Pécsi Közlöny, 1899. augusztus (7. évfolyam, 84-96. szám)

1899-08-01 / 84. szám

VII. évfolyam. Pécs, 1899. kedd auggsztus L 84. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési év. Hirdetések elfogadtatnak. Előfizetések, Egész évre .... 6 frt. Negyedévre 1 frt. 50 kr.A szerkesztői és kiadóhivatalban a liceumi nyomda reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesz-Félévre . . . . 3 frt.­­ Egyes szám­ára 4 kr. épületében. tőséghez küldendők a lie. nyomda épületébe. Petőfi Sándor emlékezete. (R.) A rendkívüli, mindennapitól eltérő jelenségek azok, melyek leg­nagyobb mértékben megragadják, ha­talmukba ejtik az emberek figyelmét. Az égi testek legnagyobbika a nap, mert naponkint mutatkozik szemeink előtt, közömbössé válik előttünk; el­lenben a váratlanul megjelenő üstö­kös, mely a­mily hirtelenül mutat­kozik az ég felületén, oly gyorsan el is távozik, mozgásba hozza, bá­mulatba ejti a föld azon részének lakóit . . . Ilyen tüneményszerű volt Petőfi Sándornak megjelenése, költői mű­ködése, egész élete. Határtalan szabadságszeretete nem tűri a szülői és tanári befolyás kor­látait. Mint a vadon cserfáját nem , a kertész gondozó és irányító keze növeli nagyra. Neki csak szabad le­vegő kell, hogy hatalmas sudarával ég felé kapaszkodjék, dacolva, küzdve az ég zivataraival, a mostoha idő viszontagságaival. Egész ifjúsága azt látszik kife­jezni : Uram Istenem, nem azt kérem, hogy a viszontagságoktól megkímélj. Küldhetsz reám nyomort és megpró­báltatásokat, csak azt engedd meg, hogy a te isteni kezed által belém helyezett világosságot önként követve, annak szabad elhatározásból enge­delmeskedve, futhassam meg tövis­sel behintett életpályámat. Az apai tilalom ellenére Petőfi színészszé lesz, majd katonának csap föl, de a sors szeszélyes változásai közt egy van, aki soha el nem hagyja Kíséretül szegődik a kóborló színész­hez, vele van, midőn mint közkato­nával végeztetik a durva foglalkozá­sokat vagy őrálláson tartózkodik. A költészet múzsája hű szövetségese marad ifjú korától kezdve élete vé­géig. A 1843—44-ki telet Petőfi a leg­nagyobb ínségben töltötte Debrecen­ben, miután a környéken szinészkedve súlyosan megbetegedett. Betegsége alatt összeírta költeményeit és feb­ruár második felében Pestre indult. „Kopott ruhában — írja egyik leve­lében — gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel utaztam Pestre. E kötet versben volt minden remé­nyem; gondolom, ha eladom jó, ha el nem adom az is jó, mert vagy t éhen halok, vagy meg fagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes­­egyedül mentem a Hegy alján , egy lélekkel, egy élő lénynyel nem talál­­koztam. Minden ember fedelet kere­sett, mert iszonyú idő volt. A sü­völtő szél esőt szórt. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar és a nyomorúság fakasztott. Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem . . . Pesten a végső ponton álltam: kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Ma­gyarország egyik legnagyobb embe­réhez oly érzéssel, a melylyel a kár­tyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál.