Pécsi Közlöny, 1904. november (12. évfolyam, 104-111. szám)
1904-11-03 / 104. szám
1904. november. PÉCSI KÖZLÖNY. Hagyjuk a hiúságot a temető kerítésen kívül — nem a temetőbe való az, márvány obenskek alatt vagy a horpadt sir gaz borította rögei alatt, pálmáktól, babéroktól, rózsáktól, vagy más virágoktól boritva vagy gondozatlan sírban teljesen egyformán rothad el az ami az emberen az enyészeté ! Azoknál az ezreket és ezresei érő koszorúknál, virág és lámpadíszeknél többet ér a holtnak egyetlen lelke üdvéért áhitatos szívből elszálló fohász. Megtartjuk, ah mi nagyon megtartjuk ezt a kegyeletes ünnepet, csakhogy csupán hiúságból, feldíszítjük sírunkat, mert tudjuk, hogy az egész város épkézláb embere kimegy ma a temetőbe, s végig mustrálja a sírokat. Jaj annak, aki nem diszítette föl eléggé a sírt! Hogy ez a kegyeletnek csupán teljesen értéktelen külső megnyilatkozása azzal a felületes „szemlélő“ nem törődik, ő hiszitelt sírokat kíván látni. No hát lát is eleget. Ott tolong, ott zsibong, zajong a közönség a főutakon a kripták mellett s egyiket a másik után bánulja meg, ott trecselnek, tereferélnek, adomádnak, nevetgélnek. Nem, nem ezen a vidéken járkálok én, nem ezeken az utakon keresem én a kegyelet igaz megnyiatkozását, ide elhozta magával a város népe azt a vásári zajt, amely nélkül élni semudna. A temető legsötétebb zugóiba megyek ahol egy gyepes domb mellett amelynek keresztje is elkorhadt már egy öreg anyóka ül már rég csendesen magányosan, a gyengén pifogó viassz gyertya fényéhez tartja öregbelül csatlis imakönyvit s az okulárén keresztül ebből imádkozza félhangosan az elhunyt gyermekért férjért vagy nem tudom én kiért szóló imát. Ezt nem a hiúság kergeti a temetőbe, hanem a kegyelet, ez nem is tudja hogy nézem őt. Meg vagyok róla győződve hogy ötven százaléka a most „hangosan” földiszitett soroknak jeltelen maradna, ha meg volnának róla győződve, hogy senki sem nézi meg őket. Püpöki körlevél. Walter Antal p praelatus kanonok káptalani helynök kibocsátott körlevele közt a synadalera jelentkezettek névsorát s a synodale eredményét, melyet már ismertetünk október közepén megjelent számunkban, megemlékezik Szilvásy Mihály és Babocsay Pál haláláról ; közli azoknak a lelkészeknek névsorát akik Higyessy László, Kutor Ferenc és Babócssy Pál helyébe nyugdíjaztatásukat kérik. Ezek Bohunicky Béla Bedegről nyolcvanéves aranymisés áldozár, Hangay Nándor 78 éves aranymisés ádozár Ibafáról, Uray Attila címzetes apát Baranyabaánról, 67 éves Boross Aurél 61 éves szálkai plébános. Nyugdíjért folyamodtak még Matarics Péter dalyoki plébános és Piszaszics Ferenc kiskőszegi plébános. Minthogy csak három áredésben levő hely van, a szavazatok november 20 ikáig nyújtandók be vagy az őszi papi tanácskozmányon, vagy az esperes után. — Személyi hírekként közi a körlevél amit lapunk hasábjain már olvastak olvasóink, hogy Havax József a mágocsi esperesség ügyeinek vitelével mindaddig megbizatik, míg a kinevezendő uj megyés püspök ki nem nevezi az uj esperest. Ratmann András szászvári segédlekész Bogdásáról Magyarkeszibe és Hoffer Gergely segédlelkész Magyarkesziből Bogdcsára helyeztetett át. Közli a közig. bíróság határozatát a közsegélyre szorultak eltemetéséről való gondoskodás tárgyában, a belügyminiszter határozati t a áilama védelmére jogosított gyermekekről s végül a belügyminiszter határozatát az elhagyott gyermekek gondozásáról Gyász istententisztelet az elhunytakért. Mint minden évben az idén is Mindenszentek napjának estéjén 6 órakor város összes plébánia templomaiban gyászistentisztelet (licera) volt amelyet szentbeszéd előzött meg. A temető kápolnában ez estén a szentbeszéd (a kápolna előtti szószékre) és a libera 1/e6 órakor volt. A jogászok őszi táncestélye Mikor a jogászságnak a nyilvánosság előtkell megjelennie, akkor félretéve minden személyi tekintetet és pártoskodást tömörül. A tegnapelőtt megtartott jogászgyűlésen az egész jogászság egyhangúlag határozta el, hogy idén őszi nagy táncestélyét az Olvasókör javára rendezi. Azután Vérfy Aladár indítványára szótöbbséggel egy huszonöttagú bizottságra ruházták a rendezőséget, amelynek a tagjai a következők : Antoni Miklós, Balogh István, Biankóm Andor, Czvetkovits Lajos, Czvetkovits Ferenc, Diemár Kálmán, Erni László, Farkas Elemér, Gander Ferenc?, Hermann Antal, Jobszt Imre, Kasza György, Kereky Mihály, Lanova Jenő, Mihálffy István, Némethy József, Öllé István, Ori Béla, Pintér Jenő, Reindl Elek, Rihmer János , Sándor Károy, Szuly Jenő, Téry Endre, Tripammer Jenő: Újoncok eskütétele. A besorozott ifjak ugyan a sorozás utn rögtön fölesküsznek a király iránti hűségre, mégis minden évben a bevonut ujoncokat így november elsején még külön is fölesketik a zászlóra amelyet különös ünnepélyességgel hoznak az ezred elé és az újoncok — s ezekkel együtt a nyolc heti kiképzésre bevonult póttartalékosok is nyelv szerint csoportosítva mondják el magyarul németül és horvátul a felolvasott eskü miniét. — Az eskü elmondása után a zászlót ahogy kihozták, dopergés trombi a harsogás, a zenekar. Goitzhahe hangjai mellett s a tisztek és legénység tisztelgése közben vizsengő magjai, miket tanítványaim szivébe vetettem, kikeltek, fává növekedtek, és suharai dacolnak az Istent tagadók, a hazátlanok alattomos támadásaival; ember voltam, ki boldogságát kereste, s megbűnhődtem születésemet, hogy szeretni mertem, hogy botor voltam hűséget várni onnan, hol őrületes szerelemmel áldoztam egy szép álom megtestesült ördöge, ejsötét, illatos, részegítő hajfürttel körített fő előtt, a mely szép, kedves, mosolygó, de a szemek mélyében ott leselkedik a pokol fajtalan démona, — nincs már mit várnom, nincs már mit reménylenem, a te kezedve ajanom lelkemet, oh örök irgalom. Hah, sirok, de ... . nem egyedül. Amott, letarolt, puszta írsirdomb szélén kopottas gyászruhás nő térdel. Valamikor tán jobb napokat látott, most , özvegy. Oh mily végtelen sok szenvedés, bánat és megaláztatás zokog egy egyszerű szóban. Az a korhadt fejfa jelöli jólétének, boldogságának pusztulását; az a virágtalan földhányás takarja el mindenét. A sírokról átcsillanó lobogó gyertya lángok bágyadt, álmatag sugarai megtörnek az özvegy alápergő könycseppjein. És e némaságukban is oly sokat mondó könnyek ragyogása a legszebb, a legigazabb emlék, mit egy nő eltemetett „mindené“-nek szemelhet. Drága gyöngy a rős köny, amelyet romlatlan szív keserve fakaszt a bánatos szempárból , de fertőző méreg, halait hozó lehelet, mit a képmutatás erőltet a szempil fák alá. Csak sirdd, sirdd el fájdalmadat te Szerencsétlen özvegy, ne fejsd el könnyeidet, hiszen megérzi férjed azokat oda lent is, és te megkönyöbült szívvel nélkülözhetsz elűzhetsz és fázhatsz tovább, mert embertársaidtól mi jót sem remélhetsz. Az emberek két annyit várnak adományaikért, te pedig mit sem adhatsz nekik. Vagyonod nincs, becsületeddel pedig adósa vagy e néma sír porló lakójának. Otttman ifjú leányka ölel kétségbeesett görcsös zokogás közt egy sírkeresztet. A síron elhervad, sárguló nefelejts koszorú. Koszorú, aminőt csak egy ifjú szív rajongó szerelme boríthat szerelmesének hantjai fölé. Othon fényben és pompában ragyoghat, szülő gondolatát lesik el, és ő idegen az élet zajában. Ide jött az enyészet és nyugalom helyére, hogy csókjaival borítsa a néma fejfát, hogy könyeivel öntözze a leghívebb kedves sírján hófehér, gyengéd ujjaival ültetett fehér őszi rózsát. Szegény leány ! Boldogságának küszöbén, amidőn két ifjú szív egyesülésének titkozatos melegét már érezni vélte, egy várva várt misztikus jövő hajnalán, váratlanul jelent meg a kérlelhetlen ha at öldöklő angyala, és elragadta mellőle esetének büszkeséget, szivének szerelme, lelkének bálványai. Üres a szív, üres a lélek , de nem, a meghalt kedves emléke betölti azt, betölti a banat, a keserv. Csak sírj, keseregj te szegény leány, hiszen hűséges kedvesedet siratod, azért hullatod az emlékezés fájó könyei. Tartsd emlékedben azt a porle hű szivet, az életben nem fogsz egymásra találni. Az életben csak hazug, alnok tettetes, rideg számítás, képmutatás van, a hűség az itt van eltemetve. Tovább, ott egy lombtalan akác tövében komor férfival összekulcsolt kezekkel. Hang nem kél ajkairól, köny nem fakad szemeiből. Csak all, all, mozdulatlanul, egy helyre, arra az elhagyatott sirdombra szegezve tekintetét. A munka feltörte kérges tenyejét, lelket megzsibbasztotta az emberek önzése haszonlesés, de a szive az tiszta, mocsoktalan, azt megvédi az imádott halott szent emléke. Szívesen dogozott, tűrte az emberek gúnyát, hiszen otthon szerető hitves várta, hogy elsimítsa gondtelt homlokáról a gond a nyomor szánotta barázdákat, hogy letö r