Pécsi Közlöny, 1897. június (5. évfolyam, 62-72. szám)
1897-06-01 / 62. szám
V. évfolyam, Pécs, 1897. kedd, junius 1. 62. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP, Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Hirdetések elfogadtatnak: Előfizetések, Egész évre . . . . 6 frt. II Negyedévre 1 frt 50 kr. A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányas reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők Félévre ................3 frt. || Egyes számára 4 ki János kereskedésében. a be. nyomda épületébe. Népgyülés. A bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló törvényjavaslat 16. §-a a sajtószabadság korlátozását célozván, ez ellen több helyütt népgyüléseken tiltakozott a polgárság. Pécsett ilyen népgyülést vasárnap, máj. 30-ának délelőtti 11 órájára a tornacsarnokba nagy falragaszok útján hívtak össze a következők : Bánffay Simon kir. tan., kir. közjegyző, Erreth János, ügyvédi kamarai elnök, dr. Jobszt László, és dr. Krasznay Miklós ügyvédek, Körösi Henrik főreáliskolai tanár, Pleininger Ferenc, Lenkei Lajos, Várady Ferenc, Lincab Adolf lapszerkesztők. Hock János orsz. képviselő, a hozzá intézett kérésre, készséggel vállalkozott a főszónoki tisztségre. A tornacsarna anynyira megtelt közönséggel, hogy többen már nem is fértek be az ajtón. A karzaton diszes hölgykoszorú foglalt helyet. A rend fenntartásáról joghallgatók gondoskodtak. A kitűzött órában Bánffay kir. tanácsos az emelvényről üdvözölvén az egybegyűlteket, hivatkozt arra, hogy a lapokból és falragaszokból tudja mindenki az összejövetel célját. A sajtószabadság tervbe vett korlátozása ellen akarunk állást foglalni. Kéri a közönséget, alakítsa meg az elnökséget. Éljen Bánffay Simon, éljen Erreth János társelnökök — ily fölkiáltások hallatszottak azonnal. A két megválasztott elnök köszönettel fogadja a tisztet. Erre fülsiketítő zaj támadt s egy ismeretlen munkás névnek kikiáltása csakhamar elárulta, hogy a pécsi szervezett munkások, előzetes megbeszélés szerint eljöttek, és a maguk köréből valakit a népgyűlés tisztikarába bejuttatni óhajtanak. Bánffay elnök kijelenti, hogy nem mint munkások vagy bizonyos polgári állást elfoglaló egyének jöttünk mi ide, hanem mint polgárok, itt tehát a munkásokat külön elemnek tekinteni nem lehet. Különben is a programra hatóságilag be van jelentve, azon változtatni nem szabad, mert egyszerűen betiltatnék a gyűlés megtartása. Jegyzőknek fölkéri Körösi Henriket és Pleininger Ferencet. A pokoli zaj megújul, tárgyalni nem lehet. Bánffay ismét megszólal. Megnyugtatni iparkodik a lármázó munkásokat, hogy senkinek sincs szándéka a munkások jogai ellen e helyen bármit is mondani vagy tenni ; a sajtószabadság védelmére kelünk, a sajtószabadság pedig ikertestvére a polgári szabadságnak. Egyik a másik nélkül meg nem állhat, egyiknek sérelme egyszersmind sérelme a másiknak is. (Közbekiáltások : Nem is a napirend ellen van kifogásunk, hanem a tisztikar megalakítása ellen.) Hock János fölállott erre s azt javasolta, hogy a népgyűlés engedjen a munkások kívánságának, kiknek szintén joguk van a sajtószabadság mellett állást foglalni. Nevezzék meg emberüket, akit a tisztikarba beválasztani akarnak és a népgyűlés fogadja eló jelöltet. (Éljenzés.) Ez olaj volt a háborgó tengerre. Schmiera Károly nevezetű munkást választották meg az elnökségbe. Schmiera föllépett az emelvényre s elkezdte : Munkástársak ! — Többet nem szólhatott, mert Vaszary rendőrkapitány ott termett mindjárt és figyelmeztette a szólni akarót, hogy semmi szin alatt beszédet nem szabad tartania. Ekkor Schmiera csak ennyit mondott: »Munkástársak ! Óhajunk teljesedésbe ment, most hát viselkedjünk egész csendesen.