Pécsi Közlöny, 1898. november (6. évfolyam, 122-133. szám)
1898-11-01 / 122. szám
VI. évfolyam. Pécs, 1898. szerda november 2. 122. szám PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Egész évre . .. . 6 frt.I Negyedévre 1 frt. Félévre . . .1 Egyes szám ára 4 Hirdetések elfogatatnak. A szerkesztői és kiadóhivatalban — ifj. Rézbányay János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a lyc. nyomda épületébe. 1848—1898. Keményfy K. D. „6t év alkotmányos egyházpolitikája“ c. művéből, mutatóul. Az alkotmány, a politikai szabadság, a törvénytisztelet, melyet ellenségeink keze nem tudott megrepeszteni, mintha rést szenvedne a magyarnak önkezétől. És ezen a résen bevonul a magyar történeti fátuma, azt kiáltva a magyarnak, amit Mihál bán kiáltott Gertrudnak: Reszkess szerencsédtől ! Ötven év nagy idő, huszadrésze az ezredéves múltnak ! És mégis egy félszázadig se bírta a magyar sértetlenül fentartani az 1848-as átalakulás alkotmányos eszméit. Márpedig — amint gróf Andrássy Gyula mondta 1861-ben — „a legnagyobb monarchiák is eszmékben hordják jövendőjüket és csak eszmék által nyertek súlyt az emberiség mérlegében.“ Ma a félszázados évforduló évében újra megjelenik a Géniusz Magyarország lelkiismeretében, de nem a diadalérzet örömével, hanem annak legmélyebb bánatával. Lát egy alkotmányában megcsalódott nemzetet, melynek egy része a merengésben keres pihenést, másik része pedig a szenvedélyek mozgósításában talál kárörömet. Látja a nemzetet a külső fény mesgyéjén bánatos lélekkel, a gondok sötét felhői közt keresve a jövőbe világító sugarat. A népképviseleti törvényhozás, a 48-as idők eme nagy vívmánya, nem törődött a széles néprétegek sorsával, pedig az alkotmányos népképviseletnek ez a legszebb kötelessége. A parlament zártkörű társasággá lett, amely csak az úri osztálynak csinált politikát, és amely csak jogi formájában különbözik a kiváltságos osztály érdekeit védő rendi országgyűléstől, — lényegileg nem. Könnyű szerrel szavazott meg minden törvényt, minden közterhet, hisz ennek oroszlánrésze a nép vállaira súlyozódott. A néppel csak választások alkalmával törődött, akkor is a mandátum - vásár hínárjában,mint mandátum csiszár. így jött létre a kiáltó ellentét az úr és paraszt, a törvényhozás és nép között, így lett úrrá az osztályérdek a törvényhozásban, s az elhagyatottság a népben. így született meg a parlamenti dölyf mellett egyfelől a plutokratikus törvényhozás és a létjog és szabadság feltételeiben megtámadott népben másfelől az elkeseredés. A tömeg, melyet a törvényhozás alkotmányos nevelésében nem akart vezetni, így vált zsákmányává a félrevezetőknek. Miért vallott a 48-as alkotmány ily szomorú kudarcot ? Egyszerű oka van. Minden hatalom és erő a kereszténységben van, és ezt az isteni erőt és hatalmat dobta el a 48-as törvényhozás, mikor az alkotmány vallásügyi cikkelyeit kodifikálta. A keresztény alapot, mely 1848 előtt többé-kevésbé dominálta a magyar állam törvényhozását s kormányzatát, a 48-as alkotmányt hozó törvényhozás eliminálta s kaput nyitott oly alakulásokra, melyek előbb-utóbb az állam dekrisztianizációjára vezettek. Az igazságnak ez a sugallata, folt, amely azonban nem tisztul. Ennek a félszázados korszaknak nagy tanúsága, hogy olyan nemzetet mint a magyar, nem szabad semmiféle kormányrendszernek konzerváló ideálok nélkül hagyni. Oly nemzetet mint a magyar, még reális politikára sem szabad sivár materializmussal vagy pláne erkölcsileg sem kifogástalan hatalmi eszközökkel kényszeríteni. Márpedig a liberalizmus, melyet ural e félszázad óta Magyarország, ideálok helyett a nyers erőszak és jogtiprás törvényes kultuszát ojtotta be kormányrendszerünkbe, és a sivár materializmust oly hatalmi eszközökkel honosította meg, amelyet barbárságnak nevez a művelt utókor. Pl „Pécsi Kozlmp“ tárcája. Memento mori! (K. Ad.) Justus Lipsius egyik művének címlapján ezen szavakat találtam : optimi consultores mortus, legjobb tanácsadók a holtak. Ezt az elvet hangoztatja az egyház az élet minden nyilvánulásai között, de különösen a mai napon, midőn a világ vásári zajából kivezeti gyermekeit a temetőbe, hogy ott leróva a hála és szeretet kegyeletes adóját, tanulják meg az életbölcseség legfőbb principiumát: hiúságok hiúsága és minden hiúság ! Kimegyek én is a holtak birodalmába, a templomon kívül az egyedüli helyre, hol a bánatos, szorongatott szív megnyugvást találhat. Megyek én is tanulni ... az Isten iskolájába, hol az első lecke: hagyd a mulandókat és keresd az örökkévalókat! Megyek a temetőbe, mint egy kertbe, ahol el vannak vetve Isten virágai, hogy az utolsó ítélet nagy napján kikelvén egy másik kertbe ültettessenek át, ahol nincs hervadás, ahol örök tavasz van, ahol szüntelen illatozhatnak a boldog örökkévalóság ölében ! Ott vannak azonban a gazok és gyomok is, azok is ki fognak kelni ... elmélkedem ... ha most meghalnék, gyom lennék-e, vagy virág ? . . . hová jutnék ? Emlékezzél meg rólam Uram ! Elmélkedem . . . merengésemből a fejemre hulló falevelek ébresztenek fel, hogy a legkomolyabb igazságra figyelmeztessenek. Akik ott lent alusszák siri álmukat, egykor levelek voltak az emberiség fáján . . . lehullottak, mert megcsípte őket a halál hidege, nem nézvén azt, hogy az a levél sárga-e vagy zöld ? . . Hullanak a falevelek . . . sárga is . . . zöld is ! Én is éltem nyarán gondolkodom már a hervadásról . . . pedig még zöld levél vagyok a hervadás színe nélkül. Jó a hideg, a halál hidege, lehullok én is, mint megannyi más, hogy a föld göröngye eltakarjon minden földi reményt s meg nem valósuló ábrándokat! Szél támad a sirkantok fölött, s én úgy gondolom, mintha az elhunytak lelkei beszélgetnének egymással. Hangjuk oly megindító és lemondásra késztő. . . . Memento Domine, quia ventus est vita mea ! Emlékezzél meg Uram, hogy szél az én életem. Néha fönt a magas régiókban száguld, a végtelenben csapong, közel a csillagokhoz, és néha lent a földön, közel a föld sarához ! Ez a szél is le fog csendesedni egykor, elhallgat vng, vagy szomorú danájával Annak szavára, aki a szívek és indulatok fölött uralkodik. Eljön a boldog est, és ez a szél, ez a lehellet, visszatér oda, ahonnét jött. Elmegy pihenni, az örök haza édes virányaira, hiszen itt csak vadonban, sziklák és sivatagok fölött volt útja! . . . virágot, fényt nem látott . . . illatot nem érzett soha !! Szél az én életem, szárnyakat öltök . . . és megyek örökké tartó pihenésre. Megnyugszik a nyugtalan elme és a háborgó szív, melyek, mint a hideg és meleg szél