Pécsi Közlöny, 1909. november (17. évfolyam, 218-238. szám)

1909-11-03 / 218. szám

á nak hitelszükségletét becsületesen kielégítik. Még eddig nem tudunk olyan országról, amelyet a külön jegybankja tönkretett, vagy hitelét a jegybank önállósága lerontotta volna. Ellenben érezzük, hogy Magyarország a maga iparfejlesztő törekvéseivel csak úgy boldogulhat, ha külön jegybankja van. A múltból azt is tudjuk, mit jelent a jegybank közössége, ha súlyos politikai differenciák keletkeznek Magyarország és Ausztria között. Már ez az egyetlen szempont is elegendő érv a jegybank föltétlen kettéválasztásra. A „nagy gazdasági egységek“ elmélete még az által is csődöt mond, hogy Angliában, Németországban (5), Olaszországban és Svájcban (30) több jegybank van; eszerint tehát egységes vámterületen is lehet egynél több jegybank, Ausztria és Magyarország vámegységes területén is jól elférne kettő. Emellett még az is érdekes, hogy az 1907. évi nagy gazdasági válság épen a kis bankokat kímélte meg. Magyarországnak kell külön jegybank, mert csak azzal tudunk eljutni a nagy állomáshoz , Magyarország gazdasági függetlenségéhez.“ Akit ez a világos érvelés sem térít a Magyar jegybank mellé , az nagyon sajnálatra méltó „magyar“ ember . . . Egy életén. Kint életről beszél még minden. Az akác halkan bólogat, az őszi rózsa szívja a napsugárt, csak itt belül, bennem hangzanak zord akkordok az elmúlás muzsikájából s az érzéseim is mindezeket az akkordokat interpretálják. Egy képet látok a lelkemmel; halk, szomorú tónusú kép, fölötte lebeg a fájdalom hangulata. Egy szomorú ifjút látok, ki életre, küzdésre praedesztinálva pályája kezdetén futott bele a nagy drámába, melynek tragikus végeként folyton ott leselkedik az élet nagy ellenlábasa. A szomorú szenvedő jóbarátom nékem. Nemes individiuma annak a jóbarát-tipusnak, melynek dicséretét már a Homér és Vergilius írásaiban olvassuk. Úgyszólván végigküzdve, végig lihegve ifjúságát, eljutott az alkony szomorú kríziséhez. S midőn én most itt állok betegágyánál s halvány mártir-arcáról olvasom a múlt történetét, történetét a tudásért való küzdelemnek, midőn látom a nagy tervek vázlatát melyen mindenrészlet oly ideális motívumokból épül föl, hogy belőlük a gondolkodásnak, az érzésnek, az akarásnak oly emelkedett álláspontu, tiszta, önzetlen fényű sugárt ragyognak, hogy láttukra a lélekben csak a siker, a diadal képe támadhat, — elébe szeretnék állni a katasztrófának s föláldozni magamat jóbarátomért, mint valami eszméért. Egy pécsi volt joghallgatóról van szó, kit — azt hiszem — általánosan ismertek s szép jelleméért, törekvéséért, agilitásáért általánosan szerettek is. Nem akarom őt megnevezni, mire érzelmi motívumok indítanak. De úgy érzem, hogy igy is megértenek a jó lelkek, s azok, kik a jótékonyságot nem nevéért, hanem önmagáért és céljáért szeretik, most sem fogják bezárni szívüket. Akik meg tudják érteni, hogy valaki küzdelmes ifjúság után már hónapok óta ott fekszik a betegágyon, tűrve, remélve, olvasva a napokat és várva a tavaszt, ha valaki át tudja érezni a betegség napjainak magányát, melyben a lélek gondolatai az imádatos megnyugvás és a reménytelen őrület határai között hullámzanak, akkor biztosan részvétre fog nyílni lelke s mérsékelve saját gyönyöreit, öröme telik abban, hogy az én beteg jóbarátommal jót cselekedjék. A cél az, hogy barátom szanatóriumba jusson ; fölvétele már kilátásba is van helyezve, csak a megvalósításhoz hiányzik még a pénz. Betegsége eddig sokat fölemésztett s nevelőszülei, kik eddig úgyszólván mindenüket rááldozták, már annyit nem adhatnak. S e gondolatnál elszorul a szívem. Egy férfit látok zokogni a sötétben, ki már mindenét odaadta a fiáért s nem tudja őt visszakapni az élet számára. Egy roskatag asszonyt látok virrasztani, kinek sírnia nem szabad, mert meghallja a beteg, — egy aszszonyt, kitől csontkezű rémek el akarják ragadni fiát. S látok egy beteget, amint zihál, köhög az ágyon; maga a hervadó élet, a lankadó remény; minden szavából az élet vágya lüktet s e vágyat megkoronázza a legtisztább szeretet sugára: nem magáért, hanem nevelő anyjáért, gondozó apjáért szeretne meggyógyulni. S itt kezdődik az én kérelmem. Egy szegény tüdőbeteg jóbarátom szanatóriumba való fölvételéhez hiányzik a pénz s én e pénzért, néhány száz koronáért a barátság jogcímén barátom szülővárosához, Pécs város közönségéhez fordulok könyörgő szóval. Szanatóriumba kell mennie, csak ez segít rajta. És nincs pénz és nem lehet szerezni sehonnan, csak így. Egy értékes életről van szó, melynek a társadalom tartozik, mert a társadalomnak áldozta ifjúságát, energiáját; mert a társadalomnak hasznára akart lenni, de Ádám utja tragédiára vált s mielőtt érezhette volna a boldogitás Faust-gyönyörét, ime az ő életéért kell könyörögni. Egy akkora városnak, mint Pécsnek társadalma, hol a jótékonyság ügye oly magas nívón áll, hol társadalmi uton minden mozgalomnak lehet híveket szerezni, — bizonyára hozzájárul barátom életének megmentéséhez. Csekély áldozatró van szó s a legnemesebb jótékonyságról. Kérem Pécs város nemesszívü polgárságát, a hivatalokat, az egyesületeket, a jó lelkeket, a vidék jómódú emberbarátait, a jogászifjuságot, kegyeskedjenek adományaikkal ez ügyet támogatni. Az apákhoz, az anyákhoz, a jóbarátokhoz esedezem. S nem félek a félszeg gondolkodású emberek lekicsinylésétől, kik a jótékonysággal kapcsolatban mindenkor a társadalom kizsákmányolásáról beszélnek, — mert hisz’ csak néhány éve is Sándori Vilmosnak néhány ezer koronát gyűjtött a város közönsége s Olaszországba küldötte, hol mégis gyógyult s neves művésszé vált. Ez a praecedens bátorít föl a reményre s intenzív átérzése kérelmem jogalapjának. A gyűjtés nemes irányának bizonyítására szolgáljon azon körülmény, hogy Angyal Pál dr. jogtanár ur volt kegyes a gyűjtéshez az engedély körül eleddig is személyesen fáradozni. Ez önzetlen tény igazolja egyúttal kérelmem positív alapját. A gyűjtés vezetését Nagy Valér jogász-elnök úr (Pécs, jogakadémia) volt szíves magára vállalni, ő fogadja el az adományokat továbbítás végett. Kérve remélem s hiszem, hogy segítségére lesz a jogakadémia polgársága is, melynek egy népszerű és agilis volt tagjáról van szó. Egy életért könyörgök. Jókai mondja egyik regényében: „Minden kötelességek közt a legelső az, melylyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden ajtónak meg kell nyílni, a beteg mindenkinek rokona, a beteg szolgának kérelme parancsolat az ő urára nézve ; a betegség a legellenállhatatlanabb tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyüt a hatalmasok fölé.“ Íme, én is egy betegért könyörgök. Most, mikor a halottak ünnepén a szeretet és emlékezés megnyitja a sziveket, adjatok, adjatok csak egy virágszálat . . . Gábor Andor. PÉCSI KÖZLÖNY 1909. november 3. NAPI HÍREK. Pécs, 1909. november 2. A fejedelmi poéta. (Szatirikus mese.) I. Csuhaj-hej a kínaiak felségesen uralkodó császára már sok mindent végigpróbált. Volt már csizmadia, szabó, könyvkötő, rikkancs, színész, vallásbölcselő, filozófus és szakács. És mindezt meg is unta. Végre betért a költészet szent berkeibe, ami nem is volt nehéz dolog, mivelhogy ő volt a császár és a legfelsőbb kritika. Ügyes-bajos dolgainak elvégezté-