“ A férfiú, ki­hez fordult Petőfi kétségbeesésében, Vörösmarty volt, ki Petőfi költemé­nyeit a Nemzeti kör nevű klubbal kiadatta. Az 1844-ik év­forduló­pontot jelez Petőfi életében. Ez évben jelen­tek meg Versei, s ezzel kezdődik meg fényes, meteorszerű költői pályája. Rövid négy évi működése után a magyar nemzet legnagyobb fantos költője lett. Költészetébe beoltva találjuk a népköltészetet, úgy azonban, hogy ez utóbbit megnemesíti a műköltészet. A magyar földből és annak népéből­­ meríti tárgyát a költő, a magyar tájakat, a magyar nép érzelmeit, gon­dolkozását, sajátságait látjuk vissza­tükröződni dalaiban. Magyar ritmus, magyar dallamosság mutatkozik ver­seiben. Ezen sajátos­ magyar jelleg­nek tulajdonítható legnagyobb rész­ben, hogy Európa minden műveit nemzetének irodalmában találkozunk Petőfi műveinek több-kevesebb for­dításaival. Már az 50-es években a németeknél, franciák­ és angoloknál, úgy­szintén az olaszoknál, svédek­és finneknél, lengyelek, szerbek és cseheknél megismertették Petőfi köl­tészetét. A „Reszket a bokor“ című költeményéről írja egyik hazai írónk, s hogy az 32 nyelvre van lefordítva.­­ Annyi bizonyos, hogy a magyar köl­tészetet Petőfi művei után ismerte és kedvelte meg legnagyobb részben­­ a műveit külföld. Ennélfogva ezen költőnk nemcsak nemzeti, hanem vi­lágirodalmi jelentőséggel is bir egyúttal. Budapesten látható a szobor,­­ melynek­ következő fölirata: „Petőfi. . . Nemzeti adakozásból, 1­8­8­2. hirdeti a nemzet hálás el­ismerését legnépszerűbb költője iránt Most pedig a költő halálának fél­százados évfordulati napján, ország­szerte megünneplik az ő emlékezetét.. Ránk fér, a kor mindennel spekuláló mai gyermekeire ezen ünneplés, hogy Petőfi idealisztikus, önfeláldozó haza­szeretetének lángjánál öntudatra éb­redve megtanuljuk, hogy mi az igazi hazaszeretet, s miként kell önzetle­nül szolgálni a hazát, melynek sza­badságáért hősi halállal adózott a költő. Petőfi-ünnepély. Városunk lelkes közönsége hazafius mély érzésének szép jelét adta Petőfi halá­lának ötven éves évfordulója alkalmával, melyet a nagy költőhöz méltóan ünnepelt meg. A legválogatottabb közönség gyűlt egybe a nemzeti kaszinó fényes termében, hogy lerója a tisztelet s kegyelet adóját nemzeti nagy költőnk iránt. S ez így volt jól. Mert csak az a nemzet méltó nagyjaira, csak az tud nagyokat nevelni, a mely nem­zet múltja hagyományait, népének a nagy­világon is hirt és dicsőséget szerzett férfiait, illően meg tudja becsülni. Dr. Jobst László — az ünnepély lelke és vezetője — nyitotta meg rövid, de magvas, hangulatot keltő „Megnyitó beszé­dével“ az ünnepélyt Petőfi nagyságának, fenséges költészetének és eszméinek mélta­tásával, mit feszült figyelemmel hallgatott végig a díszes közönség. Megnyitója így hangzott: „Ma 50 éve, hogy a jóslat beteljese­dett, ott esett el a harc mezején. Dicső halála volt, fenséges kezdete a halhatatlanságnak. Dicsőség­teljesebb pályafutást, mint Petőfié, képzelni sem lehet. Mint fényes meteor tűnt föl s midőn pályájának zenitjét érte el, állva maradt; tündöklő fénye most is ott ragyog fejünk fölött s ragyogni fog az idők vég­telenségéig. Mint ember alá volt vetve ő is a halan­dóság örök törvényeinek; de szelleme él, lelkesít, gyújt, elragad, még csak egy magyar él e földön. — E szellemet átül­tetni a nemzet lelkébe, törekedni, hogy megértsék s kövessék azt, minden igaz magyar feladata. S ha van valaki, akiről gróf Széchenyi Istvánon kívül elmondhat­juk, hogy: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi. Egy éltető eszmévé finomul“, bizonyára Petőfi az.

Next