* — Monda és Erreth elnök oldala mellé leült egy székre. A V*órai csetepaté után következtek a programmszerű szónoklatok. Körösi Henrik: Tisztelt polgártársak! Különös érzés hatja át keblemet, megdobban a szívem, ha átgondolom, hogy miféle nagy eszme állított ide e helyre. Boldog vagyok, hogy ez eszme szolgálatában szót emelhetek. Fölemelő tudat ez különösen reám nézve, mert most igaz jelét adhatom annak, hogy nemcsak a kathedráról hirdetem tanítványaimnak Deák Ferenc emez örökké szép, örökké becses gondolatát: »Engedni ott, ahol az engedés öngyilkosság, kockáztatni ott, ahol erre szükség nem kényszerit, egyaránt bűn a nemzet ellen« — hanem midőn a szükség úgy kívánja, helyt is állok értük, fölemelem tiltó szavam, ha közszabadságunkat veszélyeztetve látom. A ki ismeri politikai gondolkozásomat jól tudja, hogy mint a hazához, törvényhez és királyhoz egyformán hű polgár, nem szívesen nyitom ajkam a panaszra. De midőn azt látom, hogy a 48-as mozgalmak egyik legnagyobb vívmánya .Ha sajtószabadság forog veszélyben, akkor elszorul a szívem és kötelességemnek tartom ez ellen fölszólalni Nem gyanúsítom a kormányt, hogy a hírhedt 16. §. mögött valami titkos cél lebeg , mert csak Isten előtt ismeretesek a szív titkos rejtelmei. Én inkább azt hiszem, hogy a kormány ezzel a törvénynyel rendet akar, de azért mégis félek et-tól, mert azt hiszem, hogy rést üt egy nagy szent eszmén, melyet a 48-as hősök saját vérük hullatásával örökségképpen hagytak reánk, amelynek hű megőrzésével a szabadság világa el nem hervadható ifjúságban ismét fehtirul. Nem tudok azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy azért kell a sajtószabadságot korlátozni, mert a sajtónak kinövései vannak. Hiszen tisztelt polgártársak, a jó Isten se tud olyan áldásos tavaszi esőt adni, hogy az mindenkinek csak áldást hozna és pár embernek kárt ne okozna. Mindenesetre óhajtandó, hogy ezek a kinövések megszűnjenek, de az orvoslásnak nem ez a módja. Nem oly sajátja a kormánynak a nemzet közszabadsága, amelylyel oly könnyen rendelkezhetik. Mélyen tisztek, polgártársak, jegyezzük meg, ha egy ország szabadsága lassan vész, akkor gyönyörű faként nem valami vihar töri derékon ketté menykőcsapás és villámrobbaj között, hanem mint egy elkorhadt vén fa dől ki a világnak csúfjára. Nem, nem engedhetjük megnyirbálni a szabadságot . . . Testtel, lélekkel ragaszkodunk szabadságunkhoz és ennek egyik legfőbb biztosítékához : a sajtószabadság sértetlen fentartásához. (Éljenzés.) Írjon továbbra is mindenki szabadon; legyen a szólásszabadság olyan, mint Angliában, ahol mindenki a legnagyobb nyilvánosság előtt fejtheti ki bátran nézetét és foglalhatja írásba. Semmi veszély, semmi hátrány nem érheti ezzel az országot. De igenis, veszély fenyegeti, ha ezt a szabadságot korlátozzák, mert így senki sem fog szabadon írhatni, mert a szabadság határát nem ismerheti. És ez lesz közállapotaink legnagyobb veszélye, ez volna a legnagyobb csapás, a mi alkotmányunkat érhetné. (Igaz ! ügy van !) Olyan lenne így a sajtószabadság, mint egy cérnára kötött veréb a gyermek kezében : addig röpülhet szabadon a szegény madár, ameddig a cérna ér, vagy míg a gyermek vissza nem rántja. De vigyázzanak, mert a nemzet már bebizonyította és meg fogja mutatni, hogy az a cérnára kötött veréb sasmadárrá is tud növekedni. (Éljenzés.) Ezzel befejeztem beszédem és ünnepélyesen kijelentem, hogy tiltakozom a sajtószabadságnak még a legcsekélyebb