Pécsi Közlöny, 1899. augusztus (7. évfolyam, 84-96. szám)
1899-08-01 / 84. szám
VII. évfolyam. Pécs, 1899. kedd auggsztus L 84. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési év. Hirdetések elfogadtatnak. Előfizetések, Egész évre .... 6 frt. Negyedévre 1 frt. 50 kr.A szerkesztői és kiadóhivatalban a liceumi nyomda reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesz-Félévre . . . . 3 frt. Egyes számára 4 kr. épületében. tőséghez küldendők a lie. nyomda épületébe. Petőfi Sándor emlékezete. (R.) A rendkívüli, mindennapitól eltérő jelenségek azok, melyek legnagyobb mértékben megragadják, hatalmukba ejtik az emberek figyelmét. Az égi testek legnagyobbika a nap, mert naponkint mutatkozik szemeink előtt, közömbössé válik előttünk; ellenben a váratlanul megjelenő üstökös, mely amily hirtelenül mutatkozik az ég felületén, oly gyorsan el is távozik, mozgásba hozza, bámulatba ejti a föld azon részének lakóit . . . Ilyen tüneményszerű volt Petőfi Sándornak megjelenése, költői működése, egész élete. Határtalan szabadságszeretete nem tűri a szülői és tanári befolyás korlátait. Mint a vadon cserfáját nem , a kertész gondozó és irányító keze növeli nagyra. Neki csak szabad levegő kell, hogy hatalmas sudarával ég felé kapaszkodjék, dacolva, küzdve az ég zivataraival, a mostoha idő viszontagságaival. Egész ifjúsága azt látszik kifejezni : Uram Istenem, nem azt kérem, hogy a viszontagságoktól megkímélj. Küldhetsz reám nyomort és megpróbáltatásokat, csak azt engedd meg, hogy a te isteni kezed által belém helyezett világosságot önként követve, annak szabad elhatározásból engedelmeskedve, futhassam meg tövissel behintett életpályámat. Az apai tilalom ellenére Petőfi színészszé lesz, majd katonának csap föl, de a sors szeszélyes változásai közt egy van, aki soha el nem hagyja Kíséretül szegődik a kóborló színészhez, vele van, midőn mint közkatonával végeztetik a durva foglalkozásokat vagy őrálláson tartózkodik. A költészet múzsája hű szövetségese marad ifjú korától kezdve élete végéig. A 1843—44-ki telet Petőfi a legnagyobb ínségben töltötte Debrecenben, miután a környéken szinészkedve súlyosan megbetegedett. Betegsége alatt összeírta költeményeit és február második felében Pestre indult. „Kopott ruhában — írja egyik levelében — gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel utaztam Pestre. E kötet versben volt minden reményem; gondolom, ha eladom jó, ha el nem adom az is jó, mert vagy t éhen halok, vagy meg fagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyesegyedül mentem a Hegy alján , egy lélekkel, egy élő lénynyel nem találkoztam. Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél esőt szórt. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar és a nyomorúság fakasztott. Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem . . . Pesten a végső ponton álltam: kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, a melylyel a kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál.“ A férfiú, kihez fordult Petőfi kétségbeesésében, Vörösmarty volt, ki Petőfi költeményeit a Nemzeti kör nevű klubbal kiadatta. Az 1844-ik évfordulópontot jelez Petőfi életében. Ez évben jelentek meg Versei, s ezzel kezdődik meg fényes, meteorszerű költői pályája. Rövid négy évi működése után a magyar nemzet legnagyobb fantos költője lett. Költészetébe beoltva találjuk a népköltészetet, úgy azonban, hogy ez utóbbit megnemesíti a műköltészet. A magyar földből és annak népéből meríti tárgyát a költő, a magyar tájakat, a magyar nép érzelmeit, gondolkozását, sajátságait látjuk visszatükröződni dalaiban. Magyar ritmus, magyar dallamosság mutatkozik verseiben. Ezen sajátos magyar jellegnek tulajdonítható legnagyobb részben, hogy Európa minden műveit nemzetének irodalmában találkozunk Petőfi műveinek több-kevesebb fordításaival. Már az 50-es években a németeknél, franciák és angoloknál, úgyszintén az olaszoknál, svédekés finneknél, lengyelek, szerbek és cseheknél megismertették Petőfi költészetét. A „Reszket a bokor“ című költeményéről írja egyik hazai írónk, s hogy az 32 nyelvre van lefordítva. Annyi bizonyos, hogy a magyar költészetet Petőfi művei után ismerte és kedvelte meg legnagyobb részben a műveit külföld. Ennélfogva ezen költőnk nemcsak nemzeti, hanem világirodalmi jelentőséggel is bir egyúttal. Budapesten látható a szobor, melynek következő fölirata: „Petőfi. . . Nemzeti adakozásból, 1882. hirdeti a nemzet hálás elismerését legnépszerűbb költője iránt Most pedig a költő halálának félszázados évfordulati napján, országszerte megünneplik az ő emlékezetét.. Ránk fér, a kor mindennel spekuláló mai gyermekeire ezen ünneplés, hogy Petőfi idealisztikus, önfeláldozó hazaszeretetének lángjánál öntudatra ébredve megtanuljuk, hogy mi az igazi hazaszeretet, s miként kell önzetlenül szolgálni a hazát, melynek szabadságáért hősi halállal adózott a költő. Petőfi-ünnepély. Városunk lelkes közönsége hazafius mély érzésének szép jelét adta Petőfi halálának ötven éves évfordulója alkalmával, melyet a nagy költőhöz méltóan ünnepelt meg. A legválogatottabb közönség gyűlt egybe a nemzeti kaszinó fényes termében, hogy lerója a tisztelet s kegyelet adóját nemzeti nagy költőnk iránt. S ez így volt jól. Mert csak az a nemzet méltó nagyjaira, csak az tud nagyokat nevelni, a mely nemzet múltja hagyományait, népének a nagyvilágon is hirt és dicsőséget szerzett férfiait, illően meg tudja becsülni. Dr. Jobst László — az ünnepély lelke és vezetője — nyitotta meg rövid, de magvas, hangulatot keltő „Megnyitó beszédével“ az ünnepélyt Petőfi nagyságának, fenséges költészetének és eszméinek méltatásával, mit feszült figyelemmel hallgatott végig a díszes közönség. Megnyitója így hangzott: „Ma 50 éve, hogy a jóslat beteljesedett, ott esett el a harc mezején. Dicső halála volt, fenséges kezdete a halhatatlanságnak. Dicsőségteljesebb pályafutást, mint Petőfié, képzelni sem lehet. Mint fényes meteor tűnt föl s midőn pályájának zenitjét érte el, állva maradt; tündöklő fénye most is ott ragyog fejünk fölött s ragyogni fog az idők végtelenségéig. Mint ember alá volt vetve ő is a halandóság örök törvényeinek; de szelleme él, lelkesít, gyújt, elragad, még csak egy magyar él e földön. — E szellemet átültetni a nemzet lelkébe, törekedni, hogy megértsék s kövessék azt, minden igaz magyar feladata. S ha van valaki, akiről gróf Széchenyi Istvánon kívül elmondhatjuk, hogy: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi. Egy éltető eszmévé finomul“, bizonyára Petőfi az.