak, hogy az az állam nem éri el még az ő földi célját sem, nem képes általános jólétet teremteni és jogvédelmet biztosítani. Az államnak, mely valóban az, I s nemcsak névre nézve, — miként Aristoteles mondja — gondjának kell lennie az erényes életre, — s ha erre komolyan törekszik, karöltve kell járnia az egyházzal.------------*) Posa a, Tratado de derecho politico. I. 257. a legképtelenebb dolgot parancsolja is, s melynek mind ahhoz joga van, amit kivinni képes.*) Ez az állam egy újabbkori bölcselő (Hegel) szerint a földi istenség. De ez a koloszális bálvány agyaglábakon nyugszik, egy vihar ledöntheti az egészet, mely aztán a saját súlya alatt darabokra zúzódik. Az alap, melyből minden állam kifejlődött, s amelyet veszély nélkül elhagynia nem szabad, a vallás. Ezen az alapon épültek fel nemcsak a zsidó állam, hanem a klaszszikus ókor államai is, melyeknek keletkezése s fejlődése a valláseszme nélkül megfoghatatlan volna; a vallás az, melytől az állam alapelveit, szabványait, szokásait, intézményeit kölcsönözte. **) S ameddig az állam ezen az alapon maradt, bármily tisztátalan és fejletlen volt ez az ókor népeinél, addig a polgári szabadság őre, a jólét ápolója s a polgári erények termékeny talaja volt. Csakhogy Hellász és Róma istenei csakhamar leszállottak az Olympus derült légköréből, s helyüket a mindenható állam, a Caesarismus foglata el. S ugyanez a kérlelhetetlen és irgalomnélküli államisten uralkodik a népek felett ott, ahol a kereszténység által helyreállított és tökéletesített rendet megzavarták, s már nem Isten kegyelméből gyakorolják a főhatalmat, akár egyesek, akár sokan. Az állami mindenhatóság elmélete, — úgymond egy híres jogtudós, — világos bizonyságát nyújtja annak, hogy a materializmusnak minden fajtája, mely az emberben nem ismeri el a szellemi, halhatatlan, a földi hatalom alá nem eső princípiumot, a szabadságot okvetlenül lerontja, s vagy az egyed vagy a sokaság abszolutizmusát állítja föl. Nagyon helyesen jegyzi meg egy újabbkori államtudós, hogy amily mértékben az állam a kormányzat tökéletes formájától eltér, vagyis amily mértékben az államhatalom csupán csak az anyagiakra, a külső erőkre szorítkozik s etnikai karakterét elveszti, oly mértékben kerekedik felül az államnak, mint legfőbb öncélnak határtalan *) Tract, theol. polit. **) Féstel de Coulanges, La cité antique. „Pécsi Közlöny“ 1895. szeptember 1.