Pécsi Közlöny, 1904. november (12. évfolyam, 104-111. szám)

1904-11-03 / 104. szám

1904. novembe­r. PÉCSI KÖZLÖNY. Hagyjuk a hiúságot a temető kerítésen kívül — nem a temetőbe való az, márvány oben­skek alatt vagy a horpadt sir gaz borította rögei alatt, pálmáktól, babéroktól, rózsáktól, vagy más virágoktól boritva vagy gondozatlan sírban teljesen egyfor­mán rothad el az ami az emberen az enyészeté ! Azoknál az ezreket és ezresei érő koszorúknál, virág és lámpadíszeknél többet ér a holtnak egyetlen lelke üdvéért áhita­­tos szívből elszálló fohász. Megtartjuk, ah mi nagyon megtartjuk ezt a kegyeletes ünnepet, csakhogy csupán hiúságból, feldíszítjük sírunkat, mert tudjuk, hogy az egész város épkézláb embere ki­megy ma a temetőbe, s végig mustrálja a sírokat. Jaj annak, aki nem diszítette föl eléggé a sírt! Hogy ez a kegyeletnek csupán teljesen értéktelen külső megnyilat­kozása azzal a felületes „szemlélő“ nem törődik, ő hiszitelt sírokat kíván látni. No hát lát is eleget. Ott tolong, ott zsibong, zajong a közönség a főutakon a kripták mellett s egyiket a másik után bánulja meg, ott trecselnek, tereferélnek, adomádnak, nevet­gélnek. Nem, nem ezen a vidéken járkálok én, nem ezeken az utakon keresem én a kegyelet igaz megnyi­atkozását, ide elhozta magával a város népe azt a vásári zajt, a­­mely nélkül élni sem­udna. A temető legsötétebb zugóiba megyek ahol egy gyepes domb mellett amelynek keresztje is elkorhadt már egy öreg anyóka ül már rég csendesen magányosan, a gyen­gén p­ifogó viassz gyertya fényéhez tartja öregbelül csatlis imakönyvit s az okulárén keresztül ebből imádkozza félhangosan az elhunyt gyermekért férjért vagy nem tudom én kiért szóló imát. Ezt nem a hiúság ker­geti a temetőbe, hanem a kegyelet, ez nem is tudja hogy nézem őt. Meg vagyok róla győződve hogy öt­ven százaléka a most „hangosan” földiszi­­tett soroknak jeltelen maradna, ha meg volnának róla győződve, hogy senki sem nézi meg őket. Püpök­i körlevél. Walter Antal p­ praelatus kanonok káptalani helynök kibocsátott körlevele közt­ a synadalera jelentkezettek névsorát s a synodale ered­ményét, melyet már ismertetünk október közepén megjelent számunkban, megemlé­kezik Szilvásy Mihály és Babocsay Pál haláláról ; közli azoknak a lelkészeknek névsorát akik Higyessy László, Kutor Ferenc és Babócssy Pál helyébe nyugdíjaztatásukat kérik. Ezek Bohunicky Béla Bedegről nyolcvanéves aranymisés áldozár, Hangay Nándor 78 éves aranymisés á­dozár Ibafá­ról, Uray Attila címzetes apát Baranyabaán­­ról, 67 éves Boross Aurél 61 éves szálkai plébános. Nyugdíjért folyamodtak még Matarics Péter dalyoki plébános és Pisza­­szics Ferenc kiskőszegi plébános. Minthogy csak három ár­­edésben levő hely van, a szavazatok november 20 ikáig nyújtandók be vagy az őszi papi tanácskozmányon, vagy az esperes u­tán. — Személyi hírekként köz­i a körlevél amit lapunk hasábjain már olvastak olvasóink, hogy Havax József a mágocsi esperesség ügyeinek vitelével mindaddig megbizatik, míg a kinevezendő uj megyés püspök ki nem nevezi az uj esperest. Ratmann András szászvári segédle­­kész Bogdásáról Magyar­keszibe és Hoffer Gergely segédlelkész Magyarkesziből Bogdc­­sára helyeztetett át. Közli a közig. bíróság határozatát a közsegélyre szorultak elteme­­téséről való gondoskodás tárgyában, a belügyminiszter határozati t a áilama védel­mére jogosított gyermekekről s végül a belügyminiszter határozatát az elhagyott gyermekek gondozásáról Gyász istententisztelet az el­hunytakért. Mint minden évben az idén is Mindenszentek napjának estéjén 6 órakor város összes plébánia templomaiban gyász­istentisztelet (licera) volt amelyet szent­beszéd előzött meg. A temető kápolnában ez estén a szentbeszéd (a kápolna előtti szószékre) és a libera 1/e6 órakor volt. A jogászok őszi táncestélye Mikor a jogászságnak a nyilvánosság előt­­kell megjelennie, akkor félretéve minden személyi tekintetet és pártoskodást tömörül. A tegnapelőtt megtartott jogászgyűlésen az egész jogászság egyhangúlag határozta el, h­ogy idén őszi nagy tánces­­télyét az Olvasókör javára rendezi. Azután Vérfy Aladár indítványára szótöbbséggel egy huszonöttagú bizottságra ruházták a rendezőséget, amelynek a tagjai a követke­zők : Antoni Miklós, Balogh István, Bian­kóm Andor, Czvetkovits Lajos, Czvetkovits Ferenc, Diemár Kálmán, Erni László, Far­kas Elemér, Gander Ferenc?, Hermann Antal, Jobszt Imre, Kasza György, Kereky Mihály, Lanova Jenő, Mihálffy István, Némethy József, Öllé István, Ori Béla, Pintér Jenő, Reindl Elek, Rihmer János , Sándor Károy, Szuly Jenő, Téry Endre, Tripammer Jenő: Újoncok eskütétele. A besorozott ifjak ugyan a sorozás u­tn rögtön föles­küsznek a király iránti hűségre, mégis min­den évben a bevonu­t ujoncokat így novem­ber elsején még külön is fölesketik a zász­lóra amelyet különös ünnepélyességgel hoznak az ezred elé és az újoncok — s ezekkel együtt a nyolc heti kiképzésre bevonult póttartalékosok is nyelv szerint csoportosítva mondják el magyarul néme­tül és horvátul a felolvasott eskü miniét. — Az eskü elmondása után a zászlót ahogy kihozták, dopergés trombi a harsogás, a zenekar. Go­itzhahe hangjai mellett s a tisztek és legénység tisztelgése közben vi­zsengő magjai, miket tanítványaim szivébe vetettem, kikeltek, fává növekedtek, és su­harai dacolnak az Istent tagadók, a hazát­lanok alattomos támadásaival; ember vol­tam, ki boldogságát kereste, s megbűnhőd­tem születésemet, hogy szeretni mertem, hogy botor voltam hűséget várni onnan, hol őrületes szerelemmel áldoztam egy szép álom megtestesült ördöge, ejsötét, illatos, részegítő hajfürttel körített fő előtt, a mely szép, kedves, mosolygó, de a szemek mélyében ott leselkedik a pokol fajtalan démona, — nincs már mit várnom, nincs már mit reménylenem, a te kezedve ajan­­om lelkemet, oh örök irgalom. Hah, sirok, de ... . nem egyedül. Amott, letarolt, puszta írsirdomb szélén kopottas gyászruhás nő térd­­el. Valamikor tán jobb napokat látott, most , özvegy. Oh mily végtelen sok szenvedés, bánat és meg­aláztatás zokog egy egyszerű szóban. Az a korhadt fejfa jelöli jólétének, boldog­ságának pusztulását; az a virágtalan föld­hányás takarja el mindenét. A sírokról átcsillanó lobogó gyertya lángok bágyadt, álmatag sugarai megtörnek az özvegy alápergő könycseppjein. És e némaságukban is oly sokat mondó könnyek ragyogása a legszebb, a legigazabb emlék, mit egy nő eltemetett „mindené“-nek szemelhet. Drága gyöngy a r­ős köny, a­melyet romlatlan szív keserve fakaszt a bánatos szempárból , de fertőző méreg, halait hozó lehelet, mit a képmutatás erőltet a szempi­l fák alá. Csak sirdd, sirdd el fájdalmadat te Sze­rencsétlen özvegy, ne fej­sd el könnyeidet, hiszen megérzi férjed azokat oda lent is, és te megkönyöbült szívvel nélkülözhetsz elűz­hetsz és fázhatsz tovább, mert embertársa­idtól mi jót sem remélhetsz­. Az emberek két annyit várnak adományaikért, te pedig mit sem adhatsz nekik. Vagyonod nincs, becsületeddel pedig adósa vagy e néma sír porló lakójának. Ott­tm­an ifjú leányka ölel kétségbe­esett görcsös zokogás közt egy sírkeresztet. A síron elhervad­, sárguló nefelejts koszorú. Koszorú, aminőt csak egy ifjú szív rajon­gó szerelme boríthat szerelmesének hantjai fölé. Othon fényben és pompában ragyog­hat, szülő gondolatát lesik el, és ő idegen az élet zajában. Ide jött az enyészet és nyugalom helyére, hogy csókjaival borítsa a néma fejfát, hogy könyeivel öntözze a leghívebb kedves sírján hófehér, gyengéd ujjaival ültetett fehér őszi rózsát. Szegény leány ! Boldogságának küszö­bén, amidőn két ifjú szív egyesülésének titkozatos melegét már érezni vélte, egy várva várt misztikus jövő hajnalán, várat­lanul jelent meg a kérlelhetlen ha at öldöklő angyala, és elragadta mellőle esetének büsz­keséget, szivének szerelme­, lelkének bál­ványai. Üres a szív, üres a lélek , de nem, a meghalt kedves emléke betölti azt, betölti a banat, a keserv. Csak sírj, keseregj te szegény leány, hiszen hűséges kedvesedet siratod, azért hullatod az emlékezés fájó könyei­. Tartsd emlékedben azt a porle hű szivet, az élet­ben nem fogsz egy­másra találni. Az élet­ben csak hazug, alnok tettetes, rideg szá­mítás, képmutatás van, a hűség az itt van eltemetve. Tovább, ott egy lombtalan akác tövé­ben komor férfiv­al összekulcsolt kezek­kel. Hang nem kél ajkairól, köny nem fakad szemeiből. Csak all, all, mozdulatlanul, egy helyre, arra az elhagyatott sirdombra sze­gezve tekintetét. A munka feltörte kérges tenyejét, lel­ket megzsibbasztotta az emberek önzése haszonlesés, de a szive az tiszta, mocsok­­talan, azt megvédi az imádott halott szent emléke. Szívesen do­gozott, tűrte az emberek gúnyát, hiszen otthon szerető hitves várta, hogy elsimítsa gondtelt homlokáról a gond­ a nyomor szán­otta barázdákat, hogy letö­ r

